A Magyarok Világkapcsolata
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

 
 

 

 

Életkép a montreáli Magyar Otthonban

Montreál , 2015.május 21.

Csermák Zoltán

Esti programra gyülekeztek a montreáli Magyar Otthon lakói. Mindegyikük szépen felöltözve tartott a közösségi terem felé, a belépőket egy szorgos kis csapat kávéval és süteménnyel kínálta. A falakat magyar tárgyú képek, korábbi ünnepek fényképei, bekeretezett kalocsai hímzések díszítették, a főhelyen kereszt függött.

A magyar nyelv változásairól és az időskori tanulásról szóló előadásainkat a mintegy félszáz hallgató élénk érdeklődéssel követte. Korukat meghazudtoló szellemi aktivitással kérdeztek, szóltak hozzá, minden érdekelte őket. A találkozó később kötetlen beszélgetéssé alakult át, amelynek során egyéni sorsok tárultak fel, s megismerhettük az intézménytörténetét is.
Széll Attila két éve – társadalmi feladatként – tölti be az Otthon igazgatói tisztjét. A vegyészi képesítésű önkéntes már az épületek felépítésében – a pénzügyi alapok biztosításában – is aktívan vet részt, most is mindenre figyel,  mindenkihez van egy jó szava. Büszkén vezet körül az épületben.

„A két épület kétszáztíz lakásában mintegy kétszázötvenen, kilencvenöt százalékban magyarok laknak – mutatja be az Otthont a direktor. – A bekerülni vágyóknak Québec államban kell élniük, s hatvanéves kor felett pályázhatnak a helyekre; jövedelmük nem haladhatja meg az évi 27 ezer dollárt. Lakbérként, bevételük negyedét fizetik be. Amennyiben a jövedelmük ennél magasabb, de nem éri el a 35 ezer dollárt, a lakbér a jövedelem 30 százaléka, e felett viszont már magas a hozzájárulás. A házban – noha azért itt is vannak klikkek – viszonylag béke uralkodik, széthúzás nemigen tapasztalható.  Sokszor viszont a feledékenység okoz konfliktust. Számos lakásban a nyitva hagyott vízcsap áztatja el a padlót, s az alatta levőt.”
A bekerülésről pontszámok alapján döntenek, a rendszert úgy alakították, hogy a magyarok előnyben legyenek.
A Ház alapítása és működtetése a montreáli magyar szervezetek példás összefogásának az eredménye. Létrehozásában Gyulai Blanka ügyvéd vállalt oroszlánrészt, aki honorárium nélkül intézte a bonyolult jogi procedúrát; a terveket szintén egy magyar, Keresztes János készítette. A mérnök egykor a budapesti Műszaki Egyetemen kezdte tanulmányait, de már Svájcban vehette kézbe diplomáját. Életében döntő jelentőségű volt az 1947-48-as esztendő, amikor a világhírű építésztől, Le Corbusier-től leshette el az építészet titkait. Az ő kezét dicséri a montreáli magyar római katolikus templom, s mikor a Magyar Otthon terveitrajzolta, már tizenhárom hasonló intézmény felépítése állt a háta mögött. Az első házat 1981 októberében adták át ünnepélyesen, néhány évvel később megépült a második épület is. A „lak” tiszta és tágas, viszont a benne élők számához képest kevésnek tűnik a közösségi tér. Ottlétünkkor a folyosók is néptelenek voltak, a bezárkózást sugallták. A beszélgetések során a bentlakók közül többen említették, hogy az Otthonban nem nagyon barátkoznak az emberek egymással. A legtöbben megtartották autójukat is, a saját járművel is őrzik függetlenségüket.
Ennek nyomán viszont kevés a parkolóhely, a jeges udvaron egy fiatalnak is becsületére válik manőverezni. Páran a hideg tél elől melegebb éghajlatramenekülnek, de helyüket fenntartják; az egyik lakó például kaliforniai házában tölti a hideg évszakot.
Pataki Valéria 1996-ban hagyta el Magyarországot, s az Otthon „lakóbizottságában” a programokért felelős.

„Legújabb gyermekünk a line dance tanulás, e társastánc jó közösségformáló – említi a szervező a legújabb rendezvényt. – Más változatos programokkal is kedveskedünk az itt lakóknak, ilyen például a bingó. Szerdánként jórészt Magyar filmeket vetítünk. Mivel az otthon lakói közt vannak nem magyar anyanyelvűek is, igyekszünk angol feliratos változatot beszerezni, ez viszont nem mindig sikerül. Legutóbb Várkonyi Zoltán Jókaisorozatavolt a legnépszerűbb. Hétfőnként  a sportosabbak petánkában (pétanque) mérhetik össze tudásukat – itt már feloldódnak a nyelvi nehézségek. A legtöbben a pénteki kávédélutánt látogatják, amikor a kávé mellé finom süteményeket is felszolgálunk. Kezdetben egy tucat lakót láttunk vendégül, mára vagy félszázan várják izgatottan a programot.
Az idő javarészt beszélgetéssel telik, majd a kártya is előkerül. Ugyancsak a közösség erősítésére szervezünk kirándulásokat: szeptemberben almaszedés színesíti a programokat, február végén a „cukorparti” következik. Itt ne gondoljanak tortasütésre, a rejtélyes elnevezés a kanadai nemzeti jelkép, a juharfa-csapolását jelenti.”
A lakók egészségének megőrzését Magyar orvos szolgálja, aki hetenként egyszer rendel a földszinti egészségügyi szobában. Természetesen – az élet rendje szerint – mind az Otthonban, mind az előadáson a hölgyek voltak többségben.
Többen dicsekedhettek korukkal: a nyolcvan év felettiek is rendkívül jól tartották magukat, ápolt, rendezett megjelenésükkel akár egy évtizedet is letagadhattak volna. Pedig a legtöbbjüknek nehéz élet jutott, többen most már a magányra panaszkodtak: sokuk gyermeke messze földrészeken él. Ők mégis ragaszkodnak a befogadó országhoz, ahova életük javarésze kötődik. Megnyugtató viszont számukra, hogy életük alkonyán magyar közegben élhetnek, anyanyelvükön beszélhetnek. A közösséget természetesen minden haláleset megrázza.
Mivel itt nincsenek meg az ápolás körülményei, a beteg lakók vagy kórházba, vagy „elfekvőbe” kerülnek.
A könyvtárban megállunk egy pillanatra. A két szobát már régen kinőtte a – hagyatékok nyomán – egyre bővülő könyvállomány.
Az ajtóra kiragasztott felirat szerint újabb könyveket a könyvtár már nem tud befogadni. Talán az értékek mentését szolgálhatja a 2014-ben meghirdetett Mikes Kelemen Program, amelynek keretében a világban hányódó magyar értékek visszakerülhetnek az óhazába.
Licskó Szabolcs atya 2012 szeptembere óta szolgálja a montreali katolikus híveket. „Minden vasárnap nagy szeretettel várnak híveim, a misék családiasak. Lelki vezetőként is jó érzés, ahogy az idősek hétről-hétre nagy szeretettel készülnek a találkozásra. Mintegy harmincan gyűlnek össze, több ember már szűkösen férne el a teremben. Természetesen az Otthon lakói közül többen eljárnak a magyar templomba. A szentmise bemutatásán kívül fontos feladatom az idősek lelki gondozása: gyóntatás, beszélgetés.
Missziós feladatnak tekintem az Istenkereső testvérek megszólítását. Erre jó alkalom adódik vízkeresztkor, amikor megáldom a lakásokat. Hál’ Istennek az idén kétszer annyian kérték a szentelést. Lelki gondozói munkámban szerencsére nem vagyok egyedül; a református híveknek Nagytiszteletű György Attila kéthetenként kedden tart istentiszteletet, az evangélikus lakók Szabó Péter lelkésszel csütörtökönként jönnek össze bibliaórára.”
Az ökumené mind a lelki vezetőknek, mind pedig a híveknek egyaránt fontos.
A három montreáli magyar egyház lelkipásztora tagja egyben az Otthon igazgatóságának is. Az imaközösségek a nemzeti ünnepekhez kötődnek; március 15- én a reformátusok, október 23-án pedig a katolikusok a vendéglátók, karácsonykor hagyományosan a cserkészek adnak műsort a lakóknak.
Az ünneplők a meghitt pillanatokban is gyakran gondolnak viszont a ház jövőjére.
Az intézmény megálmodója Gyulai Blanka – a Magyar Otthon című könyv bevezetőjében – elmereng a folytatásról; talán azon, hogy a városban élő magyarok száma folyamatosan csökken…
Kifelé menet még pillantást vetettem a hirdetőtáblára. A heti menün, krumplipaprikás, töltött paprika, sült hús piros káposztával idézte a hazai ízeket. A legtöbben mégis a „Magyarok Nagyasszonya Egyházközség Kurátori Testülete hurka-kolbász vásárt tart, rendelni Göncz Jolinál lehet” hirdetés mellett állnak meg.
„Jobb, mint az otthoni, a disznótorosban egy csepp hazait ízlelhetünk” – kaptam el a beszélgetés fonalát.

 

 
az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.