Magyar Krónika, február 7.

Rencsik Pál Marcell

Montreál

No, kezít csókolom, nem kell megijedni a fenti címtõl, egyszerûen csak Sándor Csaba szóhasználatát idéztem, amit a táncoktatás alatt használt az ütem jobb érzékeltetésére. Ez ízelítõnek illet be egy kiadós reggeli után, de ami délután következett, az még ennél is jobban ki volt a fonákjára fordítva. Ott volt ihaj, csuhaj, haide, zdub s még ki tudja, milyen bekiabálások törtek utat a nagy zenebonában, ahol megszólalt egy cimbalom, s másfél tucat vonós hangszer, amikorra már az ablakok is bepárásodtak a nagy mozgolódásban, hiszen olykor egyetlen embert sem lehetett látni a székekben görnyedni, mert mindeki a lábbelijét koptatta, megállás nélkül, feltéve, ha szólt a zene (de a zenére nem lehetett panasz ,mert állandóan hallhattuk).

Egy másik hangnemre áttérve, én most egy táborról adok egy rövidke beszámolót, ahol élõ zene mellett lehetett mulatni négy napig, amíg szét nem ment a cipõd, vagy el nem fogyott az erõd a sûrû tempótól (az most csak elhanyagolandó apróság, hogy egyesek éppenséggel az elfogyaszott alkoholtól fáradtak el).

Ha valakinek mond valamit Csíkszentdomokos, akkor máris egy hullámhosszon beszélhetünk. Akinek esetleg nem lenne világos, annak elárulom, hogy ez a tábornak a neve volt. A táncoktatók onnan érkeztek, hogy elsõ kézbõl tanulhassuk meg tõlük a kezest, a medvetáncot, a hajszát, a gólyásat, az öreg zsidót, a változtatóst és persze a domokosi csárdást. Oktatóból nem egy volt, hanem legalább négy, kezdve a táncoktatókkal: Sándor Csabával és Ágnessel, utána a csípõs humorú Domokos Lászlóval, a prímással és befejezve a mindig vidám Duduj Rozáliával, az ütõgardon mesterével.

Szóval: ha szólt a zene, akkor kötelezõen „minden tartozéka” a teremnek belemozgott a táncba, hiszen másfél tucat vonós mellett még egy ütõgardon is megszólalt, dobogó ritmust kölcsönözve a muzsikának, ami nagy változás volt, hiszen talán az utolsó mestere szólaltatta meg. A cimbalmot sem kell elfelejteni, amit egyedül Rozália tudott szóra bírni. Ezt a hangszert csak nehéz munka árán tudták beszerezni a szervezõk, hiszen az nem lehetett benne Rozália útipoggyászában. S még ezen túl, mennyit bajlódtak a felhangolásával.

A napok már nem is számítottak, mert általában másnap hajnali ötkor fejezõdtek be, hepajokkal egybekötve. A negyedik nap már a szívek is meghasadtak az újév köszöntésekor, elhullatva néhány örömkönnyet. Ekkor már a tömeg is nagyobb volt, s a hangulat is a tetõfokra hágott. A meghívott zenészek keményen húzták a talpalávalót. De ez sem volt elég, hiszen ellátogatott a táborba a Kecskeszem is, meg az Életfa, magukkal hozva különbözõ kacatokat, furulyákat, s persze jókedvet.

Sokan nagy reményeket fûztek ehhez az összeröffenéshez, ami meg is hozta az eredményét, hiszen volt mindenkinek alkalma tanulni, s ugyanakkor kitombolnia is magát. A tábort Camp Bleu et Blanc-on Dreisziger Dénes és Santayana Gizella szervezték.
Végezetül megköszönöm a Bokréta tánccsoport támogatását, hiszen enélkül valószínûleg, nem jutottam volna el a néptánctáborba.