A montreali magyar egyházközség jelenlegi helyzete számomra igen fájdalmas. Amint vasárnap körülnéztem a templomban - ez a templom valóban tele volt, nemcsak idősekkel, de sok fiatallal is - Jézus jutott eszembe, aki valamikor ugyancsak körülnézett hallgatóin, akiket tanított - és megállapította: olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.
Nagyon megértem a montreali magyar hívek csüggedését és fájdalmát. Amióta itt vagyok sokan felkerestek és kérték a magyar lelkipásztori szolgálat folytatását. Nekem valóban fizikai fájdalmat jelent, hogy pásztor nélkül maradt a nyáj. A montreali magyarok lelkipásztori ellátása szívügyem, és a magam részéről mindent elkövetek annak érdekében, hogy itt egy új magyar lelkipásztor tovább folytassa azt a munkát, amit az előző végzett, és tegyem hozzá, nem is olyan rosszul. Az evangélium, amit hirdetett maradandó érték, független a papok személyétől, az előző lelkipásztor távozása mégis súlyos megpróbáltatás elé állította ezt a közösséget.
Abban egyetértünk, hogy Montrealban továbbra is szűkség van magyar lelkipásztorra. A magam részéről igyekszem mindent elkövetni annak érdekében, hogy az itt élő hívek megfelelő lelkipásztori ellátásban részesüljenek. Montrealban feltétlenül szükség van a magyar lelkipásztori munka folytatására. Hazatérve Magyarországra, a Püspöki Konferencia elé kívánom vinni az itt élő magyarok ügyét, és püspöktársaim segítségét kérem, még ha azt is jól tudjuk, a lelkipásztorokban otthon is nagy a hiány. Ezért a püspök atyákat is meg kell értenünk, ha ragaszkodnak papjaikhoz, és jelzik, hogy otthon is két-három plébánia, 2-3ezer, sőt helyenként akár 10 ezernél is több lélek jut egy-egy lelkipásztorra, míg külföldön olykor ötven, száz vagy 15o ember látogatja a magyar szentmiséket. Hogyan is vonhatnánk el otthonról a papot és küldenénk külföldre? Viszont az is igaz, hogy otthon pap nélkül is megmaradnak magyarnak és a szomszédból is könnyebben kisegíthetnek, de külföldön szétszéled a nyáj, ha nincs magyar lelkipásztor.
A püspök atyák mégis igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy külföldön is biztosítva legyen a magyar lelkipásztori szolgálat.
Az én feladatom az, hogy elősegítsem és képviseljem a külföldi magyar lelkipásztorkodás ügyét a magyar püspöki karban. Hogy sikerül-e ismét papot szereznem külföldre, ezt egyelőre nem tudom ígérni. De a montreali magyar lelkipásztori kérdés is megoldódhat máról holnapra, mint ahogyan ez már sok más esetben is megtörtént.
Még egy esetleges jelentkező esetén is látnunk kell, hogy nem minden pap alkalmas a külföldi magyar lelkipásztori szolgálatra, mert ez egy nagyon sajátságos szolgálat, ami sok körültekintést és nagy helytállást igényel. Nem mindegyik pap tudja megemészteni hívei szétszórt helyzetét, sem a szolgálattal járó magányt, vagy az idegen kultúra hatásait. A külföldi lelkipásztornak nagyon integráló személyiségnek és szilárd egyéniségnek is kell lennie, ha helyt akar állni az idegenben, egy teljesen új kultúrában, ahol minden más, mint odahaza. Itt hiába húzzuk meg a harangot, arra alig fog reagálni valaki. Ez egy valóban sajátos lelkipásztori szolgálat. Tapasztaltam, hogy túl fiatalt papot sem szabad bevetni ebbe a munkába, a tapasztaltabbak pedig már nehezen vállalkoznak egy ilyen missziós kalandra és feladatra. A külföldi magyar pap sajátos helyzetéről és nehézségeiről még hosszan lehetne beszélni. A magam részéről mégsem vagyok borúlátó. Van reményem. Ha együtt imádkozunk és igyekszünk minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy lelkipásztorhoz jussunk, akkor miért ne bízhatnánk abban, hogy Montrealban is folytatni tudjuk a magyar lelkipásztori szolgálatot.
Külön bátorítás és nagy motiváció számomra, hogy a montreali magyar egyházközségben komoly egyházi, közösségi élettel találkoztam: működik a Magyar Iskola, a cserkészet, vannak elkötelezett keresztény fiatalok és felnőttek, akik különféle körökben tömörülnek és nagy összefogással szolgálják a pásztor nélkül maradt közösséget. Találkoztam lelkes fiatalokkal, fiatal anyukákkal és apukákkal, akik mind azt kérték, hogy ne hagyjuk őket lelkipásztor nélkül, mert ők tovább is biztosítani szeretnék gyerekeik magyar és vallásos nevelését. Sok jóakaratot tapasztaltam, még ha a realitásokkal is számolnunk kell. Sajnos a nyugati magyar szőlők alig tudtak magyar papot adni az emigrációnak, a hiányt csak Magyarországról, illetve a Kárpát-medencéből pótolhatjuk, ahol ismét csak egyre kevesebb a papi hivatás.
Az egyházi irányelvek szerint persze kínálkozna egy másik megoldás is, de erre a helyi külföldi püspökök már egyáltalán nem vállalkoznak, arra, hogy maguk küldjenek papot Magyarországra, akik aztán elsajátítják nyelvünket és visszatérve hazájukba, maguk vállalják magyar honfitársaink lelkipásztori gondozását, hiszen az egyházi irányelvek szerint, éppen a helyi püspök kötelessége gondoskodni az egyházmegyéjében élő idegen nyelvű hívek lelkipásztori ellátásáról. Ennek érdekében ők is megtehetnék, hogy tegyem fel, éppen egy angol vagy francia nyelű papot küldenek Magyarországra, hogy tanuljon magyarul és megtanulva a nyelvet, visszatérve hazájába, ellátja, gondozza a külföldi magyar híveket. Magyarországon mi szívesen vállaljuk, hogy kiképezzük őket, akár ingyen is, szívesen befogadjuk őket a magyar plébániákra. Bár jól tudom, hogy a magyar lelkipásztori munkához magyar mentalitás és magyar szív kell, amely érti a sebzett magyar lelket.
Montrealban valóban azt tapasztaltam, hogy az idősebb generáció igyekezett tovább adni a staféta botot a fiatalabbaknak és nem is egészen eredménytelenül. A pásztor nélkül maradt helyzetben is a hívek szépen elosztották maguk között a munkát, nagyon szépen megszervezték a bérmálást, és előkészítették az első szentáldozókat. Sokan helytálltak, és ezt a tegnapi szép ünnepség is bizonyította. Helytálltak az énekesek, a ministránsok, a cserkészek, az iskolások, a kórus, az egyháztanács. A krízishelyzetek olykor rendkívüli összefogásra serkentik a híveket és ilyenkor minden erejüket megmozgatják a közösség érdekében.
A magyar híveknek most Montrealban is nagyon össze kell fognia, hogy a közösségi élet törést ne szenvedjen. A magam részéről én bízom a magyar közösség megmaradásában. Bízom az ima erejében. Ahol az emberi erők már kilátástalannak bizonyulnak, ott még mindig bízhatunk az ima erejében. Ezért buzgón imádkozzunk, hogy Isten küldjön nekünk apostoli lelkületű és buzgó magyar lelkipásztort, aki tovább vezeti Isten elárvult magyar népét Montrealban. Ugyanakkor azt sem szabad felednünk, hogy amikor elhagytuk magyar hazánkat, akkor azzal is számolnunk kellett, hogy idegen földön és idegen módon valljuk meg és gyakoroljuk hitünket.
Az öntudatos keresztények mindenütt megtalálják annak módját, hogy személyektől és kultúráktól függetlenül gyakorolják krisztusi hitüket. |