Az Egyház kétezer éves történetében nyolcvan év nem tűnik soknak, de egy ember és egy közösség életében nagy idő"- mondta Dr. Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelki gondozásával megbízott püspök szentbeszédében. Az alkalom lelkipásztori látogatás volt, ami azonban a plébánia fennállásának 80. évfordulóját is ünnepelte.

Az ilyen évforduló természetesen lehetőséget ad az emlékezésre. A huszadik század első negyede nehéz időket hozott Magyarországra. Egy elvesztett háború és az ezzel járó gazdasági nehézségek, 1919 kommünje, az igazságtalan trianoni békediktátum, mely az országot történelmi területének alig egyharmadára csonkította, az elszakított területekről kiüldözött menekültek ezrei mind komoly nehézségeket okoztak. Nem csoda tehát, hogy néhány éven belül mintegy másfél millió magyar vándorolt ki Magyarországról Észak-Amerikába, az új évszázad  "Ígéret Földjére". Kanadába is sokan jöttek, és ők, akik ezek közül Montrealban telepedtek le, lettek a Magyarok Nagyasszonya egyházközség alapítói.

Sok vita folyik arról, vajon melyik bevándorló hullámnak volt nehezebb dolga, mikor Kanadába érkezett. Egy azonban biztos: soha sem volt könnyű saját hazánkat elhagyva, idegen országban, idegen nyelvű és gondolkozású emberek között megélhetést teremteni. Nem kétséges, hogy a közösséget és az abban rejlő kölcsönös támogatást is keresték azok, akik 1928-ban az első magyar nyelvű misére összegyűltek Montrealban. Amikor a Magyarok Nagyasszonyát választották az alakuló plébánia patrónájául nemcsak hitükről tettek bizonyságot, hanem magyarságukról, összetartozásukról is, hiszen a Nagyasszony évszázadokon keresztül nemcsak vallási, hanem nemzet-összetartó szerepet is játszott a magyar történelemben, és ennek a szerepnek elismerése gyakran túlszárnyalt minden vallási különbséget.

Természetesen a plébániát nemcsak alapítani, hanem fenntartani is kellett. Sok éven keresztül ezt a munkát az alapító generáció tagjai és azok gyermekei végezték. A második világháború után a szovjet uralom elől menekülők bevándorlása töltötte fel soraikat, rövid tíz évvel később pedig az "56-osok", az októberi felkelés leverése után menekültek ezrei. Az újonnan jöttek beilleszkedése nem ment mindig simán sem pedig súrlódás nélkül, de mindent összevetve mégis sikeres volt. 1963-ban megépült az új templom és 1984-ben az Ifjúsági Otthon. A közösségnek ez a hatalmas teljesítménye kihangsúlyozta, hogy a plébánia nemcsak a római katolikusok vallási központja, hanem fontos kulturális, nevelési és összetartó, egyesítő szerepe is van. A nemrégiben renovált Mindszenty-terem sok nemzeti ünnepünk, megemlékezésünk helyszíne volt, a kertben lévő Ismeretlen Katona emlékmű minden elesett magyar hősre emlékeztet, a hétvégi magyar iskola, a cserkészcsapatok és a lassan világszerte ismert Bokréta tánccsoport  tagjaitól senki sem kérdezi, milyen vallásúak. Akárcsak az óhazában, a magyarság fennmaradása itt is azon múlik, félre tudjuk-e tenni mindazt, ami elválaszt, és közösen azon dolgozni, hogy megerősítsük, ami közös, ami összetart.

A plébánia nyolcvan éves története bizonyítja, hogy ez nagyon is lehetséges. Nem voltam tanúja az első harminc évnek, de 1957 óta része vagyok ennek a közösségnek. Mivel magyarokról van szó, nem volt olyan munka vagy rendezvény, aminek előkészítését, szervezését ne kísérte volna hosszas és sokszor éles vita, akár a templom tervezéséről, akár a mostani díszvacsora menüjéről volt szó. De amikor a templomot építeni kellett, mindenki végezte munkáját, megtette, amire szükség volt. Rendezvényeink vacsorái híresek nemcsak a montreáli magyarság között, hanem az egész egyházmegyében, és nem csodálkoznék, ha ennél lényegesen nagyobb körben is, és pedig minőségét adva, jogosan.

A jubileumi vacsorán megjelent háromszáznál több vendég szívből megtapsolta Baka Károlyt, aki már 57 éve szolgálja a közösséget mindenféle feladatot készségesen vállalva és Domán Borit, a magyar iskola legrégibb tanárját. Persze a listát lehetett volna még folytatni számos hasonló kimagasló példával, nem utolsó sorban azokéval, akik csendben, sokszor észrevétlenül, elismerés nélkül, a háttérben végzik  munkájukat.

Fontosak ezek a példák, mert nagy szükség van arra, hogy tanuljunk tőlük. Cserháti püspök úr mind szentbeszédben, mind a vacsora alkalmával megjegyezte, fontos, hogy a montreali magyar közösség jövőjének kérdését nagyon is komolyan vegyük. Ezt a kérdést új plébánosunk Androvich Tamás atya is felvetette húsvétvasárnapi üzenetében. Nem különleges magyar probléma a templomok üresedése, hiszen mindannyian olvashatjuk a helyi újságokban, láthatjuk szerteszét a városban, hogy számos templomot bezártak, más célra használnak, mert az azokat fenntartó közösség már nem tudja előteremteni a szükséges költségeket. Saját helyzetünket még nehezebbé teszi az is, hogy a paphiány Magyarországon is komoly gondot okoz, nem lehet tehát elvárni, hogy egy nem-életképes emigrációs közösséget képes legyen a magyarországi egyház ellátni. De, ahogy láttuk és tudjuk, a Magyarok Nagyasszonya plébánia nem kizárólag vallásos célokat szolgál, hanem Montreal magyarságának is központja. Ez nem csökkenti a többi magyar vallási közösségeknek sem jelentőségét, sem szerepét, de vitathatatlan, hogy a fizikai lehetőségek a katolikus templomban lényegesen kedvezőbbek a kulturális, nemzeti és nevelésügyi tevékenységekre. Ugyanakkor sajnálatos tény, hogy nemcsak a szentmisék látogatottsága gyenge, de pl. a cserkészcsapatok létszáma is csökkenőben van.

Rajtunk múlik, megmarad-e ez a templom magyarnak, magyar gyerekek, fiatalok használhatják-e továbbra is az Ifjúsági Otthont. Ennek első feltétele, hogy megkérdezzük önmagunktól, mennyire fontos magyarságunk?

Amik vagyunk, a sikerek, amiket elértünk részben annak is köszönhetők, hogy magunkkal hoztunk, vagy szüleinktől átvettünk olyan értékeket, amiket magyarságunktól kaptunk. Nem véletlen, hogy egy amerikai újságíró egyszer így határozta meg népünket: "a magyar az, aki mögötted lép be a forgóajtón, de előtted jön ki". Magyarságunk érték, amit örököltünk. Kérdés, megtesszük-e, ami szükséges ahhoz, hogy ezt az értéket átadjuk az utánunk jövő nemzedéknek?

De nemcsak saját, vitathatatlanul öregedő közösségünkre számíthatunk. Ha nem is olyan szembetűnő, mint akár a háború utáni, akár az 56-os bevándorlási hullám, a tény az, hogy van egy újonnan érkezett és érkező magyar csoport. Erdélyből, Magyarországról és a Kárpát-medence más részeiből egyre érkeznek magyar bevándorlók. A plébánia, de az egész montreali magyar közösség megmaradásának érdekében létfontosságú, hogy most, a plébánia fennmaradásának 80-ik évfordulóján minden lehetőt megtegyünk, hogy ezeket az újonnan érkező magyarokat megkeressük, befogadjuk, segítsük, és így közösségünk részeivé tegyük. Az alapítók, és az előttünk járt fenntartók hagyatékát és példáját csak így tudjuk meghálálni.