Elmondom, hogyan ismerkedtem meg Kornéliával, mert ez fényt vet arra, hogy milyen is volt.

Vagy 2O éve egy nyári napon állok az ajtóban és nézek ki a kertbe, ahol egy öreg juharfa zöldült.  Egyszer csak egy nő átlép a kerítésen és felmászik a fára, meglepő gyorsasággal.  Közben pedig kiabál valamit, ismerős hanghordozással.  Akkor már kilépek az ajtón, hogy jobban lássam, mi is történik és rájövök, hogy az illető magyarul kiabál: „Gyere már ide, kicsikém, hol vagy, ide, ide…” - közben pedig ügyesen mászik ágról-ágra. Később kiderült, hogy egy ketrecből kirepült kis papagájt próbált megfogni – és ha jól emlékszem, sikerült is neki. 

Ez volt Kornélia, ez volt az első találkozásunk és mondhatom, hogy további barátságunk is ennek a bemutatkozásnak a jegyében folytatódott.

Korán rájöttünk, hogy mindketten szerettünk biciklizni és garázs-szelekre járni. Szombatonként rendszeresen fel is kerekedtünk már reggel 9 órakor, mert Kornélia szerint „ha később megyünk, addigra minden jót elvisznek”.  Még az elején vett magának egy bugs-bunny hátizsákot, olyant, amilyent a kisiskolások hordanak.  Vagyis egy nyúl, nagy fülekkel, lábakkal – ezt a hátára vette és ezzel járta a Boucherville-i utcákat. A nyúl füle, lába libegett, ahogyan karikázott a biciklin, az emberek meg is nézték, de őt ez csöppet sem zavarta. Nem nagyon törődött az emberek véleményével.

Egyik kedvelt helye volt a Village Value, amit elkeresztelt „Szépasszonyok boltjá”-nak.   Azt is kettesben látogattuk, rendszerint semmit sem vett, de ha mégis talált valami kincset, annak nagyon tudott örülni.

Amikor szép idő volt, rendszeresen átjött egy kávéra, mert nagyon szeretett kettesben üldögélni az ajtó előtti lépcsőkön.  Odasütött a nap és kellemes, szélvédett hely volt, ahol el lehetett beszélgetni a világ ügyeiről.

Ott születtek a meglepő ötletek, amikben nem szenvedett hiányt.  Egyszer pl. azt gondolta ki, hogy mi lenne, ha mi biciklivel átkarikáznánk Kanadát – vagyis Montreáltól a prériken keresztül, át a Sziklás hegyeken egészen Vancouverig. Az nem baj, hogy a férfiak hallani sem akartak róla – ők majd mennek autóval, húzzák a sátor-utánfutót, esténként az előre megbeszélt táborhelyen megállnak, felállítják a sátrat, megfőznek és bennünket jó meleg vacsorával várnak, lehetőleg tábortűz mellett. Igaz, ez kb. 5000 km és legalább két hónapig tartana, ha minden nap legalább 100 km-t tennénk meg - de mi az egy érző kebelnek? 

Egy alkalommal pedig rá akart beszélni, hogy menjünk el aranyat mosni.  Mert ő ezt látta egyszer valahol Quebec-ben, amikor arra felé utazgattak egy folyóparton és meg szeretné próbálni, - csináljuk hát együtt. Ki tudja, kis szerencsével még meg is gazdagodhatunk…
Sajnos, mi nemsokára elköltöztünk Boucherville-ből és ezekből a nagyszabású tervekből egyik sem valósult meg. 

Szerette a természetet, minden kis kirándulást élvezett és évekig emlegette.
Szerette az állatokat, legjobban a tollas fajtát, vagyis a madarakat, de azokból mindegyiket, legyen az bár papagáj, galamb, gerle, kacsák – sőt, egyszer még egy varjúfiókát is befogadott.
Kornéliáról és a kacsájáról mindenki hallott. Úgy hívták, hogy Bénike, aki kutyának képzelte magát és állandóan Kornélia sarkában volt, esténként pedig ült az ajtó előtt és vágyakozva nézett befelé. Jópofa kacsa volt és az úrnője mindig traktált bennünket Bénike-témájú történetekkel.
Mindezekből nem kell azt gondolni, hogy komolytalan, vagy sekély volt, mert igen nagy tudással rendelkezett. A magyar történelem volt egy erőssége: a vezéreket, királyokat, csatákat és az egész magyar történelmet részletesen és pontosan nagyon jól tudta.  Korán megtanultam, hogy jobb nem vitatkozni vele ilyesmiről, mert bizony neki volt mindig igaza.

Sokat olvasott és a magyar nyelv és irodalom a kisujjában volt.  Levelezett, újságcikkeket irt és egy könyvét is kiadták. Segítségére mindig számíthattam, amikor fogalmazni, vagy fordítani kellett. Ha nem voltam biztos, hogy helyes-e, vagy van-e értelme annak, amit írok, akkor neki adtam, hogy elolvassa és ha ő jónak találta, akkor biztosan hibátlan volt.
Segített a Magyar bál körül és a Magyar Krónika szerkesztésében is.

Váratlan halálával egy értékes embert veszített el a montreali magyar közösség, mert mindenhol érezni lehetett a jelenlétét. Mindenhol ott volt, és legtöbbször a háttérben ugyan, de mindenben részt vett.

Hiányát érezni fogjuk hosszú időn keresztül.

Juhász Gyula „Consolatio” c. verséből válogatott sorokkal zárom ezt az írást, mert legszebben ez fejezi ki az érzéseinket:

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még.
….
Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben.
….
Jó utat, Kornéliám.