Húsvét... az évszázadok alatt sokan és sokféleképpen magyarázták, mit is ünneplünk húsvétkor. De egyben minden keresztény egyetért: ami Jeruzsálemben kétezer évvel ezelőtt történt, értünk történt.
A keresztény húsvét ebben nagyon is hasonlít a pászkához, ami az Egyiptomból való szabadításra emlékezik, azt ünnepli a mai napig is a zsidó nép: Isten kiszabadította népét a rabságból.

Keresztényeknek ez olyan nagy ünnep, hogy legtöbben három napig egyfolytában ünneplik: nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton. Húsvét vasárnap már tulajdonképpen a húsvéti események következményét ünnepli, a feltámadt Jézus Krisztus velünk-létét. A katolikus liturgia a szent három napnak összetartozását úgy fejezi ki, hogy a nagycsütörtöki misével elkezdett ünneplést nem is fejezi be a nagyszombat éjjeli vigilia-ünnepség végéig. A csütörtöki mise, pénteki "csonkamise" végén nincs áldás, sem elbocsátás, a pénteki és szombat éjjeli szertartásban nincs bevezetés, az egész tulajdonképpen összefolyik. De miről szól, mi az, amire emlékezünk, és miért?

A hangsúlyt sokszor annyira Jézus kereszthalálára helyezzük, hogy majdnem elfelejtkezünk arról, hogy minden fontos, amit Jézus mondott és tett, különösen húsvétkor. Halálát pedig csak akkor érthetjük meg, ha az Utolsó Vacsora és a feltámadás fényében nézzük.
Nagycsütörtök az Utolsó Vacsora ünnepe, de meglepő módon az evangélium, amit hallgatunk, nem beszél arról a pillanatról, amikor Jézus a kenyeret és bort saját teste és véreként adja tanítványainak, hanem János evangéliumából a lábmosás történetét.
A kettő azonban nem választható el egymástól. A kenyér- és borszertartásban Jézus azt mondja, "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Mi, katolikusok hisszük, hogy Jézus ebben utasította a tanítványokat, hogy ezt a szertartást folytassák. De csak ezt jelentené? A lábmosás mintha megmagyarázná, ez mit is jelent. Amikor emberek mezítláb, vagy legfeljebb saruban járták az utcákat, amelyek valahogy olyanok voltak, mint amit ma a harmadik világ nyomornegyedeiben látunk, a lábmosás igen kellemetlen feladat volt, amit néha büntetésként osztottak ki rabszolgáknak. Jézus megalázkodik, de gesztusának nem ez a lényege. Hogy a mester a tanítványok  lábát mossa hallatlan dolog volt, és csak azt jelenthette, hogy magáról teljesen elfelejtkezve csak mások szükségleteire gondol. János evangéliumában Jézus erre mondja, "ha én tettem, ti is tegyétek", ami más szavakkal ugyan, de ugyanazt jelenti, mint "ezt cselekedjétek az én emlékezetemre". Ami még fontosabb, ezzel vezeti be az új törvényt, amit ad: "úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek benneteket". Ezzel összefoglalja az Ószövetségnek nemcsak tízparancsolatát, hanem mind a hatszáz-valahány előírását is, sőt, tovább is viszi. Mert az önzetlen, érzelmektől, érzéstől független, a másikra összpontosuló szeretet sokkal többet jelent, többet követel. Nem elég, hogy ne öljek, ne lopjam meg, ne ártsak a másiknak, őt fontosabbnak kell tartanom, mint magamat, és őt kell szolgálnom, akkor is, ha éppenséggel ellenségem.

Nagypénteken Jézus megmutatja, hogy ez mennyire lehetséges. Inkább vállalja a szenvedést és halált, mint hogy megtagadja, amit eddig tanított. Úgy is lehet ezt megfogalmazni, hogy ha nekünk erre van szükségünk, hogy elhiggyük, lehet a végletekig menni a szeretetben, akkor még ezt is vállalja. Vállalja nemcsak a szenvedést és halált, hanem az elhagyatottságot is, amikor tanítványai elfutnak, Péter megtagadja, amikor úgy érzi, még Isten is elhagyta. Amikor meztelenre vetkőztetve a keresztre szögezik, eltűri az emberek mocskoló gúnyolódását, és még imádkozik is a gúnyolódókért, mert őket is szereti.
Jézus szenvedése és kereszthalála szeretetének nagyszerű ajándéka; ezért tudjuk ünnepelni, és a katolikus egyház ezért öltözteti papjait ezen a napon pirosba, a szeretet és az öröm színébe. De ha ez lenne a vége húsvétnak, akkor nemigen lenne ember, aki ezt utánozni akarná. Csakhogy nagypéntekre következik a feltámadás! (Nekünk ez úgy tűnik, mintha másnap lenne. De a zsidó nap naplementekor kezdődött. Jézus péntek délután halt meg, péntek este már szombat kezdődött, a második nap, szombat este pedig vasárnap, a harmadik.)

Jézus feltámadt a harmadik napon: mit jelent ez nekünk?  Amikor a keresztelést leginkább fenődtek kapták, és a keresztelés alatt teljesen víz alá merült az ember, sokkal világosabb volt a jelkép: a keresztelésben Jézussal együtt meghalunk, és feltámadunk. Keresztény hitünk szerint nem vár ránk valamilyen más élet, hanem mi már éljük az örök életet, ami sohasem ér véget. Amikor azt mondjuk, hogy Jézus legyőzte a halált, ez azt, vagy azt is, jelenti, megmutatta, bebizonyította, hogy a halál nem vége életünknek. De a feltámadt Jézus nem volt egészen olyan, mint halála előtt; ez valahogyan mégis egy új élet volt.
Húsvét erre az új életre hív meg minket. Ebben az életben nem a természet, hanem Jézus törvénye uralkodik. A természet az önfenntartás ösztönére alapul: a fontos az, hogy magam létezését és jólétét biztosítsam mindenek fölött. Csodálattal halljuk a macska történetét, amely az égő házból kimentette kicsinyeit - saját létének továbbvitelét - de elfelejtjük, hogy kölyök korában kíméletlenül eltolta a gyengébbet a csecstől és az etetőtől, míg az éhen nem pusztult. Jézus világában a másik a fontos, mert magamra nem kell vigyáznom; Isten és a többiek vigyáznak rám. A szeretet felszabadít, mert nem kell azt figyelnem, mit csinál a másik, azt tehetem, amit én akarok: szerethetek, azt tehetem, ami a másiknak jó, függetlenül attól, hogy ő hogyan viselkedik.

Új élet ez. Lehet, hogy húsvét jelképei, a barka, piros tojás, locsolkodás, mind pogány eredetű termékenység-szimbólum, de mind új élet kezdetét jelképezi, és így nagyon is illik húsvét ünnepéhez. Évről-évre, tavasszal, a megújulás idején megújulásra hív mindannyiunkat húsvét, arra, hogy kezdjünk végre élni a szeretet világában, Isten országában, hogy teremtsük meg végre a paradicsomot ezen a földön. Imádkozzuk, "jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod miképpen mennyben, úgy a földön is", mert ahol Isten akarata teljesedik, ott mennyország van és nem kell várni, hogy meghaljunk, míg odaérünk.
Nem furcsa, hogy kétezer éve imádkozzuk, kétezer éve tudjuk, mi kell ahhoz, hogy a paradicsomban éljünk, mégis, ez alatt az idő alatt mindent megpróbáltunk, hogy a földön mindenki jól tudjon élni, csak éppen ezt az egyet nem?
2009 húsvét nagyon nehéz időkben köszönt ránk. Valami egészen rendkívüli megoldásra van szükség. Nincs-e itt az ideje, hogy együtt, egy szívvel-lélekkel megpróbáljuk élni a Jézusi törvényt, és elkezdjük úgy szeretni egymást, ahogyan Jézus szertetett és szeret minket, még akkor is, ha egymás lábát kell mosnunk?