Az egyházi kalendárium szerint a böjt idején élünk. Egy jólét felé küszködő társadalom, mint amilyen a miénk, egyszerűen elveti a böjtöt. Arra, hivatkozva, hogy mi magyarok mást se csináltunk az elmúlt  bő száz esztendőben, mint böjtöltünk! A 900-as évek fordulója tájt a szegények és éhesek milliószámra vándoroltak ki Amerikába. Ugyanezt tették százezer számban a Trianonban idegen és ellenséges hatalmak alá dobott magyarok: az elnyomottak, kifosztottak és elűzöttek. Ezekhez csatlakoztak a csonkaországból az 1929-s gazdasági válság áldozatai, majd az elvesztett II. Világháború menekültjei és 1956-nak 200 ezer földönfutója. Ezután mentek Nyugatra végtelen sorokban a kommunista rendszer disszidensei és tömegével az 1989-es rendszerváltást kihasználók, majd ennek áldozatai az elmúlt 22 évben.

A  múlt kommunista vagy abból fakadó rendszerek a magyaroknak kivétel nélkül jóléti társadalmat ígértek. Valójában a társadalom szerkezetének kommunista elmélet szerinti átalakítása volt a fő cél. Ehhez egész társadalmi rétegek felszámolását, eltüntetését kellett végrehajtani (kisiparosok, kiskereskedők, gazdag parasztság, régi rendszer nyugdíjasainak többsége, kitelepítések, erdő - vízgazdaság, gyáripar, bankszektor, iskolák államosítása, etc). Emellett fizetni kellett a hatalmas hadisarcot, termékeink jóvátételben mentek el és közben el- kellett tartani egy többszázezres megszálló katonaságot.

Olyan helyzetbe kerültünk, hogy a már eltörölt élelmiszer jegyeket ismét bevezették és a kötelező beszolgáltatásokat is.  Egyszóval a beígért növekvő jólét helyett folytatólagos szegényég, nélkülözés és megszorítás lett a magyarság sorsa. Mindez és az a felismerés, hogy országunk a Szovjetunió gyarmata lett, nagyban járult hozzá az 1956-os Forradalom és Szabadságharc kitöréséhez. A kivívott 12 napos magyar szabadságot a Vörös Hadsereg verte le „elvtársi segítségként”. 

A bosszúban, megtorlásban és vérben született Kádár rezsim pedig a régi recept szerint ígért minden földi jót, jóléti szocialista társadalmat és boldogságot a meggyötört népnek és az megint elhitte – ugyan mi mást tehetett volna a Szovjet tankok árnyékában?  Ezzel megindult a „jókedvű barakk” építése – néhány kisebb kedvezménnyel – a magyarokra szabva, ám a jólét egyre késett. Alig 10 év múlva már egy „új gazdasági mechanizmus” bevezetésével próbálták a szocialista jóléti társadalmat megteremteni, amivel még a nyugatit is lehagyták volna. A mitikus Eldorádó felépítése azonban egyre késett, ami viszont kérlelhetetlenül jött, az az ország eladósodása volt nyugati kölcsönökkel! Mindez menthetetlenül a szocialista berendezkedés összeomlásához vezetett 1989-ben.  A szocializmusban a magyarság abban a furcsa helyzetben találta magát, amiben a kocsis, aki, hogy jobban húzzon lova, ostora végére kötött répát lóbált annak orra előtt – amit az ugyan soha nem ért el – ámde húzta a kocsit.

Ilyen körülmények között szakadt az országra a rendszerváltás feladata 1989-1990-ben. Ekkor „hurrá-optimizmus” uralkodott el a magyarságon, az, hogy most végre demokratikus körülmények között nyugati mintára és segítséggel felépítheti a régóta remélt és várt „jóléti társadalmat”! Azonban hamarosan kiderült, hogy  valami egészen más történik.

Mondhatnák azt is, hogy „lemaradtunk egy brosúrával”. Míg mi az hittük, hogy a Nyugat még mindig a jólétű társadalmak megvalósításának élharcosa – kiderül, hogy időközben irányt, célt és jelszót változtatott. Mire mi a Nyugat kapujába érkeztünk, addigra már az új jelszavuk a „deregularizáció, privatizáció és globalizáció” lett. Ekkorra már saját társadalmuktól is kezdték visszavonni mindazt a segítséget ami szükséges egy jóléti társadalom gördülékeny működéséhez.

Következésképpen mi magyarok, jóléti társadalmunk megteremése helyett a nyugat ajánlatára elkezdünk deregularizálni, privatizálni és globalizálni! Ebben a  folyamatban úsztak el gyáraink, bankjaink, kereskedelmünk, nemzeti vagyonunk nagy része és most földünkön van a sor! Mindeközben reménytelenül eladósodtunk. Mindez történt főleg balliberális kormányaink uralkodása alatt, akikben a tőkés nyugat jó partnerekre talált és akiket mindenáron védett, fedezett és akiket most vissza akar hozni a nemzeti kormány helyett!

A rendszerváltás óta eltelt évtizedek alatt mi magyarok a görög mondabeli Sziszifuszhoz voltunk hasonlók, akit az istenek arra ítéltek, hogy egy nagy követ gurítson fel egy hegytetőre, ami majdnem sikerült neki, ám a büntetése abban volt, hogy amint a követ már-már a hegy tetejére helyezte volna – az mindig visszagurult a völgybe és munkáját újra kellett kezdenie.

Meg-megújult erőfeszítéseinket eleddig kudarc követte – a kő mindig visszagurult és nekünk újra és újra kellett kezdeni!  Ebbe az értelmetlen küzdelembe sokan beleroppantak, mások belefáradtak, ismét mások feladták a harcot és vándorbotot fogtak kezükbe s világgá mentek: ma ötszázezer magyar dolgozik nyugaton.

A nagy kérdés az, hogy van-e sikeres megoldása a sziszifuszi munkának, az örökös újrakezdésnek, az átok alóli szabadulásnak? Igen, lehetséges a megoldás, de ahhoz meg kell érteni és elfogadni néhány alapvető dolgot.

Mindenekelőtt azt, hogy a jóléti társadalom valósága ma már a múlté. Sokan ugyan nem látják, de ennek módszeres lebontása már  jó ideje folyik. A nyugati hatalmaknak csak addig volt érdeke ezt fenntartani, amíg féltették népüket a Szovjet propaganda befolyásától. Azért, hogy nehogy kommunistává legyenek, tömegeiknek olcsó és jó életet biztosítottak. Amint a Szovjetunió kimúlt 1993-ban, s ezzel megszűnt a veszély, aminek ellensúlyozására alkották a költséges jóléti társadalmat, azonnal hozzáfogtak  annak fokozatos lebontásához. 

Továbbá, a nyugati jóléti társadalmak nagy vonzóerőt jelentettek a  harmadik világ szegény tömegeinek, akik kapuikon dörömbölve kérnek beengedést. Ezek mértéktelen befogadása hosszú távon azonban egyrészt a befogadó ország nem kívánt belső átalakulását eredményezheti. Másrészt a bevándorlókkal együtt radikális elemek is beszivárognak, akik potenciális veszélyt jelenthetnek. A jóléti társadalom lebontása a vonzás mérséklését kisebbítheti.

Azt is látnunk kell, hogy korunk „post-Christian”– kereszténység utáni kor. Ezt jellemzi az is, hogy előtérbe kerültek és uralkodóvá lettek az ókort aláásó és elpusztító filozófiák, mint a szkepticizmus, cinizmus, ateizmus, materializmus és hedonizmus, majd ezeknek egyvelege, a kozmopolitizmus. Mindennek következménye az,  hogy a modern ember  profánná lett, azaz csak e világ dolgaira koncentrál: evésre, ivásra, szenzuális gyönyörökre, gazdagságra, testi jóllétre.

Eközben elvesztette kapcsolatát a szakrális világgal, azaz a transzendessel, másképpen: Isten világával. Ahonnan jöttünk, ahova tartozónak kellene tartsuk magunkat, s ahova tartunk!                  

Mindazt hadd fejezzem ki egy képben. A mai ember hasonló a szkarabeusz bogárkához, melynek egész élete egy kis földgöröngy görgetéséből áll. Bezzeg a hernyó élete végén bábba göngyöli magát s egyszer csak ujjá születve színes lepkeként szárnyal ki az ég magasságai felé.

Miért töltjük életünket csak kis rögök görgetésével, amikor szárnyalhatnánk az ég felé?

A Böjt igazában véve nem csupán kegyes egyházi időszak, melyet még aki követi is, szereti mielőbb maga után tudni.  A Böjt igazában véve életszemlélet, életforma és életvitel. Nem más, mint a ma még divatos „jóléti ember-eszménynek” ellentéte: a „böjtös ember-eszmény” – ami a jövő emberé lesz vagy nem lesz többé ember!

A régi időkben egy-egy kiváltságos rétegnek, az uralkodóknak, nemeseknek, kapitalistáknak jutott bővölködő, költekező, luxus életmód. Ma a föld hét milliárd embere akar így élni – ami lehetetlen.  Ezért lett az élet állandó harc egyedek, generációk, fajok, nemzetek és világok között! A cél: mindenáron megszerezni a földi jólétet. S ezért a dzsungellé lett világban mindenki harcol mindenki ellen. Itt nincs erkölcsi törvény, szolidaritás, irgalom, szánalom vagy könyörület. Aki alulmarad, az elbukott  és ezzel kiesett az életből, legyen az egyed, csoport, vagy nemzet. Vae victis – jaj a legyőzöttnek!

A böjtös életeszmény  szerinti ember viszont tudja, hogy az élet több mint szüntelen evés-ivás-gazdagodás-gyönyör-hajszolás. Több, mert az élet fenntartásához szükséges eszközök nem lehetnek annak végcéljai. A gyümölcsfát sem virágja, vagy levelei miatt tarjuk, hanem gyümölcseiért.

Ma a világ gazdag elitje kérkedik gazdagságával – a böjtös ember pedig munkájával. A gazdag dőzsölve ül dúsan rakott asztala mellett – a böjtös ember tudja, hogy Isten a szegények kenyerét az ő asztalára tette le és a keveset is megtudja osztani. A mai gazdagok pénzüket adóparadicsomba mentik ki – a böjtös ember még szűkös jövedelméből is tud adni a nálánál is ínségesebbeknek. A böjtös ember másokkal is törődő, segítő, irgalmas és könyörületes ember. Ez az az ember, aki nem veti meg népét és hazáját, és nemcsak búslakodik annak megszegényített, szétdarabolt állapotán, hanem tesz is valamit annak felemelkedésére, megújulására és boldogulására. Magyarország még azért van, mert történelme folyamán mindig voltak olyan hazafiak akik elsősorban nem a maguk, hanem országuk javát szolgálták!   

Böjt ideje nagy és kiváló alkalom arra, hogy önvizsgálatot végezve, elinduljunk az elfelejtett Isten – mennyei Atyánk és felebarátink felé, Krisztus kegyelmébe fogódzva, s a Szentlélek erejét kérve lelki megújulásunkhoz, hogy böjtös életformát élő emberekké születhessünk újjá!

Csak a böjtös életformát élő ember lehet családja, egyháza és nemzete építésének sikeres munkálója!