Magyar Krónika
Magyar keresztény családpolitika és az Európai Unió
Magyar Krónika 2019. 07. 15. kanadai hírekDr. Surján László
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
A FARKAS A farkas vadállat. Azaz nem is olyan vad. Sőt talán szelídnek is mondható. Legalábbis Einstein relativitáselmélete alapján jó pestiesen az mondhatjuk, hogy: ahogy vesszük.
hirdetés
Dr. Tomas Machan DentistKlikk ide
Dr. Surján László előadása a "Karitász a boldogabb családokért" című konferencián
A család úgynevezett válságára vonatkozó adatok (válások száma, házasságon kívül születettek száma, együttélés házasságkötés nélkül, egyneműek problémái) közismertek és országról országra hosszan sorolhatók. A családok az Európai Unió országaiban sincsenek jobb helyzetben, mint a tagjelölteknél, s az Unió a családpolitikát nem igyekezett közösségi szintre emelni. Ezért Magyarország családpolitikájára a közelgő uniós tagság önmagában nem lesz különösebb közvetlen hatással.

Világjelenség viszont, hogy egyes személyek és szervezetek a család hagyományos fogalmát elavultnak tartják és nagy sajtótámogatással lépnek fel ellene, illetve gyöngítése érdekében. Belépésünk után ezek a mozgalmak európai mértekben jelennek meg. Velük szemben, illetve a családok érdekében olyan érvrendszert kell kialakítanunk, amely az elvilágiasodott és értékekre nem fogékony mai embert is megragadja. Célszerű tehát, ha a keresztény családpolitika a gyermeket és a gyermekek jogait állítja a középpontba. Könnyen belátható ugyanis, hogy a gyermeknek joga van ahhoz, hogy szüleivel éljen. Ebből a pontból kiindulva eljuthatunk egy korszerű és a családok életét megkönnyítő családpolitikához, olyanhoz, amilyen lényegében 1998 és 2002 között érvényesült Magyarországon. Ez a politika "exportképes" lehet az Unió tagállamai felé is.A családpolitika kezdetei A családpolitika fogalma
A családpolitikának nincs egyértelmű meghatározása. Ebben az előadásban minden olyan politikát (programot) ideértünk, amely közvetve vagy közvetlenül a családokat érinti. A fogalom tisztázása azért fontos, mert olykor szinte egyenlőség jelet tesznek a szociálpolitika és a családpolitika közé. Nem teljesen indokolatlanul, hiszen a társadalom segítségét általában családi környezetben élő ember veszi igénybe. Nem elfogadható viszont az a családpolitikai szemlélet, amely kimerül abban, hogy a családtagok jövedelmi vagy vagyoni helyzetét figyelembe veszi a szociális támogatások megítélésekor.

A családpolitika fogalmáról szólva nem kerülhetjük meg, hogy magának a családnak a fogalmával, szerepével ne foglalkozzunk. A család, "e legrégibb emberi intézmény és közösség" (FC Előszó) számos mélyreható változáson ment át az idők folyamán. Sokféle feladatnak felelt meg: egyszerre adott teret a legmélyebb és legszorosabb emberi kapcsolatoknak, de a munkának és a szórakozásnak is. A családi háztartás volt a mindennapi élet alapvető kerete, a párkapcsolatok elfogadott intézménye, a gyermeknevelés természetes helye, a jövedelemszerzés és az élet fenntartásához szükséges munkamegosztás szervezője. Itt említhetjük a családnak a tanításban játszott pótolhatatlan szerepét. A felnövekvő gyermekek a közösen végzett munkának kezdetben nézői, majd játékos utánzói voltak: Felcseperedvén természetesen résztvevői is lettek. Ez teljes mértékben megfelel az emberi természet azon jellegzetességének, hogy a gyermek minta-követő. Mai társadalmi bajaink egy része abból adódik, hogy a modern család már nagyon ritkán munkahely. A szülő vagy a szülők gyermekeik szemétől távoli munkahelyeken szerzik meg a megélhetéshez szükséges jövedelmet, s a gyermek számára jobb esetben a nagyobb testvér, vagy a barát jelenti a mintát, rosszabb esetben a televízió.
Kialakulásának indokai: a család válsága

Családpolitikai megfontolások a politikában akkor jelennek meg, amikor a család alapvető működésének zavarai jelentkeznek. Sokaknak a család mindössze a munkaerő újratermelődésének helye, problémái azért fontosak, mert félnek a megfelelő munkaerő hiányától. Történelmileg a családok megsegítése akkor került napirendre, amikor a népesedés csökkenésétől kellett félni.
Tekintettel arra, hogy magát a család-fogalmat eltérően határozzák meg és a családokat sújtó problémák is országról-országra nagyon változatosak, érthető, hogy a szubszidiaritásra épülő Európai Unió nem törekedett arra, hogy a családpolitikát közösségi hatáskörbe vonja.

Ezért előadásuk címére nagyon könnyű egy leegyszerűsített választ adni: az Európai Unióhoz való csatlakozásnak nem lesz érdemi hatása a magyar családpolitikára. Nem is találunk ilyen jellegű előírásokat azokban a dokumentumokban, amelyek a tagság feltételeivel illetve e feltételek teljesítésének lehetőségével foglalkoznak. Ennek alapvető szakmai okai vannak. A tagállamok egymástól alapvetően eltérő szociális gondoskodással, más családmodellel rendelkeztek és az eltérő körülmények miatt még az azonos célok eléréséhez is országonként, ország csoportonként eltérő megoldásokat kell alkalmazni. Ha például a gyermekek napközbeni felügyeletének kérdésére gondolunk, egészen biztos, hogy más a feladat egy olyan államban, ahol 70 százalék felett van az állás vállaló nők száma, mint ott, ahol ez az érték a 35 százalékot sem éri el.

Ennél azonban árnyaltabban kell megközelítenünk a kérdést, egyben néhány konkrétumot is említve a családi együttélés változatos európai formáiról. Az a szavunk, hogy "nagycsalád" valaha három generációs együttélést jelentett, ma a három vagy több gyermekes családra utal. Régen a három generációs család volt az általános, ez azonban mára eltűnőben van. 1954-től 94-ig a háromgenerációs családok gyakorisága például Dániában 30 százalékról 3 százalékra esett vissza. Ez a nagyfokú csökkenés jellemző egész Észak-Európára, míg a Mediterrán országokban megmaradt a 30 százalék körüli érték, sőt Spanyolországban 1994-ben még a családok 42 százalékában együtt élt a három generáció. A nagyszülő-gyermek-unoka együttélés tanulmányozásból kiderült, hogy például Dániában ez ma elsősorban azokban a családokban fordul elő, amelyekben a szülő valami okból egyedül neveli a gyermekét. Erre a jelenségre azért érdemes felfigyelni, mert rámutat a családon belüli szolidaritásra, a család lelki és anyagi értelemben vett védő-óvó funkciójára. Ez a jelek szerint ma is létezik, ha lényegesen visszább is szorult a hagyományos helyzethez képest.
A társadalmi káros-kóros jelenségek és az emberek vágyai Válságjelenségek
Talán közhelynek számít, de mégis megfelel a valóságnak, hogy az emberek a boldogságot keresik. Már a XIX. század második felétől érezhetően sokan a házasság kötöttségétől, a nem kívánt rokoni kapcsolatoktól féltették saját boldogságukat. Az irodalomban de talán még inkább a mindenkori viccekben lehet utolérni ezt a magatartást: gondoljunk csak az anyós viccek özönére. A vallás erkölcsi rendjét magáról levető liberális polgári magatartás jogilag rendezett körülmények között lehetővé tette a válást, a szexualitás megítélésében a reproduktív funkció fontosságát az egyéni örömszerzés elsődlegessége vette át. Korunk embere s a gyermekáldás helyett megismerte és általánossá tette a terhesség kifejezést és eszközök garmadáját vonultatta fel elkerülésére, beleértve a magzatok elpusztításához való úgymond jogot is.

A házasságoknak nagy része sekélyes, megalapozatlan, könnyen felbomlik, nem tölti be sem emberi, sem szentségi funkcióját. Otthon és tartós emberi kapcsolatok hiányában igen sok ember elveszti erkölcsi-emberi tartását. Ahelyett, hogy a közösség javát szolgálná, élősködővé lesz. Az alkoholban esetleg a kábítószerekben találja meg örömét. Ez előbb-utóbb váláshoz vezet. E folyamat már évtizedek óta tart, és rossz példát ad az új nemzedéknek, akik eleve idegenkednek az életre szóló elkötelezettségtől: egyre többen élnek élettársi kapcsolatban. Mindezen problémák láttán tragikus, hogy vannak, akik számára a családpolitika legfontosabb eleme, hogy az állam a házassággal azonosan kezelje az azonos neműek együttélését.

A családszerkezet átalakulása, illetőleg a gyermekek számának folyamatos csökkenése következtében az idős emberek többsége öregségére magára marad. Ellátásuk lényegében a társadalomra hárul, az viszont nem tud a problémával megküzdeni. Sokuknak az egészségük fenntartásához szükséges gyógyszerekre, a mindennapi élelem beszerzésére sem futja. Talán még többen vannak olyanok, akiknek az egyedül maradás rémével kell szembenézniük, hiszen nincsenek rokonaik, akik gondoskodnának róluk.

A válások nagy száma miatt igen nagy az egyszülős családok száma, annak ellenére, hogy ma Magyarországon általában minkét szülő keresetére szükség van ahhoz, hogy a család megközelítőleg megfelelő életszínvonalon éljen. Így a legtöbb családban nem adottak az egészséges gyermeknevelés feltételei. A gyermekek a társadalom egyes rétegeiben gyakran a minimális nevelésben sem részesülnek, pedig a gyermeknek nemcsak az élethez van joga, de az emberhez méltó neveléshez is. Általánosan igaz, hogy aránytalanul magas anyagi terheket kell viselniük azoknak a szülőknek, akik gyermek nevelésére vállalkoznak. Ezért azután az állam, amikor elismeri, hogy az egyszülős családok terhei nagyobbak, és azokat fokozottan támogatja, az alacsonykeresetűek körében maga gerjeszti ennek a "családmodellnek" a terjedését.

A válásokra persze nem a házasságnak, mint intézménynek a hibái vezetnek, hanem a benne résztvevő személyeké. Ma mintegy 40 százalékban az egyik fél alkoholizmusa indokolja a kötelék felbontását. Társadalom tudatában számos tényként kezelt véleménnyel találkozunk, ilyen például, hogy a házasság sikeréhez hozzájárulhat, azaz nagyobb biztonságot jelent, ha a házasságot együttélés, azaz egy "próbaházasság" előzi meg. Pontos családszociológiai felmérések azonban cáfolták ezt a nézetet, valamint azt is, hogy a gyermekek számára közömbös, hogy milyen együttélési formát választottak szüleik.

A hagyományos család Európa szerte észlelt felbomlását látva a keresztény család fogalom idejétmúltságáról szoktak cikkezni. Ez azonban nem így van. Nem a kereszténység "elavultsága" a bajok oka, hanem éppen az, hogy az 1700-as évek vége óta az állam egyre nagyobb szerepet játszik a családok életében és fokozatosan megfosztotta azt keresztény jellegétől. Az állam Magyarországon 1894. óta vette át a családi élet irányítását, szabályozását. Létre hozta a polgári házasságot, majd szabályozta annak felbonthatóságának szabályait. Akár a legjobb szándéktól vezetve jóléti szolgáltatásokat rendelt a családi lét jogi intézményéhez (így például a gyermeknevelési pótlékot vagy különböző lakásépítési hiteltámogatási rendszereket) vagy szabályozta a gyermekvédelmet, de eközben kialakított egy lélektelen felügyeleti és igazgatási rendszert. Ebben az Isten által szentesített szeretett kötelék valamiféle vagyonjogi megállapodássá alakul, amely elsősorban jogokról és kötelességekről szól, nem a szeretetről. Nos a családok mai állapota ennek a szekularizált családmodellnek a kudarca, és aligha hozható helyre az eredeti valláserkölcsi alaphoz való visszatérés nélkül.
A magyar családok házasságra és több gyermekre vágynak
Említettem, hogy az egyszülős családmodell terheinek csökkentésére olykor a három generációs családi együttélési formával reagáltak Skandináviában. Vannak azonban szerencsére komolyabb jelei is annak, hogy a hagyományos értékek iránt nem szűnt meg a fogékonyság korunk embereiben sem.

Ha a demográfiai mutatókkal mérjük az embereknek a családhoz való viszonyát, nincs alapja a fenti optimista kijelentésnek. Magyarországon már 1890-től csökkennek a termékenységi mutatók, s ezek – ha a múlt század húszas éveiben tapasztalt tendencia állandósul - már a hatvanas években elérték volna a 0-át. Nem így történt, de a születések száma és a termékenység nálunk és Európa-szerte is csökken, illetve tartósan alacsony szinten áll. Az önmegvalósítás bűvöletében élő ember gondolatvilágába már nem, vagy nem feltétlenül tartozik bele a gyermek.
A kipusztulással kapcsolatos aggodalmak a harmincas évek óta jelen vannak Magyarországon. Legyen elég Illyés Gyula Pusztulás című cikke utalnom, amely 1933-ban és Magyarok megmentése címűre, amely 1934-ben jelent meg a Nyugatban. Illyés Gyula a probléma megoldását egy nagyszabású földosztásban látta.

Az utóbbi évtized demográfiai történései a születésszám, a gyermekvállalás kérdését még hangsúlyosabbá tették. Magyarországon 1981-ben megkezdődött a népesség számának abszolút csökkenése, – mely akkor Európában egyedülálló jelenség volt. Ebben a szakemberek által egyértelműen kedvezőtlennek, sőt drámainak ítélt népesedési helyzetben a cselekvés igénye állította ismét reflektorfénybe a család, a gyermekvállalás támogatásának kérdését.
A következőkben Pongrácz Tiborné és S. Molnár Edit "A gyermekvállalási magatartás alakulása" című tanulmányából idézek.

"Kérdés, hogy a statisztikai adatokból kirajzolódó népesedési magatartás hátterében milyen értékstruktúra húzódik meg, nevezetesen, hogy az egyének, családok értékrendje egybeesik-e a tényleges népesedési magatartásukkal, vagy a két szféra között kisebb-nagyobb, esetleg jelentősebb eltérések tapasztalhatók. Kutatásaink …azt bizonyítják, hogy a népesedési magatartásban tapasztalható változások mögött még nem következett be az értékeknek, attitűdöknek hasonló irányú változása.
Nem találkoztunk a házasság intézményének elutasításával azon sajátos népességcsoport esetében sem, mely magatartásával a hagyományos értékrend több alapelvét tevőlegesen is megkérdőjelezte, sőt "megsértette", nevezetesen a házasságon kívül gyermeket szült anyák csoportjában. Évről-évre jelentősen nő azon anyák aránya (1996-ban a születések 20%-át jelentette), akik nemcsak párkapcsolatuk, de gyermekük születésének legalizálását sem tartják szükségesnek, s e csoport vizsgálatára irányult az 1995-ben végzett adatfelvételünk.
Az egyedül álló anyák körében 'a teljesen egyedül élni' forma népszerűsége a 100 fokos skálán csak 37 volt, az élettársi kapcsolaté 69, míg a házasságé 82.
A kutatási adatok vizsgálatából az is kitűnt, hogy a fiatalok, az iskolázottabbak és a vallásosak jobban preferálják a törvényes házasságot mint az iskolázatlanok, a középkorúak és a nem vallásosak, jóllehet a házasság pozitívumait ez utóbbiak többsége is elismeri.

Még érdekesebb a kép, ha gyermekvállalási kedv alakulását nézzük. A termékenység szintjét tekintve a magyar demográfiai helyzet bizonyos értelemben megelőzte a nyugati társadalmakat, mert a második világháborút követően Európában először Magyarországon csökkent a termékenység az egyszeri reprodukciós szint alá, és ez a folyamat a leghosszabb ideje, több mint 30 éve tart. Más szempontból viszont a magyar termékenységi magatartások lényegesen különböztek a nyugat-európai mintától. A fiatalkori házasságkötés a fiatalon vállalt anyasággal járt együtt, nem volt jellemző az akaratlagos gyermektelenség, mindenki kívánt legalább egy gyermeket, általánossá vált a kétgyermekes családmodell, ritka volt a 30 vagy 35 év feletti gyermekvállalás, alacsony volt a házasságon kívüli születések aránya.

Ez a termékenységi minta az 1980-as évek elején már a változások jeleit mutatta, ami az utóbbi években egyre határozottabbá vált. Miben mutatkoznak meg ezek a változások? A termékenység hosszú ideje tartó csökkenő trendje a 80-as évekig az anyák fiatalodásával együtt ment végbe. Más szóval főleg a 30 év feletti nők termékenysége … esett vissza, a fiataloké viszont nem változott, sőt emelkedett. Az 1980-as évek elejétől viszont először találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a termékenység továbbra is csökkenő irányzata az anyák "öregedésével" jár együtt."
Egy nemzetközi összehasonlítás, amelyet ugyanezen szerzők végeztek el azt mutatta, hogy a magyarországi anyák 89,2 %-a szerint a gyermekesek élete jobb, mint a gyermekteleneké, az apák körében ez a szám 83,5 %, míg például a német anyák setében csak 32,3, az ottani apák körében pedig 34,6 a hasonlóan vélekedők aránya, akkor is ha csak a nyugati területeket nézzük. A volt NDK területén ez a szám egyik nem esetében sem ér el a 15 százalékot.

"Kérdés, hogy a gyermekes családok igen nehéz anyagi helyzete ellenére, annak ellenére, hogy a 19 éves és fiatalabb gyermekek csaknem 45%-a él a szegénységi küszöb alatt, miért ilyen kedvező mégis a gyermekes lét megítélése Magyarországon. Úgy véljük, a fiatal magyar szülőknek ezt a – minden más országétól eltérő – attitűdjét az magyarázza, hogy nálunk a gyermekes státushoz a szülők elsősorban nem az anyagi problémákat, a fizikai és idegi megterhelést, hanem a gyermek nyújtotta érzelmi többletet társítják; nálunk a gyermekkel kapcsolatban nem az áldozatvállalás, az anyagi hátrány dominál, hanem az a harmónia, boldogság, amit a gyermek léte a szülők és a család számára jelent. Az anyagi hátrányok természetesen a magyar gyermekes családokat is sújtják. Mégis a magyar szülőkre jellemző leginkább a közmondás: "gyermek nélkül a család nem család".
A kisgyermeket nevelő magyar szülők körében tapasztalt gyermekcentrikus attitűd a lakosság egészére is jellemző. Lakossági mintán 1995-ben készített, 1000 fős közvélemény-kutatásunk adata szerint a 18 éves és idősebb korú férfiak 70 százaléka, a hasonló korú nők 78 százaléka vélekedik úgy, hogy "az életben jobb azoknak, akiknek vannak gyermekei" – mint azoknak, akik gyermekek nélkül élik le életüket. Annak ellenére így van ez, hogy köztudottan a gyermeket nevelő családok körében lényegesen nagyobb az alacsony életszínvonalon, szegény sorban élők aránya."
És most néhány olyan adat, amely egyszerre örömteli és elszomorító:
Értékvizsgálataink alapján a magyar társadalom gyermekvállalási hajlandóságáról, gyermekorientáltságáról kirajzolódott igen pozitív képet erősítik, támasztják alá a KSH Népesedésstatisztikai Főosztályán Kamarás Ferenc vezetésével végzett családtervezési vizsgálatok eredményei is. Az 1991-ben házasságot kötött fiatal párok vizsgálata viszonylag magas családtervezésről, gyermekszámról tanúskodik. Az átlagosan kívánt 2,12 gyermek erősen megközelíti az egyszerű reprodukcióhoz szükséges szintet. Leggyakoribb a két gyermek vállalásának a szándéka (61%), de feltűnően megemelkedett a három vagy annál több gyermeket kívánók aránya is (23%). A fiatal házaspárok között nem volt olyan férj vagy feleség, aki ne kívánt volna gyermeket, más szóval, aki tudatosan gyermektelenül kívánná életét leélni.

Egy másik 1993-ban végzett vizsgálat a 19-41 éves hajadon, házas, elvált, özvegy nőket reprezentálta országos szinten. …Arra a kérésre, hogy hány gyerek szeretne, a válaszok átlaga 2,10 volt, azaz magasabb, mint a tényleges gyermekszám. A 25 éven aluli fiatalok által kívánt gyermekszám ennél az átlagnál is magasabb (2,15), majd "a házasságban töltött évek számával illetve az életkorral párhuzamosan csökken a kívánt gyermekek száma, de végül ezek a csökkentett tervek sem valósulnak meg maradéktalanul."
"A családtervezési vizsgálatok eredményeit és az 1990-es évek termékenységi trendjeit elemezve megállapítható, hogy egyre nő a különbség a jövőbeni szándékot kifejező családtervek és az aktuális termékenység szintje között" – vonják le a szerzők a következtetést. "Az 1994. évi termékenységi viszonyok mellett egy nőnek átlagosan 1,64 gyermeke születne élete folyamán, ezzel szemben a kívánt gyermekszámok rendre meghaladják a kétgyermekes családnagyságot... Ez más szóval azt jelenti, hogy … a gyermekvállalás kedvezőbb feltételeire várva elhalasztják az egyébként kívánt gyermekek világra hozatalát."

Témánk szempontjából nyitva marad a kérdés, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás meghozza-e majd a családok gyermekvállalási kedvét? Ha komp-országunk végre révbe ér, ez önmagában erősítheti a könnyebb boldogulásba vetett reményeket. Ennyivel azonban nem érhetjük be, konkrét tennivalóink is vannak. A kormány 2000-ben helyesen ismerte fel, hogy a csatlakozásnak az Európai Unió által diktált feltételein felül képessé kell tennünk az országot arra, hogy az Európai Unión belül éljen. Ennek egyik fontos eleme a bérek emelése. A kormány a sort a legszegényebbeken kezdte, s az elmúlt négy évben a minimálbérnek korábban soha nem látott, több mint két és félszeresére történő emelése következett be. Ez az adózás előtti arány gyermekes családok esetén még nagyobb növekedést mutat, ha a tényleges bér alakulását nézzük. Ezek a hatások és az adócsökkentések formájában adott tetemes támogatás még nem fejthettek ki érdemi hatást. Örvendetes, hogy az új kormány nem tervezi a bevezetett támogatások elvonását, bár néhány intézkedése a gyermekes és gyermektelen családok közötti különbséget – éppen a legkisebb keresetűek körében - pillanatnyilag tetemesen lecsökkentette.

Arra a korábban mondottak alapján nem lehet számítani, hogy az Európai Unió ilyen jellegű vitákba beavatkozik, vagy akárcsak véleményt mond. A tagállamok egyre nagyobb számában ugyancsak észlelik a demográfiai változások várható veszélyeit. Többen ezek közül a bevándorlás engedélyezésében látják a megoldást, és nem fokozzák a gyermekvállalás állami támogatását. Mivel az Unió polgárait azonos ellátásban kell részesíteni, mint a magyar állampolgárokat, a hazai támogatásokat nem célszerű annyira növelni, hogy ez tömeges bevándorlásra késztessen. Kérdés ezek után, hogy képesek leszünk-e a megfelelő, azaz a nemzeti célok elérését szolgáló, de erőnket meg nem haladó mértéket megtalálni?

Visszatérve az idézett tanulmány következtetésére, örömmel állapíthatjuk meg, hogy a magyar lakosságban él a rendezett házasság és a több gyermek iránti vágy. Az emberek a szívük mélyén, kívánságaikban, vágyaikban nincsenek megelégedve a jelenlegi helyzettel. Az állam kötelessége hát, hogy hozzásegítse őket saját vágyaik megvalósulásához. A családpolitika és a szociálpolitika viszonya A hagyományos polgári, paraszti család átalakulása még a XIX. században kezdődött. Ahogy a régi család felbomlott, a háromgenerciós együttélés – például a fiataloknak a városokba való tömeges beköltözésével – megritkult, azonnal komoly szociális problémák keletkeztek. A társadalom megpróbálta kezelni ezeket és új szociális intézményeket hozott létre: ilyen a munkaerejében megfogyatkozott idős emberek ellátását szolgáló nyugdíjrendszer vagy ilyen a már inkább a XX. századra jellemző bölcsőde és óvoda rendszer, amely az anyák munkába járását van hivatva elősegíteni.
Az állam tehát, amikor szembesült azzal a ténnyel, hogy a családok nem képesek ellátni bizonyos feladatokat, magára vette azokat. Az így kialakított megoldások azonban nem működnek zökkenőmentesen, sőt olykor újabb bajok forrásaivá válhatnak. Ez felveti a kérdést: nem kell-e valami egészen mást tennünk, mint eddig?

Vegyük először példának a nyugdíjrendszert. Világszerte érzik a veszélyt, hogy a népességszám csökkenése miatt a nyugdíjrendszerek az elviselhetetlen terhek alatt összeroppannak. Milyen megoldásokkal álltunk eddig elő? Kitoljuk a nyugdíjkorhatárt – ezzel esetenként viszont fokozzuk a munkanélküliséget. Rontjuk a nyugdíjak értékállóságát, hogy kisebbek legyenek a kiadások - ezzel azonban rontjuk az idős korosztályok életszínvonalát. Erőltetjük a magán-nyugdíjrendszereket - de ezzel elvonjuk a biztonságot jelentő állami kötelezettségvállalást. Hibát hibával javítunk tehát, csak időnyerésre játszunk, a távlatos megoldások hiányoznak.

Amíg a családok maguk gondoskodtak öregjeikről, az volt a szülők célja, hogy minél több utódjuk legyen, időskori eltartásuk terhe több gyermek között osztódjék majd szét. Ma a több gyermek nem hoz anyagi biztonságot magával, épp ellenkezőleg, a legbőkezűbb állami támogatás sem éri el a gyermeknevelés költségeit, így a több gyermek vállalása több tehernek, olykor magának a szegénységnek a vállalását jelenti. A mégis megszülető gyermekek felnőve nemcsak saját szüleik nyugdíját termelik meg, hanem az állami elvonások arra kényszerítik őket, hogy mások, a gyermeknevelés terheit nem vállalók nyugdíjáról is gondoskodjanak. Elvált egymástól, személytelenné lett a nemzedékek közötti szolidaritás. Ezért születnek olyan javaslatok, hogy ezt a nemzeti méretekben megvalósuló szolidaritást megtartva, vissza kell hozni a személyes elemet, a közvetlen kapcsolatot. Egy Magyarországról 1956-ban eltávozott amerikai kutató, Demény Pál azt javasolta, hogy a munkavállalók adójának egy része ne kerüljön be a "nagy kalapba", hanem irányítsák azt közvetlenül az illetők szüleikhez. Így a családok anyagilag érdekeltté válnának a minél több és minél jobban kereső (azaz tanultabb) gyermek felnevelésében. Az Európai Unió néhány tagállamában, (például Németországban) ennek az elképzelésnek bizonyos elemei már beépültek az adórendszerbe: a nyugdíjak megállapításánál nemcsak az illető által befizetett összeget, hanem az általa felnevelt gyermekek számát is figyelembe veszik és minden gyermek után egy fix összeggel megemelik a biztosítási elven járó nyugdíjat.

Amikor a társadalomnak egyre több munkáskézre, a családoknak egyre több bevételre lett szüksége, megindult a nők munkába állása. Ez egyrészt igen pozitív jelenség, mert hozzásegített a nők kiszolgáltatott helyzetnek a megszűntéhez, amelyről a MKPK "Boldogabb családokért" című körlevele is elítélően szól. Kifogásolja, hogy korábban a házasságok erősen patriarchálisak voltak: a férfi, volt a család feje, aki a család anyagi fenntartásáról gondoskodott. A feleség általában alárendelt szerepet töltött be. Nem végzett külön jövedelemmel járó munkát, viszont vezette a családi háztartást, és az ő feladata volt a gyermekek gondozása-nevelése, a család belső életéről való gondoskodás. A nők munkába állásának következménye az lett, hogy a társadalomnak a gyermekgondozás területén is intézményeket kellett létrehoznia. Ezek azonban részben nagyon drágák, részben – különösen a kisgyermekek körében - rengeteg egészségügyi problémát is felvetettek. Magyarország egyike volt a legelsőknek, ahol a kisgyerekes anyák néhány évre úgy maradhattak otthon a kicsivel, hogy közben nem vesztették el állásukat és a gyermeknevelés okán még készpénz támogatáshoz is jutottak. Nem az anya helyett kell átvállalni a feladatot, hanem az anyát kell képesé tenni, hogy azt ő láthassa el. Ez a megoldás éppen abba az irányba való elmozdulás, amelyet más feszültséggel teli területeken is javaslok. Ahol a családok működésképtelenné válnak, ne elvegyük tőlük a feladatot, hanem segítsük hozzá őket a feladatok ellátásához. Valószínű ugyanis, hogy jobban, kevesebb új problémát gerjesztve fognak majd tevékenykedni. Kerüljük meg a személyiségi jogok és a kollektív jogok ütközésének problémáját! A megfelelő családpolitikának még számos jellegzetességéről lehetne szólni. Bizonyos például, hogy nem helyes a családpolitikát leszűkíteni a család-központú szociálpolitikára, - ahogy egyébként eddig ebben az előadásban is tettem.

Ha az a helyzet, hogy az emberek jobbnak tartják, ha gyermekeik vannak, mintha nincsenek, ha többre értékelik a házasságban élést az egyedülállóságnál, akkor támogatni lehetne őket abban, hogy meg is valósítsák vágyaikat. Így például a fiatal párokat házasságkötésük alkalmából lehetne életkezdési támogatásban részesíteni, megkönnyítve ezzel közös életük kialakítását. Magyarországon egy időben volt ilyen rendszer: a fiatalok egy évig vámmentességet kaptak. Ennek ma már nincs értelme és nem is igazságos rendszer, de bizonyára lehetne akár a személyi jövedelemadó rendszeren belül, akár ÁFA visszaigénylés formájában nyújtani valamit számukra.

A családpolitika része annak a támogató rendszernek a fenntartása is, amelyet közös szóval családsegítésnek nevezhetünk. Ide beletartozik a nevelési tanácsadástól kezdve az alkoholelvonásig nagyon sok minden. A családsegítő hálózatot nemcsak a családpolitika megvalósítójának tekinthetjük, hanem annak tervezőjévé, alakítójává is kell válnia. A konkrét családok gondjainak elemzése tárja fel azokat a területeket, amelyeken az államnak be kell avatkoznia, az ez irányú tapasztalatok összegyűjtése, a nemzetközi összehasonlítások elvégzése nélkül korszerű családpolitikáról nem beszélhetünk. Az Európai Unióhoz való csatlakozás ezt a munkát jelentősen segítheti, hiszen minden szakmában rendre kialakulnak az uniós méretekben gondolkodó szakmai szervezetek.

Minél inkább átjárja a szemléletünket a családközpontúság, minél inkább érvényesítjük azt a tényt, hogy az emberek nem egymástól izolált lények, hanem egy közösség részei, annál élesebbe fog keresztény szemléletünk eltérni a jogalkotás mai, individualista jellegétől.

Néhány aggasztó jelenség
Az Európai Unió a nizzai csúcson kihirdette az Alapvető Jogok Kartáját. Ebben a keresztény politikusok örömmel olvashatják a családi élet tiszteletben tartásáról szóló 7. és a családalapításhoz való jogról szóló 9. cikkelyt.
Amiért ezt mégis az aggasztó jelenségek között említem, az a 9. cikkelyhez fűzött magyarázó szöveg. Ebből kitűnik, hogy a megfogalmazás tudatosan azért tág, hogy teret nyisson a nemzeti törvényhozások számára a hagyományostól eltérő családformák – például az azonos neműek házasságát megengedő rendelkezések – számára.

Hasonlóképp éles véleménykülönbség van az emberi élet minden formájának tisztelete terén az európai kereszténydemokrácia és a baloldal között. Ez napjainkban három területen vezetett komoly ütközésre: a terhesség-megszakítás, az embriókkal való bánásmód és klónozás valamint az eutanázia területén. Mivel a szocialista hegemónia több országban a végéhez közeledik, az Európa Parlament szocialista képviselői olyan határozaton dolgoznak, amely a terhesség-megszakítást valóban "joggá" tenné a tagállamokban.
Öröm az ürömben, hogy ez az élet-ellenes politika úgy látszik nem sikeres.

A tehetséges és sikeres holland miniszterelnök Wim Kok és szocialista pártja még a Washington Post cikke szerint is részben azért bukott meg az ezidei választásokon, mert kormánya legalizálta az eutanáziát és lehetővé tette az egyneműek házasságát.

Az egyén joga a közösséghez
Figyelembe kell vennünk a mai világ szekularizált jellegét. Elveink érvényesítéséhez nem használhatunk olyan - számunkra lényeges és fontos érveket – amelyek mások számára semmit sem jelentenek. Az egyén jogait érdekeit középpontba állító világban az emberi természetre hivatkozva juthatunk el a közösségek jogainak elismertetéséhez. Nem hivatkozhatunk viszont arra, hogy egy adott kérdésben mi az Egyház álláspontja. Érvényesítenünk kellene ugyanakkor azt a tudományosan is igazolható tételt, hogy az ember közösségi lény, és ezért (is) joga van a házasságkötéshez, családalapításhoz. Ez a jog egyben azzal is jár, hogy törvénytelennek lehet nyilvánítani minden olyan tevékenységet, amely mintegy lebeszéli az egyéneket a házasságról. A mai világban ugyanis a reklámipar olyan eszközökkel rendelkezik, amely beavatkozik az egyén gondolatvilágába, nem tájékoztat, hanem helyettünk dönt. Egy hatékony házasságellenes propaganda százezreket foszthat meg, hogy az alapvető jogok közé tartozó házassághoz eljussanak. Szerintem meg van a jogalap az ilyen hatások elleni törvényes fellépésre, s egyben nagyon is érthető, hogy a reklámipar mindent megmozgat, hogy a törvényhozás minél kevesebbet szóljon bele a dolgaiba, inkább megpróbálja az un. önszabályzó mechanizmusokra hivatkozva megőrizni függetlenségét.

A gyermek joga a szüleihez
A gyermeknek, mint önálló egyénnek is vannak jogai. Ezek között biztosan ott van a tanuláshoz való jog, de ott kell legyen a szülőkhöz való jog is. Ma nem fenyeget az, hogy kollektivista túlzók intézetekbe kényszerítenék a felnövekvő nemzedéket, de épp ezért kellene "kőbe vésni" ezeket a számunkra nyilvánvaló tételeket. Ráadásul, ha elismerjük, hogy a gyermeknek, mint egyénnek joga van a családi közösséghez, közvetve máris úgy jutottunk el a közösség jogvédelméhez, hogy nem vagyunk kitéve a megbukott és sokak előtt eleve gyanús kollektivizmus veszélyeinek.

A családpolitikai viták lényegéről
Végül tegyük fel magunknak a kérdést, miért nincs a családi élettel kapcsolatban széles, sőt teljes körű megegyezés a világban vagy legalább Európában. Miért próbálják az egyén jogait abszolutizálni és a közösségek, ezen belül a legkisebb emberi közösség a család jogait háttérbe szorítani?
Nehéz felelni erre a kérdésre. Annyit azonban megkockáztatok, hogy ma a világban két modellel találkozhatunk. Az egyik szerint az ember önálló és felelős lény, aki képes magáról és családjáról gondoskodni, aki alaposan mérlegelve érvényesíti demokratikus jogait, autonóm személyiség. A családi élet komoly támasza ennek a lelkileg független életformának. A másik modell a fogyasztói társadalom tucatemberének modellje. Könnyen befolyásolható, különösebb egyéniség nélküli egyed. Ideális állampolgár minden olyan politika számára, amely sakkfiguraként mozgatná, amely uralkodni akar rajta, nem pedig szolgálni őt. Erős családokban erős egyéniségek nevelkednek. Ez pedig nem célja a felelőtlen fogyasztás pénzhajhászainak.
Ki fog győzni ebben a vitában? Nehéz lenne biztosat mondani. Győzhet-e a magyar családpolitika önmagában, világtendenciák ellenébe feszülve? Talán igen. De még inkább bízhatunk a sikerben, ha európai dimenzióban gondolkodunk és Európa gazdag múltjából merítünk, valamint megfogadjuk Robert Schumannak, az Európai Unió egyik alapítójának figyelmeztetését: a demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás a magyar keresztény családpolitika számára tehát esély, hogy gondolkodásának európai dimenziót adjon, hogy értékrendje érvényesítéséhez, - amely alapvetően európai értékrend, - hatékony szövetségeseket találjon. Azok az előadásban idézett felmérések pedig, amelyek szerint jobban szeretnénk házasságban élni, mint anélkül, és több gyermeket szeretnénk nevelni, mint amennyit végül nevelünk, adjanak erőt mind a hazai, mind az európai családpolitikusoknak.
Magyarország Tiszteletbeli Konzulátusa
Tiszteletbeli konzul Szentmihályi Gyula Fogadóórák, minden kedden 13.00 - 17.00 óráig 65 rue Ontario, Ouest, Montreal, QC. H2X 1Y8
Tel: 514-288-7378 Email: itt
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212