„Egész létünk a szeretet isteni «túlkapásainak» a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle. De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot. A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?”
/Pilinszky János: Karácsonyi gondolatok/

Krisztusban kedves Testvéreim!

Minden évben elérkezik karácsony, s minden évben ugyanúgy áll előttünk: paradoxonokban. A készülődés káosza, kifáradása, túlhajtottsága s az ünnep békéje, csöndje meghittsége. Az őrjítő tömeg, tolakodás és összevisszaság az utcákon és bevásárló központokban, ugyanakkor a szenteste bezárulása, a családi kicsiny körök nyugalma. A zaj, a kiabálás, a mindent elborító karácsonyi zene, az egymással versenyt beszélő emberek, ám egyszersmind a hangtalan öröm, a hulló pelyhek nesztelen szállingózása és földet érése, a fa tűleveleiből áradó csendesség. A gépzene és a Csendes éj.

Melyik az igazi karácsony? Persze mindannyian rávágnánk: a második. Ám akkor fel kell tennünk a kérdést: miért létezik mégis az első? Ha mindannyian a második karácsonyt szeretnénk ünnepelni, mitől hódít el attól mégis évről évre egyre többet az első? Csöndet akarunk, de erről addig beszélünk, mígnem zaj lesz? Békét akarunk, meghittséget és nyugalmat, de ezért annyit készülünk, csörtetünk és törtetünk, hogy a csendes harmónia utolsó darabjait emésztjük el? Álmainkat, elképzeléseinket, vágyainkat kergetve pusztítjuk a valóságot?

Az ember fényt és színt akar az életébe. Senki sem született a szürkeségre. Az élet értelme nem a hétköznapon, hanem az ünnepnapon válik kézzelfoghatóvá, az ünnepnapon, amelyet a hétköznap vezet be, készít elő. De ha a készület megöli az ünnepet, mi marad? Ha advent hatalmas fokozódása, hegymenete után a karácsony a zuhanás, az elernyedés, a  kieresztés ideje lesz, akkor tudunk-e mi még egyáltalán ünnepelni?

Karácsony épp arról szól, hogy a leghatalmasabb dolog is képes a legnagyobb csöndben és teljességgel feltűnésmentesen végbemenni. Mária kilenc hónapos készületéről senki nem tudott, csak egy maroknyi ember. A világ legfontosabb születéséről néhány pásztor értesül, s utólag érkezik pár bölcs is. Nem éppen számottevő hírverés, nem igazán a mi karácsony előtti hangzavarunkhoz mérhető meghirdetés. Mégis itt történik meg minden. „Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális.” Mennyire igaza van Pilinszkynek!

Aki megérti e gondolat üzenetét, elkezd kényelmetlenül fészkelődni. Ez a karácsonyi jézusi valóság hallatlanul provokatív, szembe megy mindennel, amiben élünk. Mégis igaz. Mégis egyedül ez az igaz. Aki ezt megragadja, abban karácsony megtermette gyümölcsét.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok
Áldott, Békés Karácsonyt és
Nagyon Boldog, Sikeres Új Esztendőt!                                                            

Licskó Szabolcs, plébános