A középső célra jut…           

Vörösmarty Ilmával mondatja ki a tanácsot, ami nemcsak Csongornak, hanem talán nekünk is szól: „Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / A középső célra jut." Akár mottónak is választhatnám ezt a három sort a Csongor és Tündéből. De iránymutatónak is jó lesz.
Kiss Gy. Csaba egyik írásában felhívta a figyelmet, hogy a Magyarország fogalomra a szlovák vagy cseh, de a szerb nyelven is két szó van: az egyik az összes többi szláv nyelvhez hasonló: „Ugarska”, ami a Magyar Királyság, Hungária megjelölésére szolgál. A másik: „Madjarska”, ami pedig - mondjuk így, - az etnikai Magyarország. Meddig használják az „Ugarska” és mikortól kezdve a „Madjarska” kifejezést? A szlovákok 1918-ig azt írják Magyarországról, hogy „Uhorsko”, az 1918 utáni Magyarországot pedig „Madarsko” névvel illetik. Ellenben egy újvidéki történészek által írt kötetben Mohácsig írják, hogy „Ugarska”, de a Mohács utáni időszakban Magyarország már „Madjarska”. Szerbiában tehát a Mohács utáni magyar államot mintha már nem tekintenék független, szuverén hatalomnak.

Vajon a szerb vagy a szlovák szóhasználat helyesebb?

Ahogy vesszük. A szlovákok szempontjából 1918 a logikus határpont. A magyar honfoglalástól kezdve egészen 1918-ig, (a nemzetközi jog szempontjából pontosabban 1920-ig) ők magyar állampolgárok voltak. Hungarusok. Ezért fogalmaztak gyakran úgy, hogy szlovák ajkú magyarok vagyunk. Ezt fedi az Uhorsko szó. Mi hajlamosak vagyunk az Uhorsko/Madarsko váltást a jogfolytonosság tagadásának tartani, s ez mintha azt jelentené: Madarskonak semmi köze Uhorskohoz. De a végtagját vesztett ember még önmaga marad. A magyar állami jogfolytonosság nem sérült Trianonban. (Mellesleg, ha sérült volna, mi jogon fizettettek volna jóvátételt?) A mi szemünkben az Uhorsko szó az összetartozást is jelenti, s jó lenne ebbe az irányba mozdulna a közgondolkodás itt is meg ott is.

A szerb szóhasználat viszont pontosabb, ha a magyar szuverenitásra gondolunk. A kettős királyválasztással, a Habsburg ház ránk telepedésével a magyar függetlenség lényegében elveszett. Az 1849-es trónfosztás utáni hónapokat leszámítva épp Trianonban kaptuk vissza, hogy azután az 1944-es német megszállással ismét elveszítsük, egészen 1990-ig. Persze, ha az Ugarska a szuverén, a Madjarska az alávetett Magyarországot jelenti, akkor meg kellene kérni a szerbeket, hogy ismét vegyék elő az Ugarska szót. Ez persze nem kivitelezhető. A két szó használata egyfajta történelmi mementó.

Furcsa fintora a történelemnek, hogy a Wilsoni elvekkel handabandázó térképrajzolgatás a nemzetállamok megteremtésére, a népakaratra hivatkozott, de a népet magát meg nem kérdezték volna. A népszavazás kezdeményezések rendre buktak, s ahol szűk térben mégis megvoltak, mindig a trianoni tervek ellenében végződtek. Így azután az első világháborút követően csak egyetlen nemzetállam született, a szlovák szóhasználat szerinti Madarsko, a mai Magyarország. Szomszédjaink többnyire az alkotmányukban is nemzetállamnak nyilvánítják magukat, mintha Wilsont akarnák igazolni. Pedig többnemzetiségű állam valamennyi.

Annak érdekében, hogy érdemben rendezni tudjuk kapcsolatainkat a szomszédokkal, nem, mint állam az állammal – ez többé kevésbé rendben van – hanem mint nemzet a nemzettel, akkor tudatosítanunk kell, hogy a hungarus csak szótárilag jelent magyart. Évszázadokon át magyar állampolgárt jelentett, sok olyan embert is, akinek Magyarország volt a hazája, de nem magyar volt az anyanyelve. Velük együtt épült vagy épp élt túl valamit ez az ország. A nemzeti önismerethez hozzá tartozik, hogy a magunk tetteit úgy vizsgáljuk, hogy ennek tudatában voltunk-e, vagy ezt feledve döntöttünk. Hibáink fel- és elismerése sokak hiedelmével ellentétben nem a gyöngeség, hanem épp az erő jele. Az út, amelyet be kell járnunk ahhoz, hogy a Kárpát-medencében normális legyen a nemzetek közöti kapcsolat, hosszú. Hosszú és nehéz.
Veszélyként leselkedik egy álmegoldás, a globalista trendi: a nemzeti mivolt elfeledése, felszámolása. Ám veszély az is, ha a múlt sebein sokat rágódva, a múlt bűneit gyorsan feledve egymás ellen fordulunk, például a közelgő évfordulók kapcsán. Ezeket a veszélyeket el kell kerülni. Jövőre döntünk arról, hogy olyanok állnak-e a kormányrúdhoz, akik minden cukisodás ellenére a nemzeti önzés túlzásaira hajlamosak, vagy épp olyanok, akik nem tartják értéknek azt, hogy magyarnak születtünk. Ha ezt a két hibát nem követjük el, akkor folytatódhat a közeledés és megbékélés politikája a Kárpát-medencén belül sőt azon túl is.

Nagy tévedés vagy durva hazugság ezt a politikát önfeladásnak minősíteni. A cél az, hogy minden magyar, éljen bármelyik országban, részesüljön az emberi jogok teljességében. Ahogy a szlovák Miroslav Kusý mondta volt: senki ne legyen albérlő a saját hazájában. Vagy ahogy a román Gabriel Andreescu gondolja: a közösségeknek ugyan úgy meg kell adni a maguk jogait, mint az egyéneknek. Azaz élhessen magyarként, aki magyarnak született, akár Romániában, akár Szlovákiában, akár másutt. Hogy ez ne keltsen félelmet másokban, és hogy mi ne féljünk az elüldözéstől, beolvasztástól, ez az értelme a megbékélésnek. Azaz nem a beletörődés, hanem az emberhez méltó élet biztosítása a cél, mégpedig a Kárpát-medence minden lakója számára. Ebbe az irányba haladunk.

Ez az út, ami célba visz. Jövő tavasszal arról is döntünk, folytatódhat-e ez a munka. Ne ugráljunk jobbra-balra négy évente.