Tisztátalan háború folyik Magyarország ellen a nagyvilágban és az országban amiatt, hogy törvény született média-ügyben. Ezelôtt öt hónappal indult a Magyar Országgyûlésben törvénymódosítási javaslatként a médiatörvény vitája. Akkor úgy éreztük, hogy érdemes tájékoztatni olvasóinkat a javaslat lényegérôl. Nincs tudomásunk róla, hogy a hazai sajtó közreadott ilyen tájékoztatót. Ez is hozzájárulhatott a jelenlegi támadások terjedéséhez, de az is megállapítható, hogy a nemzetközi sajtóban megjelenô támadások megfogalmazói sem olvasták el a terjedelmes törvényt, csak rikoltoznak liberalista szolidaritásból, hitelt adva magyarországi elvtársaik rémisztgetéseinek, hogy oda van a sajtószabadság, Magyarországon fasiszta diktatúra készül. Amerikai magyar testvéreink körében sajnos nagy bizonytalanságot kelt a vezetô amerikai lapokban megjelenô magyarellenes hisztéria. Ennek eredete külön tanulmányt igényel. Ezúttal újra közreadom internet-Olvasóim részére a média törvénytervezet ismertetését, amitôl a törvény csak lényegtelen pontokban tér el.

Csapó Endre
A média a nemzet alkotmányos intézménye lesz
(Megjelent a Magyar Élet 2010. július 22-i számában)

Törvénymódosítás folyamata zajlik a Tisztelt Házban, ami egy hosszadalmas igényt  hivatott kielégíteni – a tájékoztató ipar működési rendjének szabályokba foglalását.
A hírközlő és szórakoztató tájékoztatás médiumainak (eszközeinek) – újság, rádió, televízió – gyűjtő fogalmaként honosodott meg a média szó (a latin eredetű médium többesszá-ma).
Az egypártdiktatúra korában nem volt vita, a Párt mindig tudta – mikor hogy. A demokráciára való vezetett (megvezetett) áttérés idején, már 1989-ben, fölvetődött a szabályozás igénye. Hét éven át vajúdott, míg végre megszületett a Magyar Ország-gyűlésben 1995. december 21-én az, ami majd mint az „1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról” 1996 februárjában hatályba lépett. Ez idő alatt ment minden a korábbi kádári pártállami korszak jogi kereteinek medrében: a Magyar Rádió és a Magyar Televízió tovább élvezte monopól helyzetét. Az MDF–SZDSZ paktum rögzítette ezt a politikai monopóliumot, azáltal, hogy a médiaügyet is a „kétharmados” törvények sorába iktatta. Médiaháború néven folyt a vita, ami ebből a kimozdíthatatlan állapotból keletkezett.
Az 1996-os rendezés megfelelt a liberalista elveknek és a piacgazdaságnak. Nem zavarta meg a tulajdonosi viszonyokat, nem elvi alapon, még kevésbé nemzeti érdekek mentén folyt a vita, ami volt, csak a politikai pártok között folyt: hiszen a törvény a pártok kezébe tette le a média sorsát, ami nem volt kedvezőtlen számára, ismerve az SZDSZ nagy befolyását a politikai életre. A rendszerváltáskori első behatolók a multinacionális médiatulajdonosok voltak, velük még 1989-ben a pártemberek kötöttek üzletet. A vidéki lapok teljes egészében idegen kézre kerültek, nagyon olcsón kapták meg a megyei pártbasáktól, akiknek tíz dollár is nagy pénz volt. Az országos és megyei sajtó túlnyomó többsége így német és osztrák tulajdonba került. A külföldi befektetők már az évtized elején élénken érdeklődtek a kereskedelmi tévék és rádiók alapítása és a kábelrendszerek megvétele iránt. A törvény hatályba lépése után, a két országos kereskedelmi tévéfrekvencia meghirdetésére három multinacionális pályázó – két európai és egy amerikai konzorcium – is igényt jelentett be, s éles, peres útra terelődő versenyt folytattak a tévéalapítási jogosultság megszerzéséért

A média mint hatalmi ág
Egy kis kitérőt teszünk annak érzékeltetésére, hogy mennyire fontos egy ország részére a tájékoztatási és szórakoztatási ipar ellenőrzése.
A sajtó létrejötte óta tényező, hatással van a közösség gondolkodására, ízlésére, erkölcsére, világnézetére, oktathat jóra is, rosszra is, buzdíthat vagy lázíthat, szolgálhatja a nemzetet vagy idegeneket, ellenséget, bűnözőket. Minderre volt már példa a magyar történelemben, kezdetektől napjainkig. A negyvennyolcas ifjak, amikor sajtószabadságot követeltek, akkor a nemzeti sajtóra gondoltak, szemben az elnyomó sajtójával vagy a cenzúrával, amivel a nemzeti érdekek védelmét korlátozta a hatalom. A sajtó sokszor védelemre szorult a hatalom ellenében.
A múlt század első felében a média még nemzeti kereteken belül működött, mára a globalizációval benyomultak a transznacionális médiavállalatok, tőkeerejükkel letarolták a helyi vállalkozásokat, átvettek minden olyan szerepet az országok életében, aminek irányítása egyébként nemzeti érdek. Idegen, főleg amerikai tömegkultúra nyomul az európai minőség kiszorítására, amit már amerikainak nevezni is csak keletkezési helye alapján lehet, inkább illik rá a hollywoodi származás.
Hovatovább a szórakoztató vonalon olyan kultúrasorvasztó mozgóképes behatolás történik, ami ellen nem lehet védekezni. Csak példaként szolgál: Ausztrália filmipara 30–40 évvel ezelőtt ontotta a jobbnál-jobb társadalmi tárgyú filmeket, ma már nem talál elég közönséget az ausztrál film, mert a benyomult amerikai hatásfilmek elrontották a közönség ízlését, már csak az a jó, ahol nagyhatású gyilkoló eszközökkel látványos pusztítás ingerli az izgalmakat.
Egy internetállomás (worldinmyeyes) véleménye szerint: – Mint más „normális” multinacionális vállalatok, a globális médiacégek is a tőkés libertanizmus elkötelezett hívei. Sőt, határozott küldetéstudattal egy új, globális kultúra követeinek tartják magukat, amely közelebb hozza egymáshoz az embereket. Ideológiájuk középpontjában a nyitott világ eszményképe áll, amelyben az eszmék és tapasztalatok valódi versenye folyhat, és ahol nem bürokratikus kormányok diktálják a médiapolitikát, hanem a fogyasztók ízlése és kívánságai, amihez a médiacégek csupán alkalmazkodnak.
Ezzel szemben azt látjuk, hogy a globális média nem hozza közelebb az embereket egymáshoz, ellenkezőleg lebontja a társadalmat egyénekre, akiknek semmi közös tennivalójuk nincs a város, a község többi tagjával, akár a szomszédjával sem, mert ő is, a szomszéd is ül a televíziós láda előtt, és élvezi az amerikai művilági virtualitásokat és híreket, és ami körülötte történik, az már – boring.
Kell, hogy a médiának ereje legyen, amivel a folyamatokat befolyásolja. De nem szabad, hogy ereje a választásokkal létrehozott hatalmi ágak legyőzésére váljon alkalmassá. Fontos tudni, hogy a média olyan hatalmi ág, amelynek művelőit nem válasszák, hanem alkalmazzák, mégpedig a munkáltatók szándékai szerint. A média tőkeigényes, tehát üzleti vállalkozás. Ettől még lehet hasznos a társadalom részére, ideálisan a köz érdekének képviseletével, ha kell, a hatalommal szemben, de ennek kisebb az esélye, mint társadalomellenes érdekeltségének. Végülis mind a törvényhozói, mind a kormányzói, mind a bírói, mind a média (és egyéb, nem kodifikált) hatalom sok esetben kiérdemelne valamilyen felelősségrevonással élő társadalmi ellenőrzést.
Már Bibó István is észrevette, és bátorkodott megírni a véleményét a pártállammal szemben, arról, hogy az állam behatol a médiába, a kulturális életbe, a maga céljaira felhasználva azt.
Ellenben most olyan történelmi időszakban vagyunk, amikor a liberálbolsevista elveken igazgatott államapparátus és a liberálglobalista média nyomasztó együttműködésének monopól hatalmát Magyarországon elsöpörte a választók akarata, és ennek megfelelően a Fidesz-kormány nemzeti érdekű feladatának tartja, hogy a tájékoztató ipart, pontosabban a közszolgálati médiát a nemzeti rekonstrukció megvalósításának feladataira késztesse vagy kényszerítse. Ez természetesen állami fedezetű beavatkozást jelent olyan értelemben, hogy megszünteti a nemzeti média esélytelenségét a nemzetközi támogatást élvező nemzetellenes médiával szemben.
A sajtószabadság nemes eszméje nem jelentheti azt, hogy aki bírja marja, mert ez egy kis ország esetében az esélyegyenlőség elpusztításával jár. Az nem sajtószabadság, amikor idegen média – úgy is mint hatalmi ágazat – rátelepszik az országra, és szétbontja annak hatalomgyakorló harmóniáját. Éppen elég gondot okoz országon belül megküzdeni a nemzetellenes elveket népszerűsítő egyes hazai médiumokkal. Szükség van a nemzeti médiára, annak döntő jelenlétére minden időben.
Bibó István az ő idejében abban látta a problémát, hogy az állam behatol a médiába, a kulturális életbe, a maga céljaira felhasználva azt. Ezért szorgalmazta, hogy „a szellemi élet, a kulturális termelés és tömegkultúra-fogyasztás területén” is valósuljon meg valamilyen szervezeti autonómia, önkormányzatiság, amely az államhatalommal szemben biztosítja önállóságát és saját érdekeinek, törvényeinek megfelelő működését. Igen, azóta átlendült a hatalmi viszony a másik végletbe: most éppen az országot kell megvédeni idegen médiahatalmaktól a nemzeti média érvényesítésével. Erre kell most egy új médiatörvény.
A nemzeti média tehát támogatásra szorul. A piac szabadságának értelmében jelen lévő globális médiacégek műsorpolitikájára nem lehet hatni állami eszközökkel. Egyedül az állami kezelésben álló úgynevezett közszolgálati hírközlő vállalatokat tudja az állam törvényes szabályzatok alá vetni.
Magyarországon nem a pártpolitikai túlsúly ellen kell védelmezni a médiát – bár néha az is szempont lehet –, hanem egészen sajátosan ahhoz a magyarországi (másutt alig létező) állapothoz, hogy a magyar politikai mezőnyt egy – mondhatni – világnézeti szakadék osztja két részre. A nemzeti érzésűekkel szemben egy hatalmi és befolyási eszközökkel bőven felvértezett, főleg értelmiségi és annak holdudvarát képező, kultúra iránt érdektelen réteg, gúnyol és ellenez mindent ami magyar, ami nemzeti, ami keresztény. Nem új képződmény, a múlt század legelején lépett fel a politika és társadalom mezőnyén, akkor magukat kozmopolitának, nemzetközinek, nyugatinak nevezve. Abból az irányzatból gerjedt életre a Károlyi-féle köztársaság és a Kun Béla-féle proletárdiktatúra. Teljesen feloldhatatlan kettősség.

Média a nemzet szolgálatában
Tizennégy éven keresztül toldozgatták-foltozgatták az 1996-os médiatörvényt. A Fidesz kétharmados győzelme kellett ahhoz, hogy olyan médiatörvény kerüljön javaslatba, amelybe beépítetten jelenik meg a nemzet iránti elkötelezettség. A törvénytervezet értelmében a közszolgálati média alkotmányos intézménnyé válna, amelynek felügyeletét egy az Országgyűlés által választott hatóság, és egy független tulajdonosi testület látná el. Ezzel kikerülne a politikai pártok fogságából, azok kormányzati váltakozásaiból eredő bizonytalanságából. És ami a lényeges „a közszolgálati médiaszolgáltatás céljainak megvalósulása felett az állampolgárok egyes törvényben meghatározott közösségei őrködnének”. Ebbe a testületbe egy-egy tagot delegálhat a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház, a Magyarországi Evangélikus Egyház, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Magyar Olimpiai Bizottság, az Országos Rektori Konferencia, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Magyar Köztársaság települési önkormányzatainak szövetségei, illetve szervezetei, a Magyar Köztársaság által elismert nemzeti és etnikai kisebbségek országos önkormányzati szervezetei, a Magyar Köztársasággal szomszédos államokban bejegyzett magyar kulturális szervezetek, valamint a családok érdekeit védő és képviselő, Magyarországon bejegyzett érdekvédelmi szervezetek. Érzékelhetően szélesebb társadalmi képlet, mint amit a politikai pártok tudnak nyújtani.
A Közszolgálati Testület a társadalmi felügyeletet biztosítja a közszolgálati médiaszolgáltatók és a nemzeti hírügynökség felett. A Közszolgálati Testület a közszolgálatiság érvényesülését folyamatosan figyelemmel kíséri, és szabályozott módon ellenőrzést gyakorol a Magyar Rádió, a Magyar Televízió,  a Duna Televízió és a Magyar Távirati Iroda felett, az erre a célra megszerkesztendő kódexben foglaltak végrehajtása kapcsán.
A benyújtott törvényjavaslat a sajtó alapvető jogait kívánja meghatározni. Az előterjesztők a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló javaslat indokolásában úgy fogalmaznak, hogy az új, a jogrendszerben korábban nem létezett „médiaalkotmány” közérdekű feladatokat oszt a médiapiac szereplőire, amelyeket összefoglalóan ,,a közönség jogaiként” határoz meg. Eszerint ,,mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről”.
A javaslatban szerepel a média tájékoztatási kötelezettsége, valamint a kiegyensúlyozottság követelménye. A fideszes politikusok emellett kitérnek az alkotmányos rend és az emberi jogok tiszteletben tartására vonatkozó előírásokra, a gyűlöletkeltés tilalmára, és az emberi méltóság védelmére, valamint a gyermek- és ifjúságvédelmi szabályokra, illetve bizonyos reklámkorlátozásokra.
A törvényjavaslat a polgári törvénykönyv helyett a sajtószabadságról szóló törvényben kezelné a sajtó-helyreigazítások szabályozását, amelynek új elnevezése válaszadási jog lenne.
A törvényjavaslat hatálya valamennyi ma ismert médiumra kiterjed, beleértve a nyomtatott és elektronikus sajtót, illetve az internetes tartalmak egyes szabályozás alá vont részét.
A közszolgálati médiát (MR, MTV, Duna) nem vonják össze, azonban közös felügyeletet kapna. A közmédiumokból közös nonprofit részvénytársaságot alakítanának, azonban szervezetileg továbbra is önállóak maradhatnának. A Magyar Televízió Közalapítványt átalakítanák Közszolgálati Közalapítvánnyá, a többit (Magyar Rádió Közalapítvány, Hungária Televízió Alapítvány és a Magyar Távirati Iroda Tulajdonosi Tanácsadó Testülete) megszüntetnék, feladataikat és vagyonukat az új társaság venné át. Az új Közalapítványt egy kuratórium vezetné, tagjait az Országgyűlés választaná, s tagja lenne az új médiatanács elnöke is. A kuratórium éves beszámolóval tartozna munkáltatójának, az Országgyűlésnek.
A hírközlési törvényt úgy módosítanák, hogy abban új meghatározást kapna a felügyelő hatóság, s annak szerepe, feladata is. A neve Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság lenne, amelyet három, önálló hatáskörrel bíró szerv vezetne. Az első a médiatanács elnöke – őt a miniszterelnök nevezné ki kilenc évre, maga a Médiatanács, aminek tagjait az Országgyűlés választaná, valamint a hatóság hivatala.
A fideszes képviselők által benyújtott törvényjavaslat szerint valamennyi közszolgálati műsorszolgáltató, valamint az MTI-t irányító vezérigazgató számára kötelezően betartandó Közszolgálati kódex tartalmazná a közszolgálati média és a nemzeti hírügynökség számára előírt pontos feladatokat.
A médiát és hírközlést szabályozó egyes törvények módosításáról szóló javaslat szerint megszűnne a jelenlegi formájában a Nemzeti Hírközlési Hatóság (NHH) és Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT), összevonásukkal létrejön a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH), amely autonóm államigazgatási szerv, elnökét a miniszterelnök nevezi ki 9 évre.
A jogszabály rögzíti azt is, hogy az Országgyűlés határozatban a Magyar Rádió Közalapítványból, a Magyar Televízió Közalapítványból és a Hungária Televízió Közalapítványból létrehozza a Közszolgálati Közalapítványt.
A baloldal, a hazai és a külföldi, egyaránt elítéli a média megszabályozását.
Az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet) sajtószabadság-képviselője felszólította a magyar kormányt, állítsa le a médiatörvény-tervezetet, és kezdjen nyilvános konzultációkat a szakmai szereplők részvételével a törvénytervezetek módosítása érdekében. „A javasolt törvények nagyfokú aggodalomra adnak okot országuk médiaszabadságát illetően” – írta a sajtószabadság-képviselő, Martonyi János külügyminiszterhez intézett levelében, majd: „Elfogadásuk ahhoz vezethet, hogy az összes műsorszolgáltatást politikai döntéseknek rendelik alá”.
Ki tudja, milyen információkra alapozta az EBESZ-tisztviselő ezt a mondatát, amivel szemben pontosan az ellenkezője fog megvalósulni a magyar médiatörvénnyel: kikerül az eddigi pártalkudozások, civódások huzavonás állapotából, és – aminél már demokratikusabb nem is lehetne – mint fentebb felsoroltuk – országos társadalmi szervezetek ellenőrzése alá kerül. Jó is lesz, ha ezzel a törvénnyel tisztességre szorítják a sajtószabadosság betyárjait is, de legfőképpen az lesz történelmi eredmény, hogy a közszolgálati médiumok beállnak a nemzeti összetartozás megvalósítása törekvéseibe, aminek mi is részesei akaunk lenni itt Ausztráliában.