Rainer Maria Rilke
(1875-1926)
Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye-
szelet fog- készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.
Advent van. Ismét a vágyakozás imáit mondjuk. Ismét a remény és az ígéret dalait zengjük. Újra és Újra összesűrűsödik minden imádság, vágyakozás és hívő várakozás ebben a szóban: "jöjj!" Milyen különös imádság ez, hiszen te, Urunk, már eljöttél, sátort vertél közöttünk, megosztottad velünk életünket örömeivel, lassú hétköznapjaival, és keserű végével együtt. Jöhetsz-e még közelebb hozzánk, hiszen első eljöveteledkor is olyan közel jöttél hozzánk, hogy már alig tudtunk téged a többi embertől megkülönböztetni. Mégis így imádkozunk ma: "jöjj!"
Jöjj el te, aki soha el nem távozol! Eljöveteled nem múlt, nem jövő, hanem önmagát. |