Magyar Krónika
Nem volt kímélet az erdélyi arisztokráciának
Magyar Krónika 2019. 03. 13. kanadai hírekMargittai Gábor
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
A MAGYAR FÖLDBIRTOKOS A földbirtokos egy olyan pirospozsgás gróf, aki reggeli imádságul (mert vallásos ember!) még az ágyban halat, hideg sültet, dzsemet, tejszínes kávét, csipkés szalvétát, hófehér kenyeret és ezüst villát eszik.
hirdetés
Dr. Tomas Machan DentistKlikk ide
Erdély - hetven éve kezdődött meg a történelmi családok pokoljárása. Romániában nem ismertek kíméletet 1949 húshagyókeddjén: néhány óra alatt összeszedték és teherautókra zsuppolták a társadalmi elit egykori képviselőit. A cél egy osztály kitelepítése és teljes megsemmisítése volt. Az az éjszaka máig hatóan meghatározza az erdélyi magyar arisztokrácia helyzetét.
Olyan fogcsikorgató hideg volt 1949. március 2-án éjszaka, hogy a kutyák is védett helyre húzódtak, így szinte észrevétlenül gördült be a teherautó a faluba. Minden sietség nélkül gurult el a középkori erődítményre emlékeztető templom mellett, követve az enyhe ívben kanyargó utcát. Aztán a teherautó lefékezett a falu szélén, egy ligetes területnél, ahol a parasztudvarokat öreg fák váltották fel. Kucsmás emberek ugrottak le, majd határozott léptekkel indultak a sötét épülethez. Egyikük ököllel ütni kezdte az üvegajtót, de olyan hevesen, hogy a következő ütésre az üvegtábla csörömpölve betört. Mire az idős asszony leért, addigra beszakították az ajtót is, és beléptek.

Utazás a semmibe

– Vihetnek mindent, csak bennünket hagyjanak életben – mondta reszketve az asszony.
– Csak magukat visszük – felelte az egyik kucsmás férfi.
Romániában 1949 húshagyókeddjén megkezdődött a "címerek golgotája". A március 2-áról 3-ára virradó éjszaka néhány óra leforgása alatt az ország teljes területéről összegyűjtötték a történelmi családok képviselőit. Az újszülöttől az aggastyánig, a makkegészségestől a haldoklóig mindenkit – magyart és románt ugyanúgy. Nem "tétováztak" annyit, mint Magyarországon, nem húzták hónapokig az arisztokrácia és a társadalmi elit más rétegeinek, a nagypolgárságnak vagy a "kulákparasztságnak" a likvidálását. Alaposan megtervezett akcióban jelentek meg a semmiből a teherautó-konvojok és a kommandók, berúgták a kastélyok kapuját, és pár percet adtak a tulajdonosoknak, hogy néhány ruhaneműt összekapkodjanak. Majd búcsút vegyenek az ősök sok évszázadnyi munkájával és harcával összegyűjtött javaitól. Aztán a teherautókra lökdösték őket, és megkezdődött az utazás a semmibe.
A kerelőszentpáli Haller-kastély mára szinte menthetetlenné vált. A grófnő sírját traktorral dúlták fel
Fotó: Major Anita
– Mi semmit nem tudtunk megmenteni. Édesanyám éppen Torján volt az Apor családnál látogatóban, én meg nagymamámmal maradtam Zabolán – idézi föl azt az éjszakát gróf Mikes Katalin. – Amikor éjszaka megérkezett a csoport, nagymamám rettenetesen megijedt. Fél órát adtak, hogy elkészüljünk, és persze az ember ilyenkor mindenféle marhaságot csomagol össze, mert hát mit is lehetne összeszedni ennyi idő alatt… 25 kilót talán ha vihettünk magunkkal, míg Magyarországon a kitelepítéseknél legalább háromszáz kilót engedélyeztek – mondja szinte csodálattal. – A csoportban volt egy nő, ő öltöztetett föl engem – szeretnék vele találkozni, de biztosan nem él már! –, s még arra emlékszem, hogy amikor mentünk ki, lábunk alatt csikorogtak a betört ajtó üvegszilánkjai.
– Milyen nyelven beszélt ez a különítmény?
– Mindenki magyarul. Semmilyen román vagy magyar dimenziója nem volt ennek az ügynek. A kommunisták elvettek mindenkitől mindent. Édesanyámat is elvitték Torjáról, hiába mondta, hogy ő nem ott lakik. Mindegy, felelték, rajta van a listán. Ő egy hálóinggel és fogkefével ment az Aporokhoz, s úgy is vitték el. Végül a sepsiszentgyörgyi rendőrség udvarán találkoztunk.
Mások valamivel szerencsésebbek voltak.
A kerelőszentpáli Haller családot a polgármester figyelmeztette három nappal a begyűjtőakció előtt, így meg tudták menteni az ősök arcképgyűjteményének egyes darabjait a kastélyból. Aranyosgerendi birtokukon a Mikesek a helyi jegyzőtől kapták a "fülest": készüljenek, éjszaka jönnek értük.

– Mamának még volt ideje eljuttatni a falusiakhoz ágyneműt, egy-egy festményt és a családi ezüstből megmaradt darabokat – meséli gróf Mikes Borbála. – A XVII. századi, olasz festő által készített Szűz Mária-képet Fehér megyei birtokunkról, Magyarcsesztve kastélyából vitte el valaki – aztán meg beizent Kolozsvárra, ahová kitelepítettek minket, hogy három kiló zsírért visszaadja. A rámája másik kastélyunkból, Aranyosgerendről való. Brandenburgi Katalint, Bethlen Gábor második feleségét ábrázoló festmény volt benne, de azt kivágták…

Földdel egyenlő

A korábban a főnemesek kenyerén élő falu népe megértette az idők szavát. Megkezdődött az 1945-ben amúgy is tönkretett, a német és a szovjet seregek által kirabolt kastélyok lelkes fosztogatása. A Teleki család egyik tagja később visszalátogatott falujába, és úri neveltetéséről adott tanúbizonyságot, amikor a fosztogató családokat végiglátogatva csupán annyit mondott:

– Rendkívül hálás vagyok azért, hogy megmentették nekünk ezt festményt…
Ilyenkor nem volt hova hátrálni: vissza kellett adni a rablott holmit. Még akkor is, ha az ős több száz éves portréja éppen viaszosvászon terítőként szolgált kettévágva a konyhaasztalon.

De a kommunista államhatalom nem bízta a véletlenre: március 2-án mindenkit a katonaságtól kölcsönzött teherautókra tereltek. És még az erdélyi főnemesség járt jobban. Mint Tófalvi Zoltán kutatótól, az 56-os erdélyi perek feltárójától megtudjuk, az Ókirályságban ugyanis aznap pokoli körülmények uralkodtak. Nemcsak hideg volt, de hóvihar is tombolt. Így a nyitott tehergépkocsikon útnak indított román bojárok közül sokan fagyhalált haltak, mire a városokba értek velük.
Egykori kényszerlakhely napjainkban: a marosvásárhelyi pince, ahová gróf Haller Istvánt száműzték  

– Az utóbbi időkben levéltári kutatásaim során találtam rá azokra az adatokra, amelyek megmutatják, milyen iszonyú tragédiát jelentett ez a kitelepítési akció a román arisztokrácia számára is. Pontos adatok nincsenek ugyan, de több tízezer főre ugrott a számuk – mutat rá Tófalvi.

– A kommunista diktatúrának elsőfokú célja az volt, hogy megsemmisítse az arisztokráciát, beleértve a románt is. Az osztályharc jegyében kíméletlen küzdelem folyt a teljes fizikai megsemmisítésig elmenően. Már az 1945-ös földreform elvette a főnemességtől földbirtokai java részét. Elméletileg ötven hektárt hagytak meg, de valójában ennek jelentős részét is elkobozták, és csak a leggyengébb területekből adtak vissza. Attól kezdve megkezdődik az arisztokrácia fokozatos felszámolása: akadályozzák a gyerekek továbbtanulását, internálnak sokakat. A legsúlyosabb atrocitás azonban 1949. március 2-án következett be. Szinte hihetetlen, milyen tökéletes volt a hírzárlat! Úgy lepték meg éjszaka az áldozatokat, hogy azoknak fogalmuk sem volt arról, mi következik.

A cél a történelmi elit mindenre kiterjedő, atomi szintű szétzilálása volt. Ezért a végrehajtók nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy ahol lehetett, a családokat is szétválasszák. A négyszáz éve birtokolt Kerelőszentpálról Haller István grófot Marosvásárhelyre, feleségét, báró Schell Bauschlott Mária-Lujzát Erzsébetvárosba, leányukat férjével Küküllődombóra telepítették ki. Haller István már megjárta 1944-ben – a román átállást követően – az internálótábort, ahhoz képest valószínűleg kedvezőbb körülmények közé került, amikor Marosvásárhelyen kiutaltak számára egy kilenc négyzetméteres krumplispincét. Mi is fölkerestük ezt a pincelakást nemrégiben: a Borsos Tamás utca egyik villájának dohos odújáról van szó, amely még ma is érzékelhetővé teszi azokat a körülményeket, amelyek közé taszították a kastélyok urait néhány óra leforgása alatt. Haller gróf a kvártély mellé munkát is kapott hamarosan: fafeldolgozó üzemben, gombgyártó és papírzacskó-ragasztó műhelyben tevékenykedhetett. Báró Schell Bauschlott Mária-Lujzát a néphatalom arra találta a leginkább alkalmasnak, hogy betonelemeket gyártó üzemben dolgozzon: az építőanyag talicskázásához és a zsaluzáshoz szükséges eszközök szappanos vízzel bekenéséhez osztották be mint osztályellenséget. Amikor a család hosszú idő múltán egyesült, és a bárónő is abban a kegyben részesült, hogy a marosvásárhelyi pincébe költözhetett, a gróftól megkérdezték a családtagok, nem fázott-e, amikor 1949-ben elvitték szentpáli kastélyukból a nyitott teherautón. Ó, dehogy – hangzott a válasz –, egész úton a szép, felhőtlen csillagos égben gyönyörködtem.

De Bethlen Ilona grófnőnek még az emlékezetét is porig rombolták Kerelőszentpálon. Magyarország miniszterelnökének, a szovjet börtönben odaveszett Bethlen Istvánnak a testvére alakította ki a XIX. század végén a kastély ötvenholdas díszkertjét. Mocsári tölgyek, tiszafák, rózsaszínű gesztenyék, ezüstfenyők pompáztak a Maros folyó töltése mögött felépített parkban, halastavak, rajtuk átívelő kecses hidak feledtették a külvilág egyre fájdalmasabb jelenségeit a kastély két világháború közötti lakóival. Haller György felesége, Ilona grófnő annyira megszerette ezt a kertet, hogy 1924-ben végakarata szerint ott temették el. 1949 után, amikor annak rendje és módja szerint állami gazdaság költözött a kastélyba, egy sztahanovista traktorista ledöntötte a sírt övező vaskerítést a traktorjával, a kőtömböket szétszórta, a hantot a földdel tette egyenlővé – így már elhárult minden akadály, hogy betonutat vezessenek át az elpusztított síremléken. A család csak 1993-ban, kotrógép segítségével talált rá a maradványokra az egykori téeszudvaron, kihantolták Bethlen Ilona grófnő hamvait, és férje közelében temették el a Hallerek kriptakápolnájában, az Imolában.

"Csekély térben hihetetlen sokféleség: egy (valószínűleg kölcsönkapott) biedermeier szekrény, egy deszkákból ácsolt ruhásláda, a koronkai kastély könyvtárának két karosszéke kissé már megviselten, Éva nagynéném téglákra állított vaskeretes ágya, egy gépíróasztal, rajta két vizesveder (vízcsap az udvaron), néhány semleges bútordarab még és az ablak melletti szegre akasztva egy néhai tükör hosszúkás darabja" – írja le marosvásárhelyi kényszerlakhelyüket gróf Haller Béla, a csodálatos küküllővári reneszánsz várkastély utolsó urának, gróf Haller Jenőnek a fia Álló- és mozgóképek az idők változásairól című esszéjében. Haller Jenőt, aki éppen skarlátos volt a kitelepítés éjszakáján, ebből a "sokféleségből" rángatták el kényszermunkára, hogy a békási vízerőművet építse, és ide érkezett meg felesége is, akire a kényszerlakhelyesek kötelező szerda délutáni jelentkezésén figyelt föl a kiszabadult gróf. "A sztálinista milícia mint házasságközvetítő…" – jegyzi meg Haller Béla.

Hosszú böjt

– Nagyszüleim mesélték, a kitelepítésben és a heti jelentkezésben az volt az egyetlen pozitívum, hogy ott mindenki találkozott mindenkivel, jó társadalmi életet lehetett élni – emlékezik Mikes Borbála grófnő. – Humorosan fogták fel, nem törtek össze, igyekeztek a rossznak is a jó oldalát megtalálni. Megtartó erő lehetett, hogy a többi családdal, amelyeket amúgy is ismertek, most egy helyen lehettek, s tudták egymást segíteni.
A szélsebesen végrehajtott kitelepítés azonban csak a megpróbáltatások kezdete volt – 1949 húshagyókeddje hosszú és kegyetlen böjtöt vezetett be a romániai történelmi családok életében. A teherautók a falvakból a nagy kitelepítő-központokba szállították az áldozatokat: Erdélyben főként Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Balázsfalvára, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Kolozsvárra. Az erdélyi főnemesség derűjét mégsem lehetett egykönnyen megtörni.

Gróf Haller Jenő (jobbról a második) bútorgyári munkásként kollégáival a hatvanas években.
Fotó: Haller Béla magángyűjteménye
– Szerencse volt, hogy nem falura vagy tanyára internáltak, mint Magyarországon, mert ott dolgozni kellett a földeken – mondja Mikes Borbála grófnő. – Mi városra kerültünk, mondván, hogy a román titkosszolgálat, a Securitate jobban tudja felügyelni ezeket a családokat. Városon pedig mindig volt, aki adott egy tányér levest, aki adott kisebb munkákat anyámnak, amiből bejött pár lej. De oda még a falusiak is be tudtak jönni Aranyosgerendről, és hoztak ennivalót. Sajnáltak bennünket, s ők, akik a házból éltek annyi esztendőn keresztül, ragaszkodtak hozzánk. Pedig az autóbuszt ellenőrizték, nem volt szabad a városba behordani a terményeket, mindent be kellett szolgáltatni az államnak. Szigorúan büntettek, mégis voltak, akik annyit gyalogoltak a külső mezei úton, hogy elhozzák azt a kicsi átalvetőt, amelyben el volt dugva a tojás, a szalonna, a szilvaíz a kicsi puliszkalisztben. Amikor kitelepítettek, ezért nem haltunk rögtön éhen. Később meg kimehettünk az ószerespiacra, és eladhattuk, ami megmaradt a régi törlőkből, abroszokból, evőeszközökből.

Ám akinek nem volt hűséges embere vagy segítő családja, annak a sorsa megpecsételődött városon. Bethlen Györgynek, a hajdani Országos Magyar Párt elnökének a felesége, Jósika Paula apránként eladta megmaradt ingóságaikat, ám azok is elfogytak. Amikor egy langyos márciusi napon Mikes Borbála édesanyja meglátogatta őt egy szál virággal, az ágyán fekve talált rá: Paula néni éhen halt. A báró Petrichevich-Horváth nővéreket, öt idős asszonyt, egy éjszaka Kolozsvárról egy marosvásárhelyi pincébe telepítették tovább. Nem kellett sok idő, és egymás után haltak meg a sötét lukban, ahonnan már kijönni sem volt erejük, hogy élelmet szerezzenek maguknak.

Azon a dermesztő, 1949-es márciusi éjszakán Erdély társadalmi elitjét pincelakások mélyére és a népi demokráciát éltető társadalom peremére taszították. Sőt még azon is túl. Személyi dokumentumaikba két betűt pecsételtek: a D. O.-t, amely "domiciliu obligatoriu", azaz a kényszerlakhely rövidítése volt. A 83/1949-es rendelet alapján teljes vagyonelkobzással sújtották őket. Csak nehéz és megvetett fizikai munkát vállalhattak – ha egyáltalán. Erdély legnagyobb mecénása, a marosvécsi Kemény János báró (és író) például meszet talicskázhatott lányával; Haller Jenő gróf a bútoriparban helyezkedhetett el. Koncepciós perekben ítéltek el sokakat, többek között Észak-Erdély utolsó kormányzóját, a rendet óvó és a zsidóságot mentő Bethlen Béla grófot; Marosújvárról Teleki Ádám grófot, aki részben az arisztokrata statisztát játszotta Márton Áron perében, ami tíz év börtönébe, végül az életébe került. Illetve halált vagy súlyos börtönbüntetést "érdemeltek" az 56-os Szoboszlay-per főúri vádlottjai is. És könnyen a román gulágon, Dobrudzsában, a Duna-delta mocsarában találhatták magukat a nemesek, mint amikor például 1950-ben a székelyföldi Gidófalván lázadás tört ki a kollektivizálás ellen, és bűnbaknak az arisztokratákat tették meg. Még a vendégségben ott tartózkodó kétéves unoka is Dobrudzsa lágerébe került…
A főnemességet satuba szorították: magyarként és osztályként is. Az Erdély látképét, történelmét és szellemiségét meghatározó kastélyokba, udvarházakba, főtéri palotákba irodák, téeszközpontok, szanatóriumok, traktorállomások költöztek, és még annak az épületnek volt szerencséje, amelyik funkciót kapott. Ezt jól mutatja, hogy az 1990-es változásokat követően, amikor a szocializmus többé-kevésbé kiköltözött e falak közül, sokkal nagyobb pusztítás érte a kastélyokat. A falu népe ismét építőanyag-bányának tekintette a patinás épületeket, a cigányság meg ideiglenes otthonnak, így ötven évvel a kitelepítések után megkezdődhetett a térdig érő kastélyok korszaka. Majd ezek visszafoglaló hadjárata. De ez már másik történet.

Osztályharc

A főnemesség ellen vezetett hadjárat a Szovjetunió megszállása alá került országokban általános volt. Magyarországon 1947 januárjában törölték el az örökletes nemesi rangokat és vitézi címeket, kifejezetten meg is tiltva használatukat (ez a törvény ma is hatályos). A Kárpát-medencei utódállamokban azonban az "osztályharc" súlyosbodott az erőszakos asszimilációval. Csehszlovákiában az erdélyi arisztokráciához képest nagyobb volt az átjárás, a vegyes házasság a többségi és kisebbségi főnemesség között, de ugyanúgy üldözték a magyarság kiemelkedő figuráit: többek között a szovjet lágerbe zárt, majd életfogytig csehszlovák börtönben tartott Esterházy János grófot vagy a Magyarországra üldözött, ott földalatti vasút építésén "foglalkoztatott", végül kitelepített Révay János grófot. Itt is teljes vagyonelkobzás és a jövőtől megfosztás volt az osztályrész. A rendszerváltáskor készült becsléses statisztika szerint hazánkban 1989-re 125 főnemesi család maradt összesen 528 taggal. Romániában – főként Erdélyben – 21 magyar főnemesi család; Csehszlovákiában 11, Jugoszláviában 4, a Szovjetunióba kebelezett Kárpátalján 0. A többség emigrált, a kommunizmus áldozatává vált, szétszóródott. Ezért is kiemelten fontos a napjainkban is zajló erdélyi "visszafoglaló" mozgalom: a magyar történelmi családok jóvátételi harca Romániában.
(Az adatok forrása: Gudenus János–Szentirmay László: Összetört címerek, Budapest, 1989)
Magyarország Tiszteletbeli Konzulátusa
Tiszteletbeli konzul Szentmihályi Gyula Fogadóórák, minden kedden 13.00 - 17.00 óráig 65 rue Ontario, Ouest, Montreal, QC. H2X 1Y8
Tel: 514-288-7378 Email: itt
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212