Már sok éve nem szól számomra az iskolacsengő, mégis minden szeptemberben az iskolába igyekvő gyerekek láttán, eszembe jut az elemi iskolai években érzett iskola kezdési hangulat.

A nyári szünidő után valósággal már vártuk, hogy újra láthassuk társainkat, elmesélhessük a vakációban tett csínytevéseinket, megbeszélhessük hogy sikerült-e minden háziolvasmányt elolvasni, sikerült-e az iskolában kért nyári tennivalókat teljesíteni.

Élmény volt az első iskolai nap, de sajnos nemsokára már feledésbe merültek a vakáció gondtalan napjai, amikor elkezdődtek a pirossal kicsipkézett rögtönzések, a felkészületlenül ért diktálások , az elfelejtett házifeladatok és egyéb diákokra jellemző események.

Szinte irigylem a mai  első osztályt kezdő, pöttöm egyenruhába öltözött kisfiúkat és kislányokat, akik megszeppenve, az iskola kezdés lázától piros arccal, az új tanítónéni vagy tanítóbácsi mosolyán csüngve kezdik el a betűvetést, fedezik fel a tudás birodalmát.

Nem kevés munka ez mind a gyereknek mind a  szülőnek egyaránt, de melyik szülő nem büszke arra hogy gyermeke kibetűz egy addig ismeretlen szót , mondatot vagy számolni tanul.

Tanítóink, tanáraink, szüleink türelme és odaadása felbecsülhetetlen.

 Sajnos csak évek múltán értékeljük igazán  azt a tudást amit ők adtak át és megosztottak velünk.

Sokszor tehernek  éreztük, amikor reggel iskolába indulás előtt még egyszer el kellett ismételni a Petőfi verset, vagy a már sokszor gyakorolt szóvégi  ó vagy ű nem akart hosszú lenni.

Szívesen és szeretettel gondolok vissza az iskolapadokban eltöltött évekre, hisz gyümölcsözött az a tudás amit akkor nevelőink belénk oltottak.