Magyar Krónika, október 25.

Bencsics Klára

Montreál

Részlet

Ilyenkor október végén, november elején, amikor a természet színpompába borul, s az õszi esõ megfényesíti az utcákat, a szél kergeti a sárga faleveleket, egyre gondolok mindig, errõl álmodom, ha lehet errõl írok: az 1956-os forradalomról és szabadságharcról! Ez már így lesz mindig, amíg csak élek!

1956. november 4-én kora reggel sorban álltam a Bartók Béla utcai péknél, kenyérért. Végtelen hosszú sor állt már, bár az üzlet még nem nyitott ki. Lehetett úgy reggel 7 óra körül, amikor Kelenföld felõl hirtelen távoli dübörgést hallottam, ami egyre erõsödött. A dübörgés földrengetõen hangzott, ahogy közeledett s mi mindjárt tudtuk, hogy mi lehet ez : orosz tankok százai! Akkor, egy pillanatra, elsírtam magam, elõször a forradalom kezdete óta. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy ekkora túlerõvel a „pesti srácok” nem gyõzhetnek, mindennek vége! A forradalmat elárulták!
Ezentúl, minden utcában, minden téren tankok álltak és lõttek a házakra, az emberekre.Az élet leszuûült egészen a pince mélyéig, ahová lementünk, ha nagyon közel jött az ágyúk hangja.

November közepére már minden elcsendesedett, elhallgattak a fegyverek! Egy nap udvarlóm (késõbbi férjem) telefonált, hogy vége mindennek, el kell menjünk. Én nemet mondtam, hiszen apámat és nagyanyámat nem volt szándékomban otthagyni (anyám és nõvérem már Bécsben voltak), és nem akartam elhagyni hazámat!
Dönci viszont erre azt mondta, akkor õsem megy! Zsarolásnak hatott ez az álláspont, mert ha nem megyünk és valami történik vele, nem vehetem a lelkemre. Végül igent mondtam.
Majd megkérte a kezemet: ”Meg kell házasodnunk, gondoskodj tanúkról!” Hát bizony furcsa leánykérés volt. Nagybátyáimat hívtam tanúknak, egyik a Sashegyen, másik a Szent István körúton lakott, én a Körtérnél. Közlekedés nem volt, gyalog kellett jönniük. Mindenki együtt volt, amikor Dönci beesett az ajtón, õÓbudáról érkezett. „Nem lesz esküvõ! Jobbat találtam ki a meneküléshez!” Eredetileg úgy képzelte, ha a vonaton valaki megkérdezné, akkor mi nászútra megyünk! Novemberben a határhoz!

A nagybácsik kérleltek: azért esküdjetek meg, ha már eljöttünk! Nem, ennél jobb lesz az, ha elbújtat minket egy ismerõse a vonaton, a postakocsiban: Majd kint megesküszünk!
Így is lett, november 24-én hajnalban apám kísért ki a Keletibe. A hajnali sötétségben a füstös, romos városon mentünk keresztül, a Mûegyetemnél a Duna-parton orosz katonák táboroztak, ez a látvány segítette budapesti búcsúmat.
A pályaudvaron iszonyatos tömeg volt már. A gyõri vonatra várt mindenki. Fájó érzés volt látni ezt a sok embert, aki szintén elhagyja otthonát, szüleit, hazáját. Tudjuk, hogy akkor kétszázezren hagyták el az országot!
Már nem emlékszem, mit éreztem, amikor apám megölelt, fülembe csak szavai csengenek még ma is : „Kislányom, most te háborúba mész! Isten legyen veled!” Biztos õ így is érezte akkor! Hiszen senki sem tudta Budapesten, mi van a határnál!

Megtaláltuk a postakocsit és elbújtunk a zsákok mögé. Nem tudom már, mennyi idõt utaztunk Sopron felé, de sötétedett, amikor Vitnyéd községnél kiszálltunk. A vonaton senki nem kérdezett és a többi utastól sem kértek jegyet. Ez a menekültek vonatja volt.
A községben megkerestük Dönci távoli rokonait, akik ott éltek és másnap már kísérõt kerestek számunkra. Két nap múlva, november 27-én indultunk útnak, ismét hajnalban, hogy egy nap alatt megtegyük a 32 kilométert. Nem vittünk magunkkal semmit, csak egy szatyorban a legszükségesebbet. Na meg barackpálinkát, ha orosszal találkoznánk. A kísérõ ezer-ezer forintot kért fejenként, így ment el a hozományom, amit a nagybácsik adtak!

Szerencsére szép, tiszta idõ volt, a szántóföldön senki sem zavart, csak a kísérõ parancsolt idõnként az árokba , ha messzirõl autót, vagy tankot látott. Végül is, a legnagyobb utat árokban tettük meg. Majd a kísérõ megállt, ezekkel a szavakkal: ”Na, most itt hagyom magukat, látják ezt a jegenyesort? Ezen menjenek végig, amíg a határhoz érnek.”
Hát egy kicsit „rázós” volt, nem mondom. Önbizalmunk azonnal elhagyott, mert nem tudtuk, mi vár még ránk? Valóban, a fasor vége felé megláttuk az ortornyot. Nem volt kitérés, a fasor egyenesen odavezetett! Egy határor ült fenn, amikor meglátott,” Állj-t!” kiáltott és lejött hozzánk. ”Kérem a személyazonossági igazolványukat!” Megnézte azokat, mondván: ”Maguk menyasszony és võlegény? Új életet akarnak odaát kezdeni?” Mondtuk, hogy: Igen! De már nem féltünk, tudtuk, hogy ez a mi emberünk. Mindjárt felajánlottam a barackpálinkát neki, de nem fogadta el. A határon egy csatorna, azaz kisebb folyó folyik, nem tudom a nevét, ezen vitt át minket az õr egy csónakon.

Kérdeztük, nem akar õ is velünk jönni? Nem, még ráér! Néhány hét múlva már szögesdrót és akna volt itt lerakva.
A „másik” oldalon hirtelen elfáradtunk. Leültünk a fagyos szántóföldre, ittunk a barackból, arccal Magyarország felé, a nap éppen lemenõben volt, piros volt az ég elhagyott hazám fölött. És immár másodszor, elsírtam magam!
Ausztriában voltunk, szabadon! - „És akkor félni kezdtem!”- mondta Márai Sándor egy hasonló alkalomból.