Nincs talán fontosabb feladat, mint átadni az új generációknak a szemtanúk emlékeit. A gondolatok áramlását a terrorból gulyásossá alakult diktatúra erôst akadályozta, tehát sok a pótolni való. BML gyerekkor emlékeit nagy örömmel adom tovább az olvasóknak [S.L.]

Halvány Nap sütött azon a keddi napon.

Az iskola hatodik osztályába jártunk.

Délutánosok voltunk.

Megmelegítettem a gáztűzhelyre készített előző napi paprikás krumplit, megettem, és elöblítettem a tányért.

A lábast nem kellett, mert maradt még benne vacsorának való adag.

Felkaptam a táskámat, és megindultam a "tanodába".

Délben már az épület előtt voltam. Nem mentem fel, mert Gyuri, és Jocó az ellenkező irányból érkeztek mindig, és a tanítás előtt mindig elbeszélgettük fontos dolgainkat. Amik előző nap délutánja, és a mai nap között történtek velünk. Akkoriban még minden fontos, egy tizenkét és fél esztendős gyereknek.

Meg is láttam őket az Alkotmány utca túloldalán. Egy kerek aknafedél mellett guggolt egy párhuzamos osztályba járó fiú. Valami üvegből csipesszel rakott a fedlap egyik kazettájába valamit, ami fényes villanással rohangált a tegnapi esőtől ottmaradt piciny tócsában. Végül sűrű füsttel enyészett el.

Természetesen kamasz fantáziámat nem hagyta nyugodni a dolog, és a gyér forgalommal nem törődve én is a bámészkodók között voltam percekig. Aztán, mert vészesen fogyott a fiú Nátrium készlete, amit kémia órájukra vitt jó pontot remélve Tompa tanár úrnál. A látványosságot a vegyszer méltatlan tulajdonosa beszüntette.

A Nátriumot a fiú vegyész apja "szerezte", fejvesztések sűrű ígérgetése mellett, amennyiben tüzet okozna, vagy felrobbantja az iskolai WC-t kalandéhes magzata.

Gyuri szólalt meg először, ő mindig naprakész volt minden esemény ügyében:

-           Engedélyezték a tüntetést. - mondta

-           Hallottam, bár a délelőtt folyamán azt is bemondta a Rádió, hogy betiltották, aztán újra, hogy megtarthatják. -feleltem, mert számtan leckeírás közben nálunk is szólt az adás.

Aznap a tanítás nem sokat ért.

Tanáraink izgatottak voltak, saját életüket is, a miénket is féltették.

Feleltetés nem volt. Ebből röpdolgozatot írattak, természetrajzból Legeza tanárnő ismétlő órát tartott.

Volt egy lyukas óránk is.

A mi osztályunk a második emeleten volt. Itt volt a tanári szoba is, és az igazgató bácsi irodája is.

A folyosót üvegfal választotta el, és mi oda fészkeltük magunkat, mert a halványan kiszűrődött a rádió hangja. A beszéd foszlányokból ugyan kevés érthető mondanivalót lehetett összerakni, mégis valami csak kisült belőle.

Stein tanár úr volt az iskola párttitkára. Minket nem tanított, de ismertük, és tartottunk tőle.

Egyik szünetben, már sötétedett kinn, mérgesen rántotta fel az ajtót.

-           Ez a barom! Ez vért akar látni!- morgott visszafelé

Kati néni, ének tanárunk, osztályfőnökünk felesége végignézett rajtunk, és beterelt az osztályba. Ahogyan végigment a folyosón így tett a többi osztálybeliekkel is.

Utolsó óránk fizika volt.

A harmadik emeleten volt egy fizika-kémia előadó terem. Annak padlója hátrafelé emelkedett. A hátulsó padsorok így jóval az első padok felett helyezkedtek el.

Oda már összecsomagolt táskával, kabáttal mentünk, mert termünkbe innen már nem szoktunk visszamenni.

Fizika tanárunk, Vass tanár úr érdekes ember volt.

Fél arca, és szája kissé félrehúzódott. Tudtuk, hogy a háború alatt tüzér tisztként szolgált.

Egyszer az orosz aknavetősök belőtték az ütegét.

A telitalálat légnyomása következtében megsebesült. Felépült, de az arca izmai soha többé nem engedték eredeti formájába húzódni képét.

Rajta nem látszott az izgalom, de míg máskor a fegyelmezetlenségnek szikráját se engedte meg, most engedékenyebb volt velünk.

A terem ablakai az Alkotmány utcára néztek.

Nem volt hideg, az ablakok nyitva voltak.

Alant már tömeg hullámzotta az Országház felé.

Jelszavakat skandáltak.

-           Szabadságot a Népnek!

-           Rákosinak kötelet, magyaroknak kenyeret!

-           Vesszen Gerő!

Vass tanár úr végig nézett a többnyire lelkes osztályon. Hosszasan elidőzött a nyitott ablakon tekintete. Talán azt fontolgatta, hogy, ha utasítana, hogy csukjuk be az ablakokat, vajon szó fogadnánk-e?

Értett hozzánk. Kis krákogást követően, száraz hangon ránk szólt:

-           Már csak húsz perc van az órából. Figyeljetek addig rám!

Értettük.

A tábla felé fordult, és a sebesség, és a gyorsulás lényegéről folytatott előadásába merült.

A füzeteink lapjait szorgosan tépkedtük, és a hallott jelszavakat ákom-bákom betűinkkel rájuk firkálva röpcédulák gyártásával foglalkoztunk.

Ezeket aztán kézről-kézre adva, a szélső padokban ülők szorgosan dobálták ki az nyitott ablakon.

Nehezen telt ez az utolsó óra.

Végül csak megszólalt a megváltó csengő.

Most kivételesen együtt lélegeztünk fel, tanár és diák.

Bár Vass tanár úr, inkább aggódott. Érettünk aggódott.

Mikor összeszedelőzködtünk, elmondta, hogy az iskola kapuja alól csak az távozhat, akinek szülője ott van, illetőleg akit valamelyik osztálytárs hozzátartozója hazakísér.

Más tanárok is így tettek, ezért a suli elhagyása lassan történt.

Mi ráadásul egészen magasról, a harmadik emeletről indultunk. Így már a második emeleti fordulóból is nehezen jutottunk lejjebb. Ennek ellenére elég hamar leértünk. Még sok osztály sorakozott az emeleti szintek folyosóin.

Engem Környei Béla édesanyja ragadott kézen, és katona feleség lévén szoros őrizete alatt jutottam el a Bajcsy Zsilinszky út - Nagy Sándor u. sarokig. Itt Bélát felküldte a lakásukba, és megvárta, amíg nagymamája beengedi a lakásukba. Még a zár kattanását is megvárta, aztán átverekedte velem magát az az akkor már ott is hömpölygő tüntetők tömegén.

Közöttük átvágva néztem, figyeltem arcukat, ruhájukat. Mindennapi, egyszerű emberek voltak.

A hatalomért görcsösen ácsingózók szerint csőcselék.

Látták, hogy egy asszony egy gyereket akar otthonába vinni, a tömeg szorításától függő mértékben utat engedtek.

Akartak valamit, és a mindenikünket elöntő keserűség utcára parancsolta őket.

Környei néni átkísért a házunkig, és megvárta, amíg belépek a lakásba. Mivel még nevelő anyám - apám nővére - nem volt otthon, eskümet vette, hogy nem szököm ki a házból. Fiús anyaként tapasztalatból kételkedett az eskü megtartását illetően, ezért szorongva távozott.

Nagynéném nemsokára megérkezett. Ott volt ő az iskola előtt, ám a szülők tömkelegében elveszett.

Várakozott, amíg az utolsó osztályok kerültek a kapu közelébe. Akkor egy közeli ismerős szülő szólt neki, hogy osztályunk már elment, és látott is egy osztálytárs édesanyjának őrizetében távozni.

Sokáig fenn voltunk. A Rádióban zene, zenét követett. Híreket már nem sugárzott.

Éjfél után a kapu csengőjére lettünk figyelmesek.

Egyik szomszédunk érkezett haza. Ruhája megviselt, kabátja szakadt volt.

Többen köré gyűltek. Hálóingükre, pizsamájukra sebtében rá terített fürdő köpenyekbe burkolózva.

-           A Rádió épületét elfoglaltuk.

-           Az ávósok az emeleti ablakokból a kockakövekre lőttek, kézigránátokat hajigáltak közénk. Rengetegen kaptak a gellert kapott golyóktól, repeszektől haslövést.

-           Volt, aki meg is halt. - mondta egy szuszra

-           Mégis győztünk! - kiáltotta.

Lassan elszivárogtak a házbeli lakók otthonaikba.

Mi is ezt tettük.

A rádiókészülék előtt töltöttem az éj hátralévő részét.

Az öreg 3+1- es rádió sávjait a legendabeli hályog-gyógyító juhász szakértelmével, nem sokkal korábban hangoltam át, hogy a sávokba beleférjen a Szabad Európa, Amerika Hangja, és a BBC magyar adása.

Onnan merítettünk ismereteket.

Csak másnap reggel nyomott el az álom.

Szépet álmodtam. Szabad országot!

Olyat, amit sem idegen hatalmak, sem a pénz urai nem fojtogatnak.

Azóta is várom eljöttét.

Budapest, 2010.október 21.