Most nem Széchényi Istvánról, nem is az ECHO tévé lelket megrázó sorozatáról lesz szó. A nemzethez tartozásról, a kettős identitásról következik pár tény és pár gondolat. És azok megbecsüléséről, akiknek több kultúrához is van kötődésük.

Illyés Gyula szinte Kolumbuszként vágta el a meddő vitákat arról, hogy ki a magyar. Aki vállalja. Ez a mondat lényegében a befogadásról szól. Hogy mit is kell vállalni? Az összetartozást, a közös sorsot, a kultúrát, a nyelvet.

Hogy ki mikor és mennyire vállalja magát? Nos, ez számos külső tényezőtől is függ.
Magyarországon 1949-ben 22 455 német ember volt. Tegyük hozzá önbevalláson alapuló népszámlálás alapján. Pár évvel a németek erőszakos kitelepítése után ez 22 és félezer öntudatos és bátor embert jelent. Biológiai képtelenségnek tartom, hogy, hogy tizenegy évvel később, 1960-ban már közel 51 ezren legyenek, hogy azután 70-re a számuk visszaessen 35 ezerre, ami 1990-re tovább esik nem egész 31 ezerre. De csodák csodája, eltelik 21 év, s a 2011. évi népszámlálás már 185 696 németet regisztrál Magyarországon? Aligha természetes szaporodás okozta a meghatszorozódást. Úgy látszik ekkorra sikerült a német eredettel kapcsolatos görcsöket oldani.

A kérdezőbiztosok persze nem kutakodtak az anyanyelv után. Biztos vagyok abban, hogy e majd kétszázezer Ungarndeutsche között igen sokan magyar anyanyelvűnek mondták volna magukat, és ha vállalják is őseiket, alapvetően kettős identitásúak. Sőt, Illyés Gyulát követve magyarok. Német származású magyarok.

Más népcsoportok esetén nem a magyaroktól való elkülöníthetőség a probléma. Itt vannak például a ruszinok. Sokan gondoljuk, hogy valamiféle égbekiáltó elnyomás Ukrajna részéről, hogy nem ismerik el önálló kisebbségnek a ruszinokat, egyszerűen nyelvjárási kérdésként tekintenek erre a kérdésre.

A hivatalos magyar álláspont az önbevallásra támaszkodik. Ez azonban nem mindig segíti a tisztánlátást. Például a wikipedia így fogalmaz az ukránokról: „A ruszinokkal azonos etnikum önmagát ukránnak valló része. Részben az Ukrajnával határos területek lakói, de nagyobb részük az országban szétszórtan él, főként a fővárosban”. A ruszinoknál pedig ezt olvassuk: „Létszámuk ma az önmagukat ukránnak vallókkal együtt kb. 4000 fő. Főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében élnek.” A ruszinokat Rákóczi népének mondjuk, s ők ma is büszkék azokra az időkre, amikor a vezérlő fejedelmet támogatták.

Két azonos etnikum, csupán önmeghatározás alapján lesz belőlük kettő? Nem valami állami trükk ez, hogy kisebb csoportokra bomoljanak? Ilyesmi szándékra gondolnak sokan, amikor a romániai népszámláláskor külön számolják a székelyt és a magyart. Vagy mit kezdjünk azzal, hogy a szerbek erőltetik, a horvátok pedig fékezik a bunyevácok önálló népként való elismerését?
A nemzethez tartozás lényegi része az életünknek. Nem hiszek egy nemzetek feletti világpolgárságban, mármint olyanban, ami valaha egységes, egy nyelvű, egy kultúrájú populációvá lehetne. Napjainkban a különböző kultúrák közös életének jól körvonalazódnak a korlátai. Az egymástól eltérő kultúrák együttélése egy multikulturális közösségben akkor zavartalan, ha sok közös elem van bennük vagy ha a közösséget alkotó emberek jó része egy adott kultúrához tartozik, amelyet kis létszámban színesítenek egyéb kultúrák képviselő csoportok.
Hiszem, hogy egyik kultúra sem értékesebb a másiknál, de ettől még fel- és elismerhetem, hogy van közelebb és van távolabb álló, sőt van idegen kultúra is.

Az egy kicsit sem baj, ha hatunk egymásra, ha gazdagodunk egymásból. Sőt. A baj ott kezdődik, amikor elzárkózunk, s egymás ellenében fogalmazzuk meg magunkat.
A mai globalizált világban a kis nemzetek – és a világ egészéhez képest talán minden nemzet „kicsi” - önmagukban nem képesek érdekeiket érvényesíteni. Kisebb nagyobb körökben összefogásra vagyunk kényszerítve. Ez az összefogás akkor lesz sikeres, ha nemcsak pillanatnyi érdekekre, hanem erős kulturális rokonságra is alapul. A kultúrák találkozási pontjain pedig törvényszerűen jelennek meg kettős identitású emberek. Nagyon figyelni kell rájuk, hogy ne legyenek a senki földje számkivetettjei, hanem élő hidak, nemzeteket összekapcsolók.

.