A Nagytiszteletű Lelkész Úr! Tisztelt Elnök Úr! A Magyar Bizottsághoz tartozó Egyesületek Tisztelt Elnök Asszonyai és Elnökei! Tisztelt Honfitársaim! Tisztelt Magyar Testvérek!

Az elmúlt tíz évemet Magyarországon töltöttem.  Sok mindent láttam, hallottam és tapasztaltam.  Mondhatjuk azt, hogy egy jó nagy adag magyar valóságot kaptam. Megízlelhettem, hogy mi a mai magyar valóság.  Természetesen más az, amikor valaki itt Kanadában hírfoszlányokat kap, vagy a sajtóból, vagy otthoni rokonoktól, hogy mi is történik odahaza, és más az, amikor az ember sajátmaga, első kézből megtapasztalja a magyar valóságot.

Amióta Montrealban vagyok, e rövid idő alatt sok féle véleményt hallottam a mai magyar helyzetről. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a mai magyar helyzet nem olyan vészes.  Sőt, vannak, akik úgy gondolják, hogy nagyon is jó, és ami Magyarországon ma van kell a magyar népnek, hiszen így fog talpra állni, így lesz erős, és tanulni fog belőle.  Mások pedig úgy vélekednek, hogy egyszerűen tragikus az, amely ma Magyarországon található.  Olyan elviselhetetlen terhek nehezednek a magyar nép vállára, amelyek összeroppanhatják az egész országot.  Egyesek úgy vélekednek, hogy kizárólag a mai magyar kormánykoalíció a felelős a katasztrofális helyzetért, és rajtuk kell számon kérni, hogy hogyan is jutottak el oda, ahol most vannak.  Mások pedig úgy látják, hogy az egész 17 év politikája rossz volt, és az egész politikai elitnek köszönhető a mai szánalmas magyar helyzet.  Az, hogy ki honnan és kitől szerzi meg a híreit, és azokat hogyan állítja össze, és hogyan és miért formálja meg a véleményét, az nem rám tartozik.  Én nem törhetek pálcát senki fölött, és nem is akarok.  Azonban, engedtessék meg, hogy egy képet mutassak be a mai magyar valóságról, amelyet írott bizonyítékkal alátámasztani tudok. 

2006. május 26-án a mai magyar miniszterelnök beszédet mondott egy gyűlésen, amelyet a parttagjainak szánt.  Ebből a beszédből egynéhány rövid mondatot szeretnék felolvasni.  Elnézésüket előre is kérem, és kérem, ne botránkozzanak meg. 

 "Nem tudok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a sz.rból visszahoztuk a kormányzást a végére."
"Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna.  Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este."
"Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált, és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet, hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a k..va országban."

Folytathatnám az idézetek felolvasását, de felesleges, mivel az egész beszéd tele van közönséges és trágár szavakkal.  A miniszterelnök saját hazáját egy közönséges utcai nőhöz hasonlította össze. A magyar nyelv megcsúfításával és meggyalázásával akarta saját létjogosultságát igazoltatni. És mit tett a magyar nép?  Hogyan reagált erre a magyar nemzet?  Voltak, akik fel voltak háborodva.  Voltak, akik úgy vélték, hogy ez már sok, ezt nem lehet elviselni, ezen változtatni kell. Voltak, akik úgy gondolták, hogy hangot adnak véleményüknek és nemtetszésüknek.  Mi lett annak a végeredménye?  Nem más, mint a meggyalázás, a megaláztatás, a megszégyenítés és az elverés.  Ezekre az eseményekre igazi visszhang nem volt.  A számonkérés elmaradt, a felelősségre vonás nem történt meg és igazi intézkedések nem voltak.  A magyar nép és a magyar nemzet mintha beletörődött volna, belefásult és már nem volt benne elég szusz.

Az 1956-os magyarok viszont nem hagyták volna annyiba.  Bennük volt spiritusz, volt erő, volt lélek, de főképpen volt hit!  Hittek abban, hogy amit tesznek jó.  Hittek az alapvető emberi jogokban, hittek a hazában, de leginkább, hittek Istenben.  Hittek abban, hogy Isten nem hagyja őket cserben.  Hittek abban, hogy Isten vezeti őket.  Hittek abban, hogy az ország és a nép sorsa Isten kezében van.  Ezért tudtak harcolni. Ezért tudtak harcolni, még akkor is, amikor a nyugati világ cserbenhagyta őket.  Ezért tudtak harcolni még akkor is, amikor már szinte minden elveszett.  Ez a hit volt az, amely megmentette az országot és a magyar népet.  A legsötétebb kommunista diktatúrát is átélte a magyar nép, mert a hit éltette őket.  Ma már nem ez a helyzet. A magyar népben nincs spiritusz, nincs erő, nincs lélek, nincs hit!  Berzsényi Dániel a "Magyarokhoz" című verséből szeretnék idézni:

 Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
Ostromokat mosolyogva nézett.

De ez miért érdekel minket?  Bennünket, akik itt Montrealban élünk, főleg az első, második vagy harmadik generációs kanadai magyarokat, miért foglalkoztat a mai magyar helyzet?  Számunkra, miért fontos ez a kérdés, hiszen egy óceán szétválaszt bennünket Magyarországtól.  Ez azért fontos mert mi az 1956-os magyarok, vagy más menekült magyarok leszármazottjai vagyunk.  Azoknak a leszármazottjai, akik hittek Istenben és a hazában, akik azért menekültek, hogy azt a hitet és azokat az értékeket átmentsék, és tovább adják a következő generációknak, hogy majd valamikor újjá építsék Magyarországot.  A mi kötelességünk tehát, akik ezeket mind megkaptuk és örököltük, hogy folytassuk azt a művet, amelyet őseink elkezdtek.  Kötelesek vagyunk innen nyugatról, Kanadából felépíteni az új magyar nemzetet és az új magyar hazát, abban a hitben, amelyet nekünk adtak, hiszen Magyarország a mi hazánk is, gyökereink ott találhatók, és a mi őseink hazája.  Ez a mi feladatunk, de ezt csakis hittel tehetjük meg!  Lehet magyarkodni.  Lehet cserkészkedni, lehet népi táncokat tanulni, lehet szavalni, lehet csoportokat alakítani, egyleteket alapítani, sok mindent lehet tenni.  De ha nincs mögötte hit, akkor az egész nem ér semmit.  Hit nélkül ez mind üres fecsegés, mind hiábavalóság, önigazolás és önmutogatás.  Számunkra, magyaroknak, a hit mindennek az alapja.  A hitet és a magyarságot szétválasztani lehet, de mi marad meg?  A hit tovább él, hiszen Isten nem szorul ránk, se senkire.  A magyarság viszont elhal és homályba vész, mert Isten nélkül, aki minden élet adója, nem tud élni.  Nekünk a hitben kell élnünk, a hitben kell növekednünk, a hitben kell erősödnünk.  Prohászka Ottokár a következőket írja:

"A magyar nép nemzeti eszményei mind a kereszténységből valók.  Minden, ami szent, nemzeti lett; s minden , ami nemzeti volt, szent lett.  A magyar korona szent korona; a magyar király apostoli király; a magyar zászló a Szent Szűz zászlaja; a magyarság ideáljai: István, László, Imre, Erzsébet, Margit, Jolán, Kinga Árpád vére s keresztény szentek; Magyarország története sokáig a kereszténység védelme; azután kétszáz éven át a vértanúság szenvedése, vergődése a félhold zsarnoksága alatt; a nemzet erkölcsi élete: a hit, bizalom, remény, kötelességtudás, jogérzet, minden, ami lelki, a kereszténységből volt való; az ápolta szívét; az egyenesítette föl újra meg újra a vad elnyomás és hanyatlás korszakai után; lelki életének ő volt csillaga."

 Álljunk tehát talpra, légy hívő ó magyar és közösen, hitben építsük újjá szegény magyar hazánkat.