A franciák Európában ugyan nem a kisebbségi jogok élharcosaiként közismertek, Kanadában viszont tiszta szívvel védik őseik örökségét a québeci franciák életében:350 éve futott be az óhazából az első csapatszállító hajó Új-Franciaországba.
Először a Le Vieux Siméon (Az öreg Simon) horgonyzott le, majd szeptemberig még hat társa követte. XIV.Lajos, a Napkirály Carignan-Salieres Regimentjének legfőbb feladata a kanadai francia hídfőállás megvédése volt. Az évforduló jó alkalom az emlékezésre, a kolónia viharos történelmének és jelenének felidézésére.

Québecről fiatalkoromban nem sokat tudtam, amíg az első utam az Újvilágba oda nem vezetett:
Kanadában élő édesapám 1970-ben hívott meg látogatóba.
Már az útlevél megszerzése sem volt egyszerű, hiszen egy tizenhat éves fiatalember nyugati utazása a hatalom szemében eleve gyanúsnak tűnt; apám 1956-ban hagyta el Magyarországot, s minden bizonnyal vaskos dossziéja lehetett a belügy irattárában. Némi huzavona után kaptam meg a dokumentumot, s indulhattam el a nagy utazásra.

Az akkori fiatal szemével nézve valódi álomvilágba csöppentem.
Afilmekből ismert hatsávos autópályán kényelmes országúti cirkálóban suhantunk, s amikor az autósbárban megálltunk pihenni, egy bödönnyi Coca-Colát rendelhettem. Apám kissé illúziórombolóan jegyezte meg: „Ezt itt csak a sofőrök isszák.” Az amerikai valóságba tehát lassan szoktam bele: a méretes bevásárlóközpontokba hetente látogattunk el, s amit megkívántam, azt betehettem a bevásárlókocsiba.

A hipermarketekben halk zene szólt, s elszörnyedve gondoltam vissza az otthoni sorbanállásokra.
Québec városában, a hasonló nevű tartomány székhelyén fokozatosan ismertem meg a szokásokat, az országrész történelmét.
Az első franciák 1535- ben hajóztak fel a Szent Lőrincfolyón, és az első kereskedelmi telepet Samuel de Champlain, „Új-Franciaország atyja” 1605-ben alapította. A szőrmekereskedelem nagy üzletnek bizonyult, de a „bátor úttörők” szembetalálták magukat a földjeiket védő indiánokkal. A telepesek naponta vívtak véres harcot az akkori legerősebb népcsoporttal, az irokézekkel; a tét a prémkereskedelem ellenőrzése volt. A franciák vesztésre álló háborúját a bevezetőben említett Carignan-Salieres Regiment 1200 katonája fordította meg. Módszereikben nem válogattak, tetteikről Kanada gazdag indiánmúzeumaiban alkothatunk lesújtó képet.

A katonai hatalom megszilárdulása nyomán a francia gyarmat szépen gyarapodott, amíg a horizonton meg nem jelent az ősi ellenség: Anglia.A viszály a 18. században csúcsosodott ki, és a két nép európai konfliktusainak a pontos újvilági lenyomata volt. A felekezeti megosztottság csak tovább fokozta az ellentétet. A vérzivataros évtizedekről ifjúkorunk kedvenc regényében, Az utolsó mohikánban is olvashatunk.

Cooper, a nagy amerikai író egyébként nem túl hízelgően ír a gall kalandorokról. A hadakozásoknak az 1759-es Ábrahámmezei csata vetett véget, a négy évre rá megkötött párizsi békeszerződés az angoloknak engedte át Francia-Kanada egész területét. Némi megnyugvást jelentett az 1774-ben hozott Québec Act törvény, amely vallási és nyelvi szabadságot biztosított a francia lakosoknak. 1867-ben, a kiegyezés évében született meg Kanada, a Brit Nemzetközösség önálló állama, ahol a franciák jogai is érvényesülhettek. Az első világháborúban – az európai csataterek véráldozatainak pótlására – az angolok és a franciák is intenzíven toboroztak az Újvilágban is. Az idő kerekének forgásával az ellentétek néha felerősödtek, néha halkultak; első ottlétemkor éppen új lendületet kaptak.

De Gaulle tábornok 1967-es québeci látogatása és gyújtó hangú beszéde nem tett jót a közhangulatnak. Ottlétemkor is sokat idézték az „Éljen a szabad Québec!” felkiáltását. Apám, Csermák Géza, a Laval Egyetem professzoraként is aggasztó előjelekről beszélt. Nem sokkal hazautazásom után elszabadult a pokol. A francia szeparatista terrorszervezet (Front de Libération de Québec, FLQ) elrabolta és megölte a kollaboránsnak tartott munkaügyi minisztert, Pierre Laporte-ot. Apám 1970 októberében írt levelében így kommentálta az eseményt és annak súlyos következményeit:
„Bizonyára hozzád is eljutott az itteni zavargások híre. Diákjaim mind szeparatisták, s a tantermek tele vannak az angol kapitalisták ellen írott forradalmi feliratokkal. Egy angolbarát minisztert meg is öltek, azóta a kormány begyulladt, s ostromállapotot rendelt el egész Kanadára. Az utcánkban és környékén sok minister és képviselő lakik, így tele vagyunk a házakat őrző katonákkal. Szegények nagyon unatkoznak, mert közben megjött az ősz, mindig esik, s éjjel-nappal a szabadban őrködnek. Ráadásul – hogy ne paktálhassanak le a lakossággal – mindnyájukat az angol területről vezényelték ide. Csak angolul tudnak, így reménytelenül igyekeznek szóba állni az emberekkel; mindig franciául jön a válasz.”

A francia ősökkel is büszkélkedő Pierre Trudeau kanadai miniszterelnök sokat tett a megbékélésért.
Az 1980-as népszavazás elvetette az angoloktól való elszakadás gondolatát, a rá két évre született Constitution Act a polgárjogok erősítésén keresztül oldotta a feszültségeket.
Ezek a gondolatok, emlékek forogtak a fejemben, amikor idén februárban a Trudeau-ról elnevezett montreali repülőtéren landoltunk, s folytattuk utunkat Québec városába.

Ville de Québec a francia ajkú kanadai népesség központja, a települést az észak-amerikai földrész „legeurópaibb” városának tartják. Zegzugos, kanyargós utcáin a legnagyobb hidegben is nyüzsögnek a turisták, és nyáron nagyon nehéz szálláshelyet találni. 1985-ben a várost a Világörökség részévé választották.
Karneváli időben érkeztünk, a népünnepély szervezői a farkasordító hidegben kávét és forró virslit osztogattak. Az egyik főtéren viszont népes tömeg hangosan tüntetett a közalkalmazottak létszámának leépítése ellen, a kívülálló is láthatta, hogy nem halt még ki a francia virtus. Ugyanakkor a demonstrálók ezt kedvesen tették, az érdeklődőknek zászlókat és vörös kereplőket osztogattak mosolyogva.
Gargya Imre, az ottani magyarok összefogója vezetett végig a városon. A Montmorency vízesés felé a Pierre Laporte hídon át vitt az út, az elnevezés is bizonyítja, hogy a véres ellentétek mára történelemmé szelídültek.

Kalauzom 1957-ben telepedett le a városban, francia feleségével 51 éve él boldog házasságban. Mikor a francia mentalitásról kérdezem, a szeparatizmus is szóba kerül. „Feleségem nagyon toleráns, sokat segít, hogy a québeci magyarságot összefogjuk – avat be a családi viszonyokba vezetőnk. – Párom ellenez minden szélsőséget, kanadainak tartja magát, és az is kíván maradni. Az idők is változtak.
Ugyan sok kanadai francia válna ki szívesen az országból, de a megfontoltabbak a következményekre is gondolnak. Ne feledjük, Kanada a világ egyik leggazdagabb állama! Ráadásul a kanadai liberális bevándorlási politika következtében sok a betelepülő, akik ugyan megtanulják a francia nyelvet,de már nem azonosulnak a nacionalista törekvésekkel.”

A francia nyelv védelmét az 1977-ben elfogadott Charta szolgálja. Noha Kanada második legnagyobb tartományának számottevő része angol anyanyelvű (Montreal lakosságának például csak 40%-a beszél kizárólag franciául otthon), az utcákon – a reklámokon kívül – mégis csak francia feliratokat látni. A szeparatisták a törvény további szigorításáért harcolnak, terveik szerint csak azok a városok és községek nyújthatnak angol nyelvű szolgáltatást, amelyeknél az angol lakosság aránya eléri az ötven százalékot.

A nyelvi viszály a gazdaság szereplőit is választás elé állítaná: egy beterjesztett törvény elfogadása nyomán például arra utasíthatnák az állami pénzen működő bölcsődéket, hogy már a hároméves gyerekeknél is aktívan elősegítsék a francia nyelv elsajátítását, továbbá arra kötelezne minden olyan – több mint 26 dolgozót alkalmazó – magánvállalatot, hogy kizárólag francia nyelven folytassa tevékenységét.

Ez egyebek mellett azt is jelenti, hogy a magánvállalkozók vagy a menedzserek többé nem tehetnek közzé a francián kívüli nyelvtudásra vonatkozó állásajánlatot. Persze, ez csak terv, és nem eszik olyan forrón a kását, a józanabb polgárok kétnyelvűek, s gyermekeiknek is ezt a modellt sugallják.
A higgadtabbak mellett áll Justin Trudeau, az egykori miniszterelnök fia, a kanadai politika fenegyereke, a liberális párt vezetője is. A gazdasági vezetők természetesen kétnyelvűek, őket inkább a zsebük érdekli, mint a francia „gloire”.

Nos, Québec júniusban ünnepel, a Carignan-Salieres Regimentre emlékezik a közösség.
Montreal legpatinásabb múzeuma, a Château Ramezay egész éves kiállítással tiszteleg a történelmi esemény előtt. Az interaktív bemutatóra tódulnak a gyerekek, őseik történetét játékos formában ismerik meg. A kisebbségek életében az ünnepnek különös jelentősége van: megerősíti tagjait, identitásukat táplálja. Québec oázis az angol tengerben, a nyelvvédelem a Kárpát-medencében is példaként szolgálhat. A franciák Európában ugyan nem a kisebbségi jogok élharcosai, Kanadában viszont tiszta szívvel védik őseik örökségét. Jól teszik, a francia és az angol vegyítése (a franglais) szegényíti nyelvüket, beolvasztja őket a nagy amerikai tengerbe.

A kanadai állam toleranciájáról viszont Európában vehetnének sokan példát. A kisebbségi lét mindenütt közös, talán ennek is köszönhető, hogy a Québecben élő magyarok is tiszta szívből ünnepelnek.