Szép napra virradt a 31. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál! Az izgalomtól vibráló megavárosra, amelynek belvárosában zajlik az esemény, a szeptemberi nap már a kora reggeli órákban ráragyogott. A szervezők és az önkéntesek százai idejében elfoglalták a helyüket, hogy a filmrengetegben botorkálókat zökkenőmentesen eligazítsák. A reggeli vetítéseken a média emberei megoszlanak, ezért nem is telik meg egyik terem sem zsúfolásig. Legalábbis a Manulife Centre-ben levő Varsity Moziban nem.

Szerencsésen választottam - az év fesztiválfilmjei közül elsőnek a Let's Get Lost címűt néztem meg. Bruce Weber csodálatos filmje, amelyet 1988-ban készített, az amerikai jazz legendás alakjáról, Chet Baker életéről és művészetéről szól. A fekete-fehér film címe azonos a művész híres albumának a címével, amely tulajdonképpen a produkciónak az ihletője is. Bruce Weber Pittsburg egyik lemezboltjában bukkant rá erre az albumra, amely -vallomása szerint- megváltoztatta az életét. Baker zenéje, játéka nagy hatással volt rá. Attól kezdve mindig várta is a pillanatot, amikor találkozhat a művésszel, aki nemcsak játékosan improvizált, hanem hallatlan beleéléssel kezelte a trombitát is. A találkozásra évekkel később került sor, egy hóvihar közben New Yorkban, a 5th Avenue sarkán.

Miközben a Tiffany's előtt várta a villanyrendőr színeváltozását, hogy átkelhessen az úton, legnagyobb meglepetésére egy nyitott tetejű kocsiban Bakert pillantotta meg. A tomboló viharban a trombita akkor már világhírű művésze észre sem vette, hogy a hó félig már beborította, teljesen átengedte magát a rádióból sugárzó zenének. Bruce Weber abban a percben úgy érezte, hogy számára adatott az a feladat, hogy filmet készítsen egyszer erről a páratlan tehetségű művészről.
A film élménymozaikokból kerekedik egésszé, egy tragikusan rövid életű zseni életének hű képsorozatává. Mindenki, aki a film létrehozásában közre működött, elmondta, bejátszotta a saját, Chethez fűződő élményét, emlékét.
Chet Baker 1929. december 23-án született az oklahomai Yale-ben. Apja gitárjátékosként a helyi zenekar tagja volt, és azt szerette volna, ha a fia szintén középszerű zenész marad.
Amikor a gyerek 12 éves volt, a család Dél-Kaliforniába költözött. Chet akkor kapott apjától egy harsonát (trombone), amit viszont túlságosan nehéz volt kezelnie, ezért apja azt trombitára cserélte. Chet ettől kezdve állandóan játszott rajta, középiskolás korában és egyetemistaként is.
Miután katona lett 1946-ban, játszott a berlini katonai zenekarban. Leszerelése után a jónevű El Camino College-ban folytatta zenei tanulmányait.
1952-ben mutatkozott be Charlie Parkernek, majd Gerry Mulligan quartetjének tagjaként gyakran szerepelt Hollywoodban.
De a következő évben saját csoportot alakított, amelynek a zongorajátékosa Russ Freeman volt. A Chet Baker quartet ettől kezdve nagy sikerrel túrázott, rengeteg lemezt adott ki, azonban Chet visszavonhatatlanul a kábítószer hatása alá került, aminek következménye a botrányok sorozata, a többszöri börtön és magánéletének megfeneklése lett.
A heroin tönkre tette a fogait, amit aztán 1966-ban a fizikai leépülés tetézett. Az incidens után sokáig nem tudott trombitán játszani. A film egyes jeleneteiben elmeséli ezeket a sorsát megpecsételő eseményeket, de az aggastyán arcúvá torzult, aránylag fiatal (még 57 éves!) művész már haragudni sem tud senkire, semmire. Tehetetlenül engedelmeskedve pusztító szenvedélyének énekel, csodálatosan, megrendítően. 58 évesen esett ki Amsterdam egyik szállodájának ablakából, nyilvánvalóan akkor is a heroin kábulatában. Akkor, amikor a legszebb számait még képes volt a trombitáján megszólaltatni.
Egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor a Cannes-i Filmfesztivál meghívottjaként énekszámával elnémítja a tetőpontjára hágott mulatozást, hogy elénekelje a Majdnem kék (Almost Blue) c. számot.
A drog hatására megbomlott világ rendjével ellentétes a természet megannyi gyönyörű jelenete, a tengerparton táncoló, a zene hullámába olvadó fiatalság, a játszadozó kutyakölykök, a szétzilált család gyermekeinek bizakodása, a barátok szeretete, az ifjúkori képek fel-felvillanása, ami mind-mind elég lehetne... De nem elég.
Szomorú és gyönyörű, az ember gyengesége és a zsenialitás ezen túlívelő halhatatlansága.
A filmrendező Bruce Weber Greenburg, Pennsylvania szülötte. Fotóművészként ismerte meg nevét a világ, akinek a kiállításai nemcsak az Egyesült Államokban rendszeresek, hanem Európában is.
A világ legjelesebb divattervezőinek, Calvin Klein-nek, Ralph Lauren-nek a reklámképeit is ő készíti. Több rövid film és zenés videó mellett rendezett sikeres dokumentumfilmeket is, amelyek közül a Let's Get Lost címűt Academy Award-ra is javasolták.

A KHADAK című filmet a Belgiumban élő és dolgozó Peter Brosens és Jessica Woodworth rendezte. A film cselekménye Mongóliában játszódik le, az ember erejét próbára tevő fagyos mongol sztyeppén, ahol egy fiatal, nomád életformába beleszületett fiúnak, Baginak szembe kell szállnia a környezetével, amelyik arra buzdítja, hogy sámán legyen.
Nem hisz a sorsszerűségben, harcol ellene, noha nagyapja figyelmezteti, hogy egy ilyen ajándéknak a visszautasítása halálos veszedelemmel jár.
Tulajdonképpen egy epilepsziás roham után sejtik meg benne a sámáni képességet, holott ő csak egy túlságosan érzékeny, a természettel, törzse nomád hagyományaival érzelmi közösséget vállalt fiatalember.
Váratlanul jelenik meg a végtelen, örökkévalóságba dermedt téli pusztában a civilizáció követe, egy katonai konvoj, amelyik azonnal kitelepítésre szólítja fel a lakosságot azzal az ürüggyel, hogy egy ismeretlen dögvész ütötte fel a fejét, és minden állatot el kell pusztítani. Az emberek szeretnék tudni, hogy hová viszik őket, de csak egy homályos választ kapnak a parancs végrehajtóitól: Oda, ahol tudnak dolgozni.
Egy bányavárosba kerülnek, amelyik mindenben különbözik előző lakhelyüktől. Lelkükben őrzik a végtelen szteppe emlékét, amely a hideg ellenére is a szabadságot és az otthont jelentette számukra. Bagi postakihordó lesz, egy csónakos motorbiciklivel közlekedik, anyja darukezelő, míg a nagyapa csendesen - a halálra készülve - beletemeti magát a krumplihámozásba.

Mert állat nincs, hús nincs - az ismeretlen dögvész miatt. Bagi megment egy szenet lopó szép kislányt, Zolzaya, akivel együtt fogságba kerül, és a katonák kényszermunkára fogják őket.
A Sámánasszony, aki annak idején felismerte Bagiban a sámáni adottságokat, jelt küld neki, és a fiú újabb epilepsziás rohamot kap.

A kórházban úgy hallja, hogy a vízvezetékek élő állatok, a nomád lakosság állatainak hangját hozzák felé, és meg akarja győzni sorstársait, hogy az állatok életben vannak.
Senki nem hallgat rá. Magára hagyva aláveti magát a sámáni próbának, amiben a Sámánasszony segíti. Bagi lelke vergődik a testétől elszakadva, de visszaérkezik Zolzayához, akivel bebizonyítják, hogy a dögvész nem volt más, mint hazugság, hogy a nomád életmódot felszámolják, a sztyeppét tönkre tegyék az iparosítással.

A film izgalmas, a dokumentumszerűséget szerencsésen elkerülve, igazi művészfilm. A technikailag nagy kihívásokat legyőző alkotás bővelkedik lírai motívumokban, pl. Zolzaya és Bagi kapcsolata, vagy Bagi búcsúja lovától, amikor a kedves állat nyakára kék kendőt köt, amelynek természetfölötti ereje van.

A világnak kiszolgáltatott ember regéje a Khadak, amelyik világért viszont az ember, az emberiség nagy felelősséggel tartozik.