A püspöki rendelet 1956. május 1-jével Budafokról, első szolgálai helyemről majd’ egyéves szolgálat után a Kecskeméti Református Gyülekezetbe helyezett át. Szállásom az egykori református új kollégium államosítás után még az egyház tulajdonában meghagyott jobb oldalán volt a könyvtár, a lelkészi és gazdasági hivatalok és az imaterem mellett. Az a nyár fokozatosan melegedett fel, de nemcsak a természetben, hanem a politikában is, főleg Rajk László, a mondvacsinált okokból kivégzett politikus újratemetése után.

   Akkoriban volt egy fiatal értelmiségiekből álló bibliakörünk. Hetente találkoztunk, mindig másutt. Egy alkalommal éppen Kálmán Lajos zenetanár és népdalkutató lakásán jöttünk össze, amikor meglepetésünkre két pesti vendég toppant be: Csoóri Sándor és Sánta Ferenc fiatal írók. Örömmel fogadtuk őket, s ittuk híreiket a pesti mozgolódásokról. Egyszer csak megütötte fülemet, amikor őszintén, nyíltan, egyszerű és természetes módon elejtették, hogy mindketten rendszeres bibliaolvasó emberek. El merték mondani minden félelem és fenntartás nélkül. A kinyilatkoztatás erejével hatott ez a vallomás, és felvillanyozott abban a korban, amikor vallásról, kereszténységről, egyházról tabu, sőt veszélyes volt beszélni. Ha már ilyen nyílt vallomás elhangozhatott egy olyan társaságban, melynek tagjaival a vendégek először találkoztak, akkor valami tényleg elkezdődött. Ekkortól éreztük, hogy valami van a levegőben, hogy valami történni fog, valami nagyjelentőségű esemény indult el, s ez mint lavina elsöpör mindent, ami az útjába áll. Naponta lestük a híreket, és egyre feszültebb várakozásban éltünk.

    Hamarosan híre jött, hogy Bereczky Albert püspök megbetegedett, és a Dunamelléki Egyházkerület vezetését Pap Géza főjegyző, esperes, kecskeméti lelkész vette át. Az egyházkerület ügyeinek intézésére hetente autóbusszal járt Pestre. Október 23-án este hatkor vártuk, amint jött vissza Pestről. A buszról leszállva ezt mondta: „Fiúk, Pesten nagy tüntetések vannak!” Aznap éjjel a rádiónál eldördült az első puskalövés. Elkezdődött a forradalom! Aztán 12 boldog nap következett, egyre inkább tragédiákkal szomorítva, de bizakodással és reménységgel erősödve, különösen Nagy Imre és a vezető püspökök rádiószózata, majd a szovjet csapatok kivonulása után, hogy végül is hamarosan minden jóra fordul. Ám vészjósló hírek is érkeztek atrocitásokról, s új szovjet csapatok érkezéséről határainkon túlról. Mégis erősen hittük, hogy országunk végre újra szabad lesz és független.

    Így érkezett el november 4-ikének sötétarcú vasárnapja, amikor az alig bimbózó szabadságunkat kétezer szovjet tank újra letiporta, reményeinket összetépte, jövőnket ismét fekete fátyollal borította be. E vasárnap hajnalán fülsiketítő ágyúszó verte fel a város csendjét. Ettől a pokoli dörgéstől nemcsak az élők, de a halottak is felébredhettek volna. Szovjet tankok tüzeltek az Új Kollégium – akkori nevén Bányai Júlia Leánygimnázium – tetejére, mert azt hitték, onnan lőttek rájuk. Nemsokára egy fiatal magyar katona géppisztollyal a kezében, harctéri idegességtől kigyulladt arccal, Tóth István egyházfi kíséretében jött felém az udvari lépcsőn. A lépcső tetején állva nyugodtan vártam őket. Ez volt a szerencsém – mondta később István –, mert ha megmozdul, gondolkodás nélkül belém eresztett volna egy sorozatott. Kiderült, hogy a kiskatona az épületet fésülte át, a háztetőről lövöldözőket keresve, de egyet sem talált.
A kijárási tilalom még nem lépett életbe s az utcákon még volt mozgás. Kora reggel Pali bácsi, a harangozó kopogott be hozzám a parókiáról az esperes úr üzenetével, hogy készüljek, mert a vasárnap délelőtti istentiszteletet én végzem – erre egy óra állt rendelkezésemre. A templom tömve volt, s szólt a könyörgés: „Da nobis pacem, Domine!” (Uram, adj nékünk békét!)
   Az istentisztelet után Kovács Bálint, a másik lelkipásztor, meghívott hozzájuk a zavaros időkre. Eddigi lakószobámban éppen a szükséges holmik pakolásához fogtam, amikor két barátom állított be, kérve, hogy használhassák az írógépemet. Míg én készültem, ők valami levélfélét kopogtattak. Egyszerre csak nyílt az ajtó, s fiatal katonatiszt lépett be. Nem köszönt, semmit sem szólt, csak körülnézett, majd az írógépre esett a tekintete, s beleolvasott a szövegbe – majd hirtelen mozdulattal kitépte az írást a gépből, zsebre tette és elrohant.      
   
   Alighogy befejeztem a hurcolkodást új lakószobámba s éppen pihenni szerettem volna, jött Bálint bácsi, hogy egy katonatiszt keres. Ő aztán közölte, hogy értem jött, menjek vele. Lent egy katonai gépkocsiba ültetett, s elindultunk. Hamarosan a Homokbányán levő katonai laktanyához érkeztünk. Ott egy folyosóra vitt, s terpeszállásban, felemelt kezekkel a falnak támaszkodva kellett állnom, hosszú sorban fiatal értelmiségek, tanárok jogászok és színészek között.
   Az idő lassan telt, s így volt alkalmam elgondolkozni, hogy miért kerültem ide. Talán a gépből elvitt írás miatt? Mi lesz a sorsom? Kihallgatás? Kínzás? Börtön? Vagy egy golyó a fejbe? Nem voltak illúzióim. Leszámoltam az élettel – 26 évesen. Hálát adtam mindenért Istennek, de félni nem féltem, nyugodtan néztem a sorsom elé.

   Aztán nagy sokára egy szobába vezettek, ahol egy nagy asztal egyik oldalán vagy hat katonatiszt ült – rögtönítélő bíróság? Megkezdődött a kihallgatás: adatok felvétele, család, munka, életkörülmények, majd az írógépből kitépett lap. Mi volt az, ki készítette, mi volt a célja? Elmondtam, hogy a lakószobámban készült, de nem volt tudomásom a szövegről, mivel lekötött a költözés. Egy ponton a rangidős tiszt fenyegetően az asztalra dobta pisztolyát. Majd ismét hosszú várakozás következett a folyóson. Végül szó nélkül autóra tettek és visszavittek a parókiára.

   Az írás tartalmát ma sem ismerem. Valószínű, hogy ellenállásra felhívó röplap lehetett.
Hogy mi mentett meg akkor, és oly sokszor életemben? Őriző angyalom!

Edmonton, 2016