Magyar Krónika, november 30.

Tunyogi Csapó Gábor

Zalaszabar

Diákkoromban - több, mint fél évszázaddal ezelőtt - az érettségi vizsga még igazi határkövet jelentett egy fiatal ember életében. Aki sikeresen letette ezt a vizsgát, tudta, hogy valóban felkészülten lép az életbe, ellátva olyan készségekkel és ismeretekkel, amelyek birtokában biztosan tovább juthat bármely irányban. A mai érettségik persze már rég nem ilyenek, sehol a világon, ezt azonban most ne firtassuk. A lényeg ugyanis: a magyar nemzet - amennyiben létezik még - ilyen, klasszikus értékű érettségi vizsga előtt áll ez év december 5.-én. Ha sikerrel - legalább elégségesre - vizsgázik, lesz vagy legalább is lehet jövője; ha elbukik, sorsa megpecsételődik úgy, ahogy azt a nagy, német gondolkodó Herder megjósolta már több mint kétszáz évvel ezelőtt. Lehet persze, hogy már régen megpecsételődött. Őszintén és szomorúan meg kell vallanom: régóta az az érzésem, hogy az a - úgy, ahogy - magyarul beszélő népesség, amely a mai Magyar Köztársaság határain belül él - vagy talán inkább csak vegetál - nem tekinthető már nemzetnek. Az az etnikai, nyelvi, történelmi, kulturális és nem utolsó sorban transzcendens gyökerekből táplálkozó, összetartó erő, amelyet a 18. század vége óta nemzeti (ön)tudatnak nevezünk, ma már csak a trianoni határokon kívül vergődő, magyar közösségekben lelhető fel. E határokon belül csak magyar nyelvű népesség, lakosság, található. Lehet, hogy tévedek. Adja Isten, hogy tévedjek! De hát: ezt is megtudjuk december 5.-én...

Mert: ne tévesszen meg bennünket a meglehetősen kacifántosan, "diplomatikusan" - hogy nem mondjam: vizenyősen - megfogalmazott kérdés, amelyre "igen"-nel vagy "nem"-mel válaszolhatunk és amelyet - biztonság kedvéért - itt szó szerint idézek:

"Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII, Tv, 19 es paragrafusa szerinti "Magyar Igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott más módon igazolja?"

A valóságban természetesen sokkal többről van szó.

Semmi képen sem akarom elmarasztalni, vagy akár csak kritizálni is a kérdés megfogalmazóit. Biztos vagyok abban, hogy ők is egészen másképp fogalmaztak volna, ha nem kellett volna tekintettel lenniök annyiféle jogi, politikai, gazdasági és történelmi szempontra és elsősorban arra a zsigeri magyargyűlöletre, amely mindezeket a szempontokat fel- sorakoztatja - már fel is sorakoztatta - a szavazók befolyásolására. A kérdés mögött tehát kimondatlan és a mai magyar média-világban kimondhatatlan kérdések egész sora húzódik meg, kérdések, amelyeket merészkedem itt és most felvetni, hogy legalább ebben az elektronikus formában megjelenjenek és figyelmeztessenek arra, mi mindent kell(ene) végiggondolnunk, mielőtt eldöntjük, hová tesszük a keresztet a szavazólapon.

1) Tudatában vagyunk-e annak, hogy a magyar parlamentnek nevezett bábszínházban ma már (miután az MDF kigolyózta frakciójából az utolsó tisztességes embert is) kizárólag megélhetési politikusok sürögnek, akik csak annyiban különböznek a megélhetési bűnözőktől, hogy mérhetetlenül több és nagyobb károkat okoznak és nem lehet őket felelősségre vonni, s akiket a nemzetek fölötti, globalizáló háttér hatalom táncoltat egyazon fonálon annak érdekében, hogy a Kárpátmedence magyar nyelvű és etnikumú népessége 2050-ig hatmillióra zsugorodjék?

2) Tudatában vagyunk-e annak, mekkora csapást jelentene mind e bábok, mind mozgatóik számára az, ha több mint kétmillió magyar választópolgár kinyilvánított akarata szerint minden, a mai magyar határokon kívül élő, magyar nyelvű és etnikumú személy törvényben lefektetett jog alapján kérhetné és el is nyerhetné a magyar állampolgárságot? (Még elképzelni is szörnyű: tízmillió helyett egyszerre esetleg tizenötmillió magyar? Alig négymillió helyett kilencmilliót kellene kiirtani nem egészen ötven év alatt!)3) Felismerjük, felismertük-e, hogy a magyar parlamentben demokráciát mímelő pártok közül egyik sem óhajtja valójában a népszavazás sikerét?

Az, hogy, pillanatnyilag, a rájuk kiosztott ellenzéki szerepet játszó csoportok most "igen" szavazatra buzdítanak, csupán rendezői kérdés. Ezt bizonyítja a megadandó állampolgárság lényegi tartalmával kapcsolatos, szánalmas és szégyenletes mismásolás is. És gondoljunk csak vissza: sem a FIDESZ, sem az MDF nem támogatta egyértelműen a Magyarok Világszövetségének aláírás-gyűjtését; a FIDESZ még "ellenakciót" is indított, amennyiben párhuzamosan aláírásokat gyűjtött a privatizáció ellen és megtagadta a két akció összekapcsolását. Az az "ellenzék", amely most melldöngetve "igen" szavazatra buzdít, ezt csak azért teszi, mert csaknem háromszázezer magyar választópolgár aláírása erre kényszeríti.

4) És ebből adódik a talán legfontosabb kérdés: tudatában vagyunk-e annak, hogy az alkotmánynak csak csúfolt, mai magyar alaptörvény minden elégtelensége ellenére is biztosítja számunkra a lehetőséget, hogy kényszert gyakoroljunk a megélhetési politikusok siserehadára, amely csak kényszer alatt hajlandó - ha képes egyáltalán - egyszer valóban a nemzet érdekében cselekedni?

5) Tisztában vagyunk-e azzal, hogy a több, mint nyolcvan éven át heroikus küzdelmek és sokszor embertelen szenvedések árán fennmaradt magyar közösségek tagjai nem azért akarnak a magyar állam polgárai (is) lenni, hogy egyszerre elhagyják szülőföldjüket, hanem azért, mert így több esélyt látnak a fennmaradásra, esetleg emberségesebb, biztonságosabb körülmények között?

6) El tudjuk-e képzelni, mi történnék azzal a szlovák, román, szerb vagy horvát kormánnyal, amely meg akarná tagadni a nemzet államhatárokon kívül élő tagjaitól az állampolgárságot? (Magam részéről élénken el tudom képzelni, hogy egy ilyen kormány tagjait a választópolgárok nyílt színen felkoncolnák...)7) Van-e még annyi emberi tisztesség, elemi erkölcsi érzék bennünk, hogy teljes mértékben fel tudjuk fogni, mennyire aljasnak, emberségünkben eltorzultnak tartanak bennünket azok, akik azt számolgatják - és velünk is számoltatnák - mennyibe kerülne, milyen áldozatokat kívánna tőlünk a kéznyújtás a miénknél is tragikusabb sorssal sújtott véreink felé? Tekintsünk el most attól, hogy az ezzel kapcsolatban hangoztatott érvek kivétel nélkül förtelmes hazugságok; ugyanilyen alapon, ugyanezzel a logikával azt is ki lehetne számolni például, mennyibe kerülne nekünk, ha az EU 65 éven felüli tízmilliói elözönlenék Hazánkat csak azért, mert ingyen használhatják tömegközlekedési eszközeinket? De még egyszer: tekintsünk el ettől... Gondoljunk inkább arra: minden "nem" szavazattal és a nem-szavazással is azt üzenjük a hitetőknek: igazatok van, ilyenek vagyunk, aljasok, emberségünkben eltorzultak, egy szóval olyanok, mint ti... De azért gondoljunk talán arra is, mit válaszolnánk annak, aki azt sugalmazná felénk: ne vidd orvoshoz, ne lásd el gyógyszerrel beteg gyermekedet, szüleidet, testvéredet, mert az bizony pénzbe kerül... S akkor vagy igazán okos, ha még enni sem adsz nekik...Fel lehetne tenni természetesen még sok ezekhez hasonló kérdést, de talán elég, ha az itt felsoroltakat végiggondoljuk, mielőtt eldöntjük, hogyan válaszolunk a szavazólap szűkszavú kérdésére. Legalább ennyit azonban végig kell gondolnunk annak tudatában, hogy nemzetünk érettségi vizsgája előtt állunk. Ha összejön a szükséges két- két és félmillió "igen" szavazat, elégségesre vizsgázunk. Vizsgázhatnánk persze közepesre, jóra, sőt jelesre is, három-, négy- vagy ötmillió "igen"-nel... De hát többször bukott diáktól ne várjunk túl sokat.. Befejezésül még csak annyit: ez a vizsga nem azt mutatja meg majd, hogy érettek vagyunk-e vagy sem, hanem azt, hogy mire vagyunk érettek: megújuló, nemzeti létre, vagy (megérdemelt) pusztulásra?