Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Jelenlévők, Emlékezők!

Fájdalmas, és a történelemben egyedülálló dráma az, amire ma emlékezünk. Egyben bizalomra is okot adó emlékezés ez Kárpát-medence szerte. Hiszen olyan időket élünk, amely időkben ismét ugyanaz a szemlélet támad a magyar nemzet ellen, amely 1919-ben és 1945-től. Ebben a támadássorozatban sokan a magyar összetartás hiányáról beszélnek, amely hiányosságot a mai megemlékezés is cáfol. Hiszen a kilencvenöt évvel ezelőtti tragédiára ma is összefogódzkodva, és az Istentől kapott magyar területekhez való ragaszkodással, az elcsatol magyar földön élő nemzettestvéreink iránti aggódó szeretettel, közös, összetartó szellemiségben emlékezünk.

Összetartás ez is, lelki és identitásbéli összetartás. Hiszen lemondani valamiről, amit elraboltak, és a rablókkal felhőtlen viszonyban élni, beteges dolog, már-már árulás lenne. Azonban ma, kilencvenöt évvel a trianoni aláírás után számos részletet kell górcsó alá vennünk, amikor emlékezünk, s mielőtt bármit mondunk és cselekszünk Trianon ügyében. A területeinkről és nemzetünkről való lemondás nélkül, és ahhoz, hozzájuk ragaszkodva, ma ezerszer nehezebb reálisan értékelni lehetőségeinket. Hiszen mit is látunk a legnagyobb és legmagyarabb városainkban? A mai – ideiglenes – főhatalmak által erőszakkal megszüntetették a magyar többséget, s ma már számos városunkban nem, vagy csak minimális mértékben halljuk magyar nyelvünket. Magyarellenes törekvésekkel találkozunk minden idegen főhatalom által bitorolt magyar területen, s ott csonkítják lehetőségeinket és jogainkat, ahol csak lehet, ahol nem feltűnő, s ahol belefér a mai uniós magyarellenesség köpenyébe a magyarsággal szembeni, torz és primitív lélekre valló ellenségeskedés.

Nem kiabálhatunk segítségért, mert senki nem akarja meghallani. Ma az Európai Unió liberális és szocialista vezetése Magyarországgal és a magyar nemzettel is hasonlóképpen akar eljárni, meg akarja szüntetni megamaradt csonka hazánkban is értékink és hitünk gyakorlását, iskolarendszerünk és oktatásunk nemzeti jellegét, keresztény hitünk prioritását, de nyelvünk ellen is fellép, bár ez utóbbit rejtve, a magyar fiatalságot megcélozva teszi. Kötelezővé tenné számunkra, hogy más nemzetek több joggal rendelkezzenek Magyarországon, mint a magyarok, s hovatovább a magyar nemzetet minden más nemzet alárendeltjévé óhajtja tenni. Ilyen környezetben vagyunk kénytelenek emlékezni és kitartani az 1920-ban elcsatol nemzetrészek és területek mellett. Nem könnyű feladat, mert belső árulókkal is küzdenünk kell, olyanokkal, akik számára a pénz és a jólét felülírják az identitást, a hazaszeretetet, a nemzet iránti elkötelezettséget. Ezek az árulók ott vannak történelmünk minden lapján. Ám, az árulók elvesztek, nemzetünk pedig él, ha megfogyva is, de erőt mutatva mindenkor, ha baj, ha veszély, ha az imádság ideje van.

Ma különösen nagy felelősségünk van, hiszen józanul, nem érzelemből, hanem a galamb szelídségével és a kígyó okosságával kell megharcolnunk a harcot. Ma minden jó szándék ellenünk fordulhat, ha meggondolatlanul és kellő alázat híján nyilvánul meg, s minden általunk mondott szó ellenünk hozott ítélet lehet, ha nem ott, nem akkor és nem azt mondjuk, amit kell mondanunk. Sokfrontos háború ez megmaradásunkért, abban a máig tartó védekezésben, önvédelemben, amelyet 1920 júniusa hozott el számunkra.

Ma, amikor emlékezünk, tudnunk kell, hogy Trianon máig tart, máig szenvedünk az ideiglenes határokon innen és túl, s csak megfontolt lelki és szellemi munkával tudjuk megváltoztatni a ma még megváltoztathatatlannak látszó helyzetet. Nem pártoskodással, hanem hitben és szeretetben, ragaszkodással és kitartásban, reményben és odaadással.

Szóltam a keresztény hitről, amelyet Trianon mai végrehajtói igyekeznek elvenni tőlünk. A hitről, amely Istentől ered és oda ér vissza. Nekünk, magyaroknak évezredek óta a hit az erőnk és abban rejlik jogos reményünk is. A hit által maradtunk meg, és a hit által remélhetjük jövőnket. A hit, amely nem korlátozódik vallásokra, nem korlátozódik történelmi eseményekre vagy legendákra, hiszen a középpontja is Isten, a Teremtő Atya, aki előtt jog és kötelezettség nem válik szét, hanem egységben – rendben – alapkövetelményként áll előttünk. Az Ő nevével kezdődik nemzetünk imádsága a Himnusz, Hozzá könyörgünk, amikor az immár minden elcsatolt magyar terület himnuszává vált Székely himnuszt énekeljük…

Trianon megsemmisítéséhez tehát mi magunk, a mi hitünk tisztasága és őszintesége a fundamentum. Ez a hit, érzésem szerint megvan. Erősíteni pedig csak Istent kérve, Hozzá könyörögve lehet. Csak megemlékezéseken és csak ünnepi alkalmakkor, hit nélkül könnyezve kántálni értelmetlen. Ha visszatalálunk Istenhez, visszatalálunk ahhoz a nemzeti tudathoz és lehetőséghez is, amelynek gyümölcseként nem kell többé erre a drámára emlékeznünk. Ha megszüntetjük önmagunkban a lelki Trianont, akkor szabaddá és tettekre képesekké válunk. Ma még hit híján önmagunk Trianonja vagyunk, de az út szabad Istenhez minden magyar számára határok nélkül, főhatalmak nélkül… S ha rálépünk erre az útra, akkor a szabad és magyar Kárpát-medencébe vezető útra lépünk.

Köszönöm, hogy meghallgattak!