Korán volt abban az évben a húsvét.
Előtte való héten ragyogott a  Nap, és  rövid ujjú  ingeim  felett szigorú szemlét tartottam. A vadászathoz különös gonddal öltöztem. Időváltozást ígért a vállam! Ennek ellenére csak hagyománytiszteletből hoztam magammal pulóvert.
•             Mégis csak március második  harmadában járunk!- mondtam  miközben csendesen izzadtam lenge öltözetem dacára.

*

A feltámadást már a vadászház alatt, a faluban ünnepeltem.
Itt még sok szép régi szokás él, és én szeretem őket is, meg falubéli barátaimat is!
Szeretem itteni barátaimmal élni át a gyászt, a megfosztott szent asztal, és oltár előtt!
Együtt szenteljük meg a szentelt tűzzel a gyertyát!
Majd, miután felzeng az orgona, és Megkondul a Nagycsütörtökön  elnémult harang, együtt örvendezünk, mert „Feltámadt Krisztus!”
A körmeneten még részt vettem, aztán nekieredtem a meredek útnak, kis erdei hajlékomig!
Még este , amikor nehezen  szerzett  tizenkettes  sörétjeimmel  a zsebemben zártam  a  kocsit  a  vadászház  mellett,  nehezemre esett kabátomat magammal vinnem. Most azért már jól jött, a hűvöstől hidegre vadult időben!

Mára pedig „visszanézett” ránk Február vége! Sokat esett a hőmérőben a kék vonal….
Ezért aztán úgy nézünk ki mint két eszkimó, fóka vadászatra induláskor.
Bőven van mindkettőnkön kötött holmi, kabát, sőt: még sál is. Mozogni is nehezemre esik alattuk.
-Legalább lesz mire fognod a sok hibázást!- lelkesít Laci,  aztán elszuszog a saját helyére.
Pár túlbuzgó rigó méltatlankodik, és egy csapat megkésett őszapó érkezik  a   fára , melynek   hátamat    vetem. Észrevesznek, és fejvesztve repülnek tova egy másik fáig. A rigó ismét  felizgatja magát, és maga is odébbáll perregő szárnnyal.
Bealkonyul. Előttem  feldereng, majd   mind   fényesebben ragyog az első csillag.
Szorosabban fogom a puska nyakát. Meresztem a  szemem, de  odafenn nem mozdul semmi. A Hold csak a hegyoldal tetején álló tölgyek csúcsait  ezüstözi be. Itt lenn nálam sötét van!
Hangos zomotolás kél a  szemközti  fiatalosban, én  pedig  szinte belebújok  a  támaszt  nyújtó  cserfába. Várom  a  malacok   halk visongását, mert  kocát  vélek  érkezni  apró   malacaival, de   a szokásos kísérőzajok nem jönnek....
-Na gyertek már gyerekek!- sürgetem őket
-Essünk túl rajta!- kedélyeskedek és  tavalyi ugyanilyen találkozásunkra gondolok, amikor    ugyanide     megjöttek, ugyanígy a malacok. Egészen közelre "beloptak". Egyikük már-már a  csizmámat szaglászta. Amikor szimatot vett úgy pattant vissza  mint  egy gumiból  készült  pezsgősüveg. Felborította  két  testvérét, azok nyivákolni kezdtek mint a fába szorult  féreg! Anyjuk  be  akarta bizonyítani  félelmetes  hírét, én  pedig   már   alkalmas   ágat kerestem puskámnak először, magamnak pedig másikat, amelyik  elbír amikor fel akarok rá kapaszkodni ha netán támadna.
Persze nem támadott, ijesztgetett csupán, amíg  az  ifjúság  kellő távolságba nem jutott!
Akkor  mérges  fújtatását  beszüntette, sertéit, melyeket  eddig felborzolva    viselt, "megfésülte", hatalmasat     fújt     majd sarkon fordult és népes családja  után  kocogott. Mielőtt  befúrta magát a sűrűbe megtorpant , visszanézett rám:
-Groff! Hrmmm! - Azért nem kell haragudni!  Nehéz az anyák élete! -mondta  és  eltűnt  az újulatban
Most viszont csak a zajt hallom, immár egészen közel, de látni senkit  sem lehet!
Aztán megpillantottam  a borzot. Kacsázó  lépteivel, végtelen  önbizalommal  rontott  ki  a tisztásra. Minden vakondtúrást, egérlyukat szigorúan "leigazoltatott” és semmi jelét nem mutatta továbbhaladási szándékának, amit pedig most erősen kívántam volna, bár érdeklődve néztem a mogorva remetét.
•             Persze akkor amikor fényképezőgép van velem, meg  vaku, akkor  nem tud arra járni amerre kéne!- dohogtam
Már nem csacsogott a rigó! Most  már  igazán  a  hosszúcsőrűek ideje járt. Én pedig  a  borzot  lesem, aki  már  alig  látszik  a homályban. A csillag is rezegni látszik, mert kissé felhős az ég.

Míg az eget kémlelem, a suhángok felett imbolyogva megjelenik a madár! Már követem a csővel, amikor felismerem a baglyot.
-Ez is madár persze!- dünnyögök, miközben a nesztelen madár tovaszáll bántatlanul
A borz észlelte végül a mozgást, a temérdek ruha surrogását és haladéktalanul elporoszkált.
Immár tényleg magam vagyok az erdőn.
Talán túlságosan is magam.
-Egy kisebb szalonkafelhőt azért elviselnék!- fohászkodom felfelé
-Kedves Szent Hubert, hát kicsit sem szeretsz?
-Milyen hűséges,odaadó híved voltam, és vagyok  ma  is! Küldj  hát
ide egyet közülük!- puhítgatom védszentünket
Valami lehet a  rovásomon  azonban, mert  semmi  pisszegés, semmi korrogás de még csak egy árva néma "lötyögős" madár se jön!
A lötyögős jelzőt barátom akasztotta arra a  madárra  ,  amelyik alkalmasint páncélozva lehetett, és  hangfogóval  is  el  volt látva.
Váratlanul  tűnt  fel, hangtalanul. Imbolygott  a   levegőben   és amikor duplára elhibázta , lecsapott a sötétebb háttér  elé, hogy a következő másodpercben megint a magasba íveljen.
-Még csak nem is sietett!- kesergett barátom
-Sose lássak ilyet többé!- fohászkodott még
Hát én most még egy ilyen  golyóálló  hosszúcsőrűnek  is  tudnék örülni...
Mert borzot nem lát mindennap az ember! Az se utolsó szerencse, ha felismeri a baglyot az utolsó pillanatban!
Ám társaim már  második szalonkát is  meglőtték! Olyik-másik  telhetetlen
a harmadikat is, sőt Bandi  a  negyedik  ecsettollal  feszít  a kalapja zsinórja  mentén. Igaz,  ő erdész, azaz  profi-akinek nem is volna  szabad  a  szegény  amatőrrel  egy  súlycsoportban indulnia! Ha lenne igazság a földön! Igazság tehát nincs a földön.
Nekem annyira nincs :hogy igazi szalonkát eddig nem is láttam!
Még irigyelt barátaim madarait sem !
-Talán nem is léteznek!?
Fenn a hegy derekánál kanyargó úton lovas kocsi kereke pattog! Halkan nótázik a bakon valaki!

„Hát én immár kit válasszak?
Virágom, virágom!”

Húsvét vasárnap estéje van! A kocsis látogatóban lehetett a szomszéd faluban.
Talán keresztfiának vitt ajándékot, vagy a menyasszony házánál tett látogatást, netán
Az esküvő napját beszélték át ! Errefelé húsvét után  van a lagzik évadja!
Bármerre is járt, áldomás lehetett a dologban, mert a nóta igen virágos!
Még várok, s amint a kocsi hangja elenyészik, megjő barátom is. Kiürítem a puskámat.
Felbotorkálunk lámpáink fényénél az út mellett hagyott kocsinkhoz!
A faluba érve láttam a szélvédőn át, hogy az ablakok párkányán már teli szakajtókban , cseréptálakban  várja a sok piros, zöld, sárga festett tojás a holnapi locsolókat. Most, hogy ilyen korán van a húsvét, nem lesz a gyerekek kis kalapja mellett muskátli-bokréta. Már csak az öregszülék tudják a régi locsoló –rigmusokat:

„ Húsvét másodnapján
Mi jutott eszembe,
Cukros vízipuskát
Vettem a kezembe.
Elindultam véle
Pirostojást szedni.
Lányok, lányok, ha nem adtok,
Meg foglak öntözni.”
Lám, még Diána istenasszony is elfajzik lassan! Nem adott húsvéti ajándékba szalonkát! Pedig én még mondtam volna érte az ősi rigmust …

*

Az, az erdő mindinkább távolodik tőlem.
Barátom, megözvegyült, elnehezült. Otthonát feladta, egy idős-otthonban él.
Már inkább zavarja,ha közös emlékeinket fel elevenítem.
Azt hiszem, már engem se lát szívesen…

Puskáinknak új gazdái vannak!
Meg öregedtünk.
A mai vadászok, már csak olvashatnak a varázslatos, Húsvét napi szalonkázásos alkonyatok szépségeiről
Más lett a világ, de nem lett szebb!
A piros tojás adás szokása még él, de sajna egyre inkább  pénz kíséretében!