A hajnali órákban még teljes sötétség uralkodott Budapesten. Az ágyúk dörgése egyre erősödött. Gyorsan felöltöztem és sietve indultam el a Bartók Béla úton Pest felé. Amikor a Gellért tér felöl a Szabadság hídra értem, hatalmas dübörgés zúgott fel mögöttem, orosz tankok vonultak be újra Budapestre Kelenföld felöl. Teljesen egyedül voltam a hídon a sötét, hangtalan éjszakában, s tapasztalatból tudtam, hogy ha meglátnak a híd lámpáinak fényében, semmi esélyem nem marad az életben maradásra. Így, az első nagy, zöldre festett fémoszlophoz lapultam, szinte eggyé váltam vele, hogy ne hívjam fel magamra a hídra érkező tankok gépfegyvereseinek figyelmét. Amikor e szörnyetegek első csoportja rajtam túljutott, kettőbe törve futottam a következő oszlopig, remélve, hogy a második tankcsoport nem vesz észre. De ezután, a híd csodálatosan szépívű közepén, már nem tudtam egy oszlop mögé bújni, mert ilyen már nem volt. Ezért lehasaltam a híd fémszerkezetének közelében, várva, hogy a dörömbölés halkuljon, s két tankcsoport átmenetele közötti percekben hason csúszva próbáltam átjutni a híd pesti oldalára. Amikor odaértem, megint derékba törve futottam be az első mellékutcába, hogy a kis utcákban eltűnve érjek be a Ráday utcai Teológiai Akadémiára, ahol akkoriban laktam.

Ez történt 1956. november 4.-én hajnalban, amikor Nagy Imrének a magyar néphez és a világhoz intézett szavait hallottam a rádióban arról, hogy a szovjet hadsereg teljes erővel rátámadt fővárosunkra. A Forradalom idején, éppúgy, mint az ötvenes évek elejei kitelepítésekkor, bent laktam a Református Teológiai Akadémián, s csak ritkán tudtam hazalátogatni és idős szüleimmel maradni, igyekezve megnyugtatni őket.

A Forradalomban való részvételem nekem is az október 23.-i tüntetéssel kezdődött. Csak késve hallottunk attól, hogy mi készül, s így délután három óta után indultunk el  teológus társaimmal a Bem tér felé. Az Akadémia internátusának igazgatója megtiltotta, hogy valaki is csatlakozzon a tüntetéshez, de Dezső bácsi, a portás (egyébként a református egyház kommunista világi fejének, Kiss Roland volt államtitkárnak a fivére), kinyitotta a nagy kaput egy kis borravaló ellenében. A nagy tömegben szétszakadtunk, s magamra maradtam. Találkoztam azokkal, akik a Parlament felöl jöttek, s a Rádió épülete felé tartottak. Velük mentem, s eljutottam a Múzeum körút és a Bródy Sándor utca sarkáig, ahol az utca már tele volt a tüntetőkkel. Egy diákküldöttség fel akarta a Rádióban olvastatni az előző este megfogalmazott követelések 16 pontját, s erre vártunk. A küldöttséget beengedték ugyan, de már ki nem jöhettek. S egyszerre, mint a derült égből a villámcsapás, géppuska golyók csapódtak a tömegbe a Rádió épületéből; nem messze tőlem, egy fiatal hirtelen összeesett, máig is emlékszem vérrel elöntött fejére. A tömegen egyszerre lett úrrá a félelem és a tehetetlen düh, de senki sem mozdult, hogy elfusson, legfeljebb behúzódtak a kapuk alá. Erre nem volt lehetőségem, mert be voltam szorulva az emberek közé. Hosszú ideig maradtunk ott, s így láttam, amikor az ÁVÓ-soknak fegyvereket és egyéb muníciót szállítottak a Rádióhoz egy Vöröskeresztes mentőkocsin, melyet a tömeg leállított és erőszakkal kinyitott. Tanúja voltam annak is, amikor az első teherautóval érkező katonák, akiket GerA rendelt oda a tüntetés elfojtására, kezdték átadni fegyvereiket a tüntetőknek.  Éjfél már jóval elmúlt, amikor visszatértem a Ráday utcai Akadémiára.

Másnap, 24.-én reggel, többekkel együtt kimentünk a Kálvin térre körülnézni, hogy mi a helyzet. A Vámház körút felöl több orosz tank állt a téren, lövésre kész ágyúkkal. De nem hittük, hogy lőni fognak, hiszen nem volt harc a téren, hanem kicsit távolabb a Nemzeti Múzeum körül. Ennek ellenére hirtelen több ágyúból lőni kezdtek a tér baloldalán, a Kálvin téri templommal szemben lévő épületekre, pontosan ott, ahol mi is álltunk. Behúzódtunk egy kapualjba, de ennek a háznak több emeletére is lőttek, s a lövedékek tátongó űrt hagytak maguk mögött. A kapualj folyosóján alig lehetett járni, mert úgy csúszott a vértől; egyikünk, Bárczay Gyula barátom, is megsebesült, a fejére hullott egy hatalmas falrész, s ömlött a sebből a vér. Mikor a tankok ágyúi elhallgattak, többen támogatva Gulut (ahogy becéztük), kicsúsztunk a térről s nehezen el tudtuk öt vinni a Kelenföldi kórházig, hogy ott kezeljék.

Csütörtökön, 25.-én reggel, mivel hallottuk, hogy Nagy Imre fog beszélni a Parlament terén összegyűlt tömeghez, oda siettünk többekkel. Jó előérzetünk volt, s nem mentünk be a térre, hanem az egyik kisebb utca sarkán maradtunk, gyanakodva, hogy a tér egy csapda lehet, mert az ott lévő nagy tömeg miatt mozdulni sem lehetett. Egy ideális helyzet az ÁVÓ-sok számára a tüntetők megtizedelésére. Amitől féltünk bekövetkezett. Meg vagyok győződve arról, hogy a tömegre való tüzelést a tér körüli emeletes házak tetején fekvő ÁVÓ-sok kezdték, s az orosz tankok csak később kezdték el ágyúzni a téren lévő tömeget. Saját szememmel láttam az első percekben, hogy a szovjet katonák asszonyokat és gyermekeket húztak be tankjaik alá a gyilkos golyók elöl. A Parlament tere rettenetes képet nyújtott e mészárlás után. Volt egy ismerősöm, aki menyasszonyával vett részt a tüntetésen, s amikor záporozni kezdtek a golyók a Kossuth szobor mögé húzódtak meg. Ennek ellenére egy golyó megölte karjaiban lévő menyasszonyát, akinek az agyveleje az ö arcába szökött. Még láttam a teherautókat, melyek összeszedték a halottakat, -- máig sem lehet biztosan tudni hányan pusztultak ott el. Meglepő lehet-e, ha mindezek után Budapest népe egységesen fordult szembe a szovjethatalommal kérve katonáinak azonnali kivonulását és meglepő-e az, hogy a tömeg az elfogott ÁVÓ-sokat meglincselte vagy felakasztotta az utcákat övező fasorokra - amint ezt magam láttam a Rákóczi úton?

Egy másik megrázó emléket kell megemlítenem az október 26. és 28. közötti időszakból. Két teológiai hallgatóval jöttünk vissza Buda felöl, ahová egy könnyebb sebesültet vittünk haza otthonába, a Ráday utcával párhuzamos utcákon keresztül, lihegve futva a falak mellett, mert a harcok tomboltak mindenütt. Csak az utolsó percben láttuk, hogy a Lónyai utca  Lágymányos felé eső végén egy szovjet tank áll, kontrollálva a kihalt utcát. Derékba hajolva futottunk át a nem nagyon széles utcán, de észrevettek s a tank azonnal tüzelni kezdett. Mágócsi István negyedik éves hallgató mellettem esett össze, míg ketten át tudtunk jutni az utca másik oldalára. Visszakúsztunk a kövezeten érte és sikerült magunkkal húzni az utcasarok mögé, ahonnan karunkban vittük be az Akadémiára. De már nem lehetett megmenteni, s rövid időn belül visszaadta lelkét Teremtőjének. Ma is ott nyugszik az Akadémia kertjében, ahová eltemettük egy fiatalabb kollégánkkal együtt, aki szintén ezekben a napokban esett el nemzetünk szabadságának szolgálatában.

Október 31.-én - Budapest pár szabad napjának idején -- a Teológiai Akadémia nagytermében megalakítottuk a Keresztény Ifjúsági Szövetséget, amint ezt a forradalmi sajtó is jelezte:

"A Ráday utcai teológia épületében tartotta alakuló közgyűlését a Keresztény Ifjúsági Szövetség. Vezetői teljes egészében magukévá tették az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság követeléseit.

A szövetség egyik legfontosabb céljának a hősi halottak hozzátartozóiról való gondoskodást tartották. Már az alakuló ülésen megszervezték azt a bizottságot, amelynek feladata a kórházban fekvő, ismeretlen sebesültek hozzátartozóinak felkutatása. Egy másik bizottság pedig a Bécsbe érkező gyógyszer- és élelmiszerszállítmányok Budapestre juttatását és szétosztását vállalta." (Egyetemi Ifjúság, Az egyetemi forradalmi diákbizottság lapja. 1956. nov. 1.)

A KISZ társelnökei a protestáns ifjúságot képviselték: én voltam a református egyház részéről, aki egyúttal az ügyvezető elnöki teendőket is ellátta, Szesztay András pedig az evangélikus egyház részéről. A római katolikus egyház képviseletében O'sváth György lett a főtitkár, később az Európai Unió főtisztviselője, majd Antall József miniszterelnök barátja és tanácsadója és Magyarország nagykövete. Mint a KISZ elnöke az Egyetemi Forradalmi Bizottságnak is tagja lettem s így adtam egy interjút az Ifjúmunkások Forradalmi Bizottsága lapjának:

"Most alakuló. új ifjúsági szövetségről beszélgetünk Segesváry Viktorral, a KISZ elnökségének tagjával, a Református Teológiai Akadémia csöndes könyvtárában.

-- Hogyan jött létre a KISZ?

Az elmúlt években a keresztény ifjúságot sok sérelem és megaláztatás érte. Talán ezért is csatlakoztak olyan lelkesen október 23.-án a forradalmi ifjúsághoz. Mi is vérünket hullattuk a szabadságért és a függetlenségért. Akadémiánk ötven tagja közül ketten haltak hősi halált és hatan sebesültek meg. A forradalom a mi forradalmunk is. És ahogyan resztvettünk a fegyveres harcokban, részt kívánunk venni a független, demokratikus Magyarország megerősítésében is. Ezért hoztuk létre önálló ifjúsági szövetségünket.

-- És milyen célokat tűztek az új ifjúsági szövetség elé?

Szövetségünk mindenben egyetért az Egyetemi Forradalmi Diákszövetség követeléseivel, és teljes erejével harcol azok megvalósításáért. Legközelebbi feladatunknak tekintjük, hogy a keresztény ifjúság minden erejével részt vegyen a rend helyreállításában, a romok eltakarításában és az élelmiszerszállításokban. Felhívással fordulunk a világ valamennyi keresztény szervezetéhez, hogy segítsenek enyhíteni a forradalmi Magyarország élelem-és gyógyszer nehézségein.

-- És milyenek a távolabbi célok?

Távolabbi célunk egy olyan szövetség megteremtése, amely a keresztény ifjúság társadalmi, politikai szövetségeként, felekezetre való tekintet nélkül, összefogja az összes most alakuló keresztény ifjúsági egyesületeket, a KIE-t, a MEGDESZ-t és a katolikus egyesületeket. Azt akarjuk, hogy a keresztény ifjúság egységesen hallassa hangját a társadalmi és politikai életben egyaránt.

-- Milyen viszonyt kívánnak kialakítani a többi ifjúsági szervezetekkel?

Szövetségünk minden erejével arra törekszik, hogy ne bontsa meg, hanem erősítse az ifjúság egységét és kész együttműködni minden meglévő, s ezután létesülő ifjúsági szervezettel. Ezért vettük fel a kapcsolatot rögtön megalakulásunk után az Egyetemi Forradalmi Diákbizottsággal és ugyanígy szeretnénk együtt működni az Ifjúmunkások Forradalmi Tanácsával is - fejezte be nyilatkozatát Segesvári Viktor." (Magyar Ifjúság, Az Ifjúmunkások Forradalmi Bizottságának lapja. 1956. nov. 2.)

Miután nyilvánvalóvá lett, hogy Forradalmunkat a Szovjetunió fegyveres erői leverték s hazánkat újra a kommunizmus béklyójába verték, november 19.-én elhagytam Budapestet és november 24.-én léptem át az osztrák határon. A Genfben kapott jelzések szerint az oroszok már december elején kerestek a Ráday utcában.