Szép, napos délután volt. A ház előtt, az utcán, fejelő bajnokságot tartottunk. Tizenkét gólig játszottunk.
A helyezés attól függött, ki-ki mennyi győzelmes mérkőzést játszik, hányszor veszít.
Jól álltam, akár nyerhettem is volna. Másodmagammal ültem a szegélykövön, mert éppen két másik fiú küzdött. Még odasütött a Nap, de eltűnni készült a szemközti ház mögött.

Aztán győzelmi vagy helyezési esélyeim a nullára estek vissza: házunk kapujában megjelent nevelő anyám, és hívogatóan, egyben parancsolóan intett.
Kényszeredetten álltam fel. Megmosakodtam, tiszta ruhába bújtam, és kedvetlenül indultam a templom felé. Csütörtök volt. Délután hat órára oda kellett érnem hitoktatásra.
Előtte való évben még az iskolában tartotta Béla atya a hittant. Az idei tanévben az igazgató néni kitiltotta őt az iskolából. Szeptembertől az oktatás a templomba, az emeleti, sebtében tanteremmé alakított helyiségbe került.
A csütörtök délutáni játék ideje megcsappant. Ennek nem örültünk. Pár, távolabb lakó társunk el is maradt tőlünk.

Mikor a templomhoz értem, már a kapu előtt várakozott néhány társam.
Szokatlan volt, hogy a kaput zárva találtuk.

Lajos bácsi, a harangozó-sekrestyés, afféle templomi mindenes, csak később került elő. A templom kulcsa nála sem volt. Az egyik lány nagyanyjával fojtott hangon közölte, hogy hallotta, Béla atyáért hajnalban egy Pobjedával kék parolis katonák jöttek. Magukkal vitték. Még nem jött vissza.

A szomszédos utcában lakó Kati néni zsebkendőjébe fojtotta megrendülését. Kézen fogta unokáját, és elindultak haza.
Szétszéledtünk mindannyian.
Béla atya hazatértéig hittanra nem kellett járni. Csütörtökönként végig játszhattuk a délutánt.

Béla atya sokáig nem került elő.

Amikor visszatért, nem szólt arról, hogy hol volt, de a vasárnapi szentmisén azért szót ejtett róla:
„...a szenvedés, a megpróbáltatás nem öröm. Mégis örülök, hogy az én személyes megpróbáltatásaim Nagycsütörtökön kezdődtek. Nagypénteken kínoztak meg először. Öröm volt a szenvedésben, hogy Urunk szenvedései idején gyötörtek meg engem is!”