Fantasztikus, hogy mekkora öngólokat tudunk mi rúgni! Szinte hihetetlen, hogy Trianon 9O-ik évfordulóján a világlapok ugyan magyar hírekkel vannak tele, de ezek a cikkek nem a Trianon tragédiájáról vagy Trianon következményeinek felszámolásáról vagy az annyira időszerű Közép Európa-i kibontakozás mikéntjéről szólnak, hanem egy kontár kormány csőd-blöffjéről.
Persze öngól az is, hogy a lezajlott Trianon akciók között akadtak olyan szélsőséges rendezvények, melyeknek hangvétele (az egyik végletben) demagóg uszításra emlékeztetett, míg (a másik végletben), a szlovák diplomata vendégek érzékenységére való tekintettel kultúr rendezvénnyé degradálódott. Persze a többség méltó volt az évfordulóhoz, s azokról írt is a sajtó.
Miért van ez? Mi magyarázza ezt az "öngól sorozatot"? Nem az, hogy az átlag magyarból hiányzik a hazaszeretet' Nem, a csőd-blöfföt a belpolitikai érdek és a társadalom tájékozatlansága, míg a "trianoni fiaskót" a felelősségteljes tervezés és útmutatás hiánya okozta! Nos ezekről a jelenségekről irok majd (mivel Amerikában élek, természetesen az amerikai magyarság teendőire koncentrálva) alább írni és felvetni pár gondolatot:
Amerikában, az Internet nyilvánossága előtt párbeszéd indult el a hogyan továbbról, s arról hogy az amerikai magyarság talán képes lenne megmutatni az összmagyarságnak azt is, hogy miként kellene működnie egy demokráciának és azt is, hogy az egységben mennyi erő van, ha energiáinkat nem pártoskodó veszekedésre, öncélú manipulálásra, vagy a politikai ellenfeleink szapulására pocsékoljuk, hanem közügyeinkkel való foglalkozásra, tehát arra fordítjuk, amiben mindenki egyetért, mert összmagyar érdek.
Tudom, sokan legyintenek, hogy az összefogás nálunk reménytelen "ködevés", reménytelen optimizmus, hogy az összefogáshoz nekünk 48 meg 56 kell, s akkor is csak 3 napig tart. Viszont ugyanezek a tipikusan pesszimista magyarok azt is belátják, hogy azért bizony 1) jó lenne, ha össze tudnánk fogni és 2) az is tény, hogy sokan közülük, a maguk által választott területeken hatalmas és eredményes munkát végeznek az összmagyarság érdekében (csak azért nem sorolok neveket, mert sokan vannak ilyenek, s félek, kihagynék egyeseket, s nem akarok senkit sem megbántani).
Nos és ha így van, ha mindenki szerint "jó is lenne" az összefogás, meg az áldozatra való hajlandóság is létezik, akkor mi hiányzik ahhoz, hogy mi, - egy valódi és már működő demokráciában élő amerikai magyarok - példát tudjunk adni az összefogás terén, hogy egységünk révén az amerikai politikai életben olyan befolyásunk legyen, mint mondjuk a miénkéhez hasonló létszámú íreknek vagy görögöknek? Gondoljuk át mit is kellene tennünk ennek eléréséhez!
Nen fizikai adottságaink hiányzanak, elvégre az itt élő magyarság egyéneiben eredményes és megbecsült tagjai a társadalomnak! Ami hiányzik az ennél fontosabb, mert érzelmi jellegű. Fontos, hogy ezeknek az érzelmi buktatóknak rugóit átgondoljuk, megértsük, mert enélkül nem lesz az összefogás dolgában előrelépés és a magyarság legjobbjai továbbra is távol tartják magukat a marakodóktól, féltékenykedőktől:
A széthúzás egyik lélektani rugója az, hogy a magyarságért sok áldozatot vállaló emberek elismerést várnak, azt szeretnék, hogy társaik gratuláljanak eredményeikhez, hogy megöleljék őket, megköszönjék nekik azt, amit mindannyiunkért tettek és tesznek. Na de kiktől várják ők ezt az elismerő ölelést? Hát az ugyanolyan magyaroktól, mint önmaguk, olyanoktól, akik ugyanolyan áldozatokat hoznak, akik ugyanazt csinálják, mint ők maguk, és akik viszont tőlük várnák ugyanezt. Hogy mi ennek a következménye azt jól tudjuk: Ebből születik vagy a hiánypótló ön-melldöngetés, vagy a féltékenykedés ( melynek egyik példája a két országos szervezet az AMSZ és a Koalíció közötti feszültség) és sorolhatnám az egyéb helyi csoportok közötti személyes (vagy politikai) okokból származó feszültségeknek, egymás gáncsolásának, szapulásának hosszú sorát.
Mi erre a megoldás? Természetesen nem az, hogy elvárjuk a lehetetlent, tehát azt, hogy megváltozzék az emberi természet. Ez sohasem történnik meg, mert ez kitörölhetetlen, ezt elvárni ugyanolyan naiv dolog, mint az olyan, hogy "addig ütlek, amíg nem szeretsz"! Ám akkor mi a megoldás? Mi az oka, hogy mások tudnak, és mi nem tudunk közös érdekeinkért egységbe tömörülni?
Az egyik ok (szerintem) az, hogy a magyar állam intézményei nem figyelnek oda, hogy a világban szétszóródott magyarság köreiben mi történik, nem adnak hivatalos elismerést azoknak, akik megérdemlik, és nem adnak útmutatást, stratégiai tanácsot a közös fellépést illetően. Persze van ez alól kivétel, előfordul, hogy egy volt külügyminiszter megköszöni egy szervezet jó munkáját, de nagy általánosságban ez csak kivétel és sok esetben még mindig létezik a kölcsönös bizalmatlanság az otthoni kormány képviselői és az "emigráció" között. Ezen is változtatni kellene, elvégre most (hogy végre nagyjából egyet akarunk kormányunkkal), itt az ideje annak is, hogy mi is elfogadjuk irányításukat és annak is, hogy ők mint nemzeti tőkére (és ne mint politikai ellenfélre) tekintsenek a nyugati magyarságra.
Egy másik összetevője a megoldásnak az, hogy abbahagyjuk a múlton való rágódást, hogy mi lett volna, ha, meg a ki volt a hibás? féle eső után köpönyegezést és, hogy azokból csak tanuljunk miközben energiáinkat és figyelmünket mai teendőink eltervezésére összpontosítjuk. No de hát mit tanulhatunk a múltból? A fő tanulság (szerintem) az, hogy fogadjuk el és gyakoroljuk a demokráciát, mert bármilyen rosszul is működik a demokrácia, annál jobbat eddig az emberiség még nem talált ki! És mi a demokrácia lényege? Az, hogy a közakarat szavazás útján érvényesül, és hogy a közakarat döntését mindenki elfogadja (nincsenek önkinevezett elnökök, nincsenek egy-személyes "világszervezetek" és nincsenek olyan igények sem, hogy "te lépj be az én csoportomba" akkor lesz egység, ha elfogadod, hogy ott én vagyok a kapitány!) Ilyen a demokráciában nincs, választás van!
Nos tehát, hogyan és mire szavazzon az amerikai magyarság, mely szétszórtan él, még csak egymás létezéséről sem tud, nemhogy egymás munkáját, elképzeléseit, céljait ismerné? És hogyan szavazzon, amikor a legtöbb csoportnak, szervezetnek elavult alapszabályai meg sem engedik a közösségbe való egyesülést, az egységes országos szervezetben való összefogást. Ez az "alapszbályosdis" kifogás ütközik a demokratikus gondolkozással, elvégre jól tudjuk, hogy még az Amerikai Alkotmányt is formálni, változtatni kell (Ammendments) ahhoz, hogy alkalmazkodjék a változó körülményekhez, hát akkor miért ne lehetne az alapszabályokon változtatni?
A fenti akadályokat megoldhatja az Internet! Ha az AMSZ és a Koalíció például, a felvetődő kérdésekről a teljes tagság szavazása alapján dönt és elfogadja a többség döntését, akkor közöttünk is működhet ez a demokrácia! Természetesen csak akkor van a szavazásnak értelme (az Interneten vagy bárhol), ha a szavazók tájékozottak, s ezért elengedhetetlen, hogy minden kérdésben a szavazást megelőzze (egy mondjuk 2 hónapos) ismertetés, amelynek folyamán meghallgatjuk az érveket és ellenérveket olyan dolgokban, mint például arról, hogy mi legyen a neve az amerikai összmagyarság szervezetének (Koalíció, AMSZ, vagy más?), mi legyen a programja, milyen hátterű emberek legyenek azok akik az amerikai politikai életben képviselik az amerikai magyarságot? Ezeknek a képviselőinknek mit is kellene kérni az amerikai törvényhozóktól, stb?
Ezen, vagy ilyesmiken elgondolkozni azt hiszem hasznos lenne.
WASS ALBERT:Nagypénteki sirató
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk. Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
Bajorerdő, 1947
|