Magyar Krónika, augusztus 11.

Simándi Ágnes

Toronto

Szent István, államalapító királyunk ünnepén kimeríthetetlen témákat talál az emlékezõ. Számomra, 2003. nyarán, egyetlen kérdés fontos, megmaradunk-e magyaroknak itt az emigrációban, a Trianonban elszakított területeken és az anyaországban?
Hogyan lehetséges önazonossági válságunkból kilábalni és megújulni?

“Mindaz, amit a világ akarhat tõled, alkú, félmegoldás. Csak az számít, amire te szerzõdtél önmagaddal, és ebben a szerzõdésben nincsen alkú.” Ezt a Márai Sándor idézetet Orbán Viktor, magyar miniszterelnök beszédeiben gyakran említi. Emlékeztetésnek és felhívásnak szánja egy olyan korban, mikor a magyarság – nem elõször a történelemben – önazonossági zavarokkal küzd. A magyar történelem véresen bizonyítja, hogy éppen ezért semmi sem sürgetõbb, mint az állandó alkuk és félmegoldások után végre megérteni itt és most egyéni felelõsségünket és tennivalónkat. Ebben, egyedül önmagunkra számíthatunk. Sajátos történelmünkbõl fakadó ügyeink tisztázását sem Amerika, sem az Európai Unió nem oldhatja meg helyettünk. Helyettünk senki sem láttatja meg a világgal, hogy a 15 milliónyi maroknyi magyar egységes nemzet, éljen bárhol, a világ bármelyik sarkában kényszerbõl vagy önként.

Szent István szívén viselte népe jövõjének sorsát, és nem csak kötelezettségét, hanem lehetõségét is felismerve kezdett az államalapítás nagy munkájába. De az államalapítás csak kezdete a mûnek, amit a mindenkor élõ magyarok a saját koruknak megfelelõen tovább építenek. A XX. század különösen fájdalmas veszteségei sürgetõ megújulást, megtisztulást követelnek tõlünk.

Az ország természet adta központi fekvése Európában nem csak szimbolikusan, hanem konkrétan is meghatározta évszázadokra helyzetünket és feladatainkat. Voltunk ennek okán a “Nyugat védõbástyája” a törökök ellen, és gyakorlatilag olyan “átjáró”, ahol mindenki nyomot hagyva átgázolhatott, átutazhatott, sõt le is telepedhetett saját érdekei szerint. Természetesen ennek pozitív oldalát is látnunk kell: a magyar, mint befogadó nemzet erõsebbnek bizonyulva magába olvasztott más népeket, akikkel így végsõ fokon gazdagabbá vált. Ez nem csak erejét, hanem másokkal szemben tanúsított türelmes magatartását is erõsítette. Ez a magatartás-forma valószínûleg már Szent István idejében sem volt új, magunkkal hoztuk a hosszú utazásokból az ázsiai sztyeppékrõl.

Szent István “Intelmei”-ben olvassuk: “A türelem és igaz ítélet a királyi korona ötödik cifrázata. … A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak. … A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. … Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstõl elrettenti. Mert az egynyelvûés egyszokású ország gyenge és esendõ.”

Egyértelmû: Szent István erõs, magabiztos országot akart, mert ismerte fajtáját, hogy már megszerzett kincseit nem adja olcsón, sõt, gyûjti az újabbakat, és általuk teljesedik egésszé. Karácsony Sándor ezt úgy fejezi ki, hogy a magyar észjárás mindig is “mellérendelõ” volt: nem az alá- és fölérendelõdés elszakítottsága szerint bánt másokkal, hanem a társi, mellérendelõ viszony híveként fogadott eszmét, utazót, -- de még ellenséget is. Ez utóbbi, -- ne szépítsük, -- sokszor vált kárára is. Mégis: ha a magyar történelem viharos évszázadait nézem, számomra nem csak a bukások sorozatát jelentik veszteségeink, hanem egy életképes, erõs nemzet küzdelmét a megmaradásra.

Egyetlen példaként: a mohácsi vész után, mikor az ország lakosságának kétharmada elpusztult, a király által betelepített idegenek magyarrá váltak az évszázadok során. Volt tehát egy mag, amely kipusztíthatatlanul újra gyökeret vert és virágba bomlott még az idegen lelkekben is. A magyarokat nem õrizték, takargatták, segítették testvéri népek, - irigyeivel és ellenségeivel a magyar mindig maga nézett farkasszemet. Bukáson, veszteségeken, elnyomáson át vezetett az út.

A szentistváni örökség, az idegenek befogadása, más nyelvek megtanulása és a türelem, néha már-már torkára szorították a nemzetnek a szót. És akkor, mindig elõlépett egy nyelvújító, költõ vagy politikus, akit nem a becsvágy, hanem a haza iránt érzett elkötelezettség tüzelt. Ilyenkor fél Európa lángba borult, a magyar nyelv újra szárnyakra kapott, s még többen telepedtek le a Kárpát medencében.

Nincsen olyan nép, mely saját élete védelmében ne hozott volna döntõ megszorításokat, vagy ne keveredett volna buta és értelmetlen háborúkba.

Tagadhatatlan, hogy vezetõink, gondolkodóink hibáiból sokszor kerültünk szolgaságba. De büntetésként olyan szenvedést nagyon kevés nép élt át s maradt életben, mint amit a trianoni békediktátum követelt tõlünk. Szent István országa ott lett földönfutó, gerincét ott roppantotta szét a történelem. Minden, ami utána jött, már csak a gyávák és megalkuvók félmegoldásait tükrözi. Az én korosztályom tragédiája is ott pecsételõdött meg, hiszen felnõtt Magyarországon egy nemzedék, mely történelmét vagy hézagosan, vagy egyáltalán nem ismeri…

Trianon tragédiája kétségtelenné tette ugyanakkor, hogy a magyar nemzet nem szorítható a jelenlegi magyar országhatár övezte területre. A magyar nemzet tagja mindenki – aki õsei jogán, saját hite szerint magyarnak vallja magát. Így lett Szent István országa területi birtokok helyett szellemi nemzet. Olyan lélek, mely bár egynek tudja magát, mégis különbözõ országokban szétszakítva jelenik meg. A szívünkben és gondolkodásunkban létezõ magyar nemzet csak akkor lesz életképes, ha a jövõben történelmünk diktálta tapasztalatainkat nagyon komolyan vesszük. Önismeretünk elmélyítése egyben önbizalmunk erõsödése is. Gyermekeinknek és unokáinknak nem adhatunk ennél több és értékesebb kincset.

Magyarságuk megõrzésének kulcsa a mi kezünkben van.