Vasárnap, június 2-án ünnepelte a magyar közösség Montrealban a Hősök Napját.Ünnepi beszédet, Glaser János mondta, és annak részleteit az alábbiakban közöljük:

Plébános úr, főtisztelendő és nagytiszteletű urak, hölgyeim és uraim!

Amikor ilyen emlékünnepélyre jövünk össze, fontos meggondolnunk, pontosan mire és miért is emlékezünk.

Ma hősök napját ünnepeljük, és a válasz nagyon is egyszerűnek tűnik: emlékezünk azokra, akik életüket adták hazánkért. Emlékezünk elsősorban azokra a katonákra, akik a két világháborúban vérüket ontották Magyarországért, Magyarország szabadságáért, függetlenségért.  Nagyon nagy szükség van erre az emlékezésre, hiszen majd egy fél évszázadon keresztül otthon erről még beszélni sem volt szabad. Míg az első világháborús hősökröl immel-ámmal, itt-ott megemlékeztek, ha nem is mindíg nagy lelkesedéssel, de a második világháború hősi halottainak még sírjait sem volt szabad ápolni. Szégyen és gyalázat volt ez, és nekünk, akik a szabad világban ébren tarthattuk az emlékezés és ünneplés hagyományát, fontos kötelességünk ezt a hagyományt tovább ápolni, és minden lehetőt megtenni, hogy a diktatúra alatt felnőtt magyar nemzedéket is rávezessünk ennek fontosságára.

Akik  csatatereken meghaltak, hősök voltak,  hálás szeretettel emlékezünk meg róluk. De csak róluk emlékezzünk?

Azok, akik nem haltak meg, a katonák, akik túlélték a háborút, hősiesen szolgáltak, utána sokszor a hadifogságot is végigszenvedték,  visszajöttek, hogy aztán otthon  megnemértést, üldöztetést szenvedjenek; azok, akiket a Trianoni úgynevezett "béke" elszakitott az anyaországtól, de elnyomás, üldözés, nyomor ellenére is megmaradtak magyarnak, és megtartották gyermekeiket is magyarnak; az apák és anyák, akik a háború alatt és után sokszor maguktól vonták meg az utolsó falatot,  hogy gyerekeiknek legyen mit enni, akik a kommunista uralom alatt vállalták a veszélyt, a rossz káderlapot, a kevesebb keresetet, rosszabb beosztást, csakhogy becsületes, hívő magyarrá neveljék gyermekeiket,  - ôk is mind-mind a szó legszorosabb értelmében hősök voltak, nem azért, mert meghaltak, hanem mert éltek a hazáért és úgy adták életüket. Ma rájuk is emlékeznünk kell, mert a mai ünnep neve hősök napja, nem pedig hősi halottak napja.

Azonban nemcsak az a fontos, hogy mit ünneplünk, hanem az is, hogy azt miért ünnepeljük. Ha csak azért jöttünk össze, hogy egy pár szál virágot helyezzünk el a hősök emlékművére, hogy meghallgassunk pár gondolatot a hősökről, talán egy kicsit elérzékenyüljünk, aztán majd hazamenjünk, és az élet megy tovább, holnap vissza kell menni a munkába, iskolába, mert rohan az élet, nincs indőnk másra gondolni, csak a hajszára, megy minden tovább a régi mederben - hölgyeim és uraim, ha csak ennyiből áll megemlékezésünk, akkor a szomorú igazság az, hogy  ezek a hőseink hiába adták életüket.

Ha viszont igazán meg akarunk emlékezni a hősökről, meg kell tanulnunk a leckét, amit ők tanítanak nekünk.

Ők azért adták életüket, hogy a világot szebbé, jobbá tegyék. Az igazi hősiesség legtöbbször nem nagyon látványos, nem feltünő, a hős nem kap érte kitüntetést, bár járna neki. Igen, volt a hősök között, akiket ma ünnepelünk, akik valóban valami egyedülálló, rendkívüli nagy tettet vittek végbe, de a legtöbbjük, még azok között is, akik "hősi halált haltak", egész egyszerűen megtették ami helyes, megtették, amit tenni kellett.

Ha szükséges volt, akkor készen voltak meghalni, ha lehetett, túlélték, de sohasem az számított, hogy vajon ez nekik mibe kerül?

Az ő kihívásuk mifelénk pedig az, vállaljuk-e mi is, hogy hősök legyünk, vállaljuk-e, hogy tudatosan igyekszünk megtenni azt, ami helyes, nem azért, mert az nekünk hasznos, hanem, mert valakin segítünk vele, mert az jó a magyarságnak, jó a világnak.
Vállaljuk-e, még ha nem is vagyunk cserkészek, hogy igyekszünk minden nap egy kicsit jobb emberek, jobb magyarok lenni, hogy azáltal, amik vagyunk, ahogy élünk, amit teszünk, ahogy tanulunk, dolgozunk, hozzájáruljunk ahhoz, hogy  szebb, jobb, igazságosabb világ épüljön és megbecsülést szerezzünk a magyaraságnak?

Ha minderre őszinte szívvel "igent" tudunk mondani, ha mindezt napról-napra megvalósítjuk, akkor olyan emlékművet állítunk hőseinknek, ami akkor is diadalmasan hirdeti majd emléküket, amikor nevüket és a mi nevünket már régen elfelejtette mindenki, és ez a kőbe vésett hősi emlékmű itt elöttünk régen elporladt, mert a világot jobbnak hagytuk el, mint aminek megkaptuk, és valóra váltjuk Petőfi álmát, hogy "a magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez".