Fogadás az 1956-os forradalom 58. évfordulója tiszteletére Ottawaban

A nagykövetség -Ódor Bálint nagykövet, Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter, Corneliu Chisu parlamenti képviselő és Peter Boehm külügyminiszter-helyettes részvételével október 23-án megtartotta a nemzeti ünnepi fogadását.

Dr. Ódor Bálint kijelölt nagykövet részt vett a Magyarok Nagyasszonya Egyházközség ünnepi szentmiséjén, majd ünnepi beszédet mondott a Montreali Magyar Bizottság 1956-os megemlékezésén.

Érdekes volt, az idei októberi ünnepség Montrealban.
A műsort megnyitó Szabolcs atya - mivel 1956 októberében még nem élt - azokról az élményeiről beszélt, amelyeket családi körben hallott az 1956-os forradalomról. 

Az ünnepi szónok, Magyarország új kanadai nagykövete, Ódor Bálint szintén gyermekkori emlékeit elevenítette föl: a Pusztaszeri út környéki eseményeket, melyeket szülei, rokonai meséltek a forradalomról, és az azt követő időszakról. Ódor Bálint nagykövet úr nagyon fiatal.
Ő sem nem élt még 1956-ban. .

Végül az ünnepséget záró református lelkész, Nt. György Attila is olyan dolgokról szólt, melyek szűkebb környezetében történtek, ám nem Magyarországon, hanem Erdélyben 1956 októberében és utána.

Beszédeik közös szála, hogy bár saját, "1956-os" élményekkel nem rendelkeztek, mégis mindhárman az akkor érzett szabadságról, az akkori "valódi fölszabadulás" érzéséről beszéltek hiteles forrásból: szüleik, rokonaik honfitársaik elbeszéléseiből.

De mit és hogyan érzett akkor egy kisgyerek?
A legnagyobb boldogságot - a szabadságot - az jelentette, hogy nem kellett iskolába menni, holott iskolaév elején, októberben még szerettük a "sulit," a friss írkák, könyvek illatát, a színes ceruzákat.

De ez a szeptember más volt. Új tanító nénink Benedek I. szadista volt, minden kislányt örömmel, élvezettel, tiszta erőből vert. (Ez alól saját, 4 év körüli kisfia sem volt kivétel, akit időnként magával hozott az iskolába. Csabika rettegett a mamájától.) A szünetekben, az iskola folyosóján Somodi tanító nénivel hangosan, élvezettel taglalták, ki, kit, mennyire és hogyan vert meg. Benedek I. büszke volt arra, hogy még P.Zs.-t is fölpofozta, pedig az ő apukáját naponta fekete autó hozta-vitte.

A kékre-zöldre-dagadtra vert gyerekek szülei nem mertek panaszt tenni, mert mindenki tudta, hogy a tanító néni férje ÁVH-s.
Mindezek miatt számunkra óriási boldogságot - fölszabadulást - jelentett a forradalom kitörése, hogy nem kell naponta félve iskolába mennünk.

A dimbes-dombos, hosszúnevű M.-n laktuk, amely akkor még nem számított olyan előkelő városrésznek, mint manapság.
Napok óta kellemes, napsütéses őszi idő volt. E napon is verőfényes reggelre ébredtünk. Ugrottunk ki az ágyból, hogy mielőbb elkészíthessük a leckéinket, s mehessünk játszani, de leckeírás helyett anyukám szatyrot nyomott a kezembe, hogy menjek föl A.-ligetre a "kishenteshez" húsért. - Nem értettem. Húst csak szombatonként szoktunk vásárolni. A leckémet szerettem volna megírni mielőbb, mert féltem Benedek I.-től, de csodálkozásomra anyukám kijelentette, hogy "ma nem lesz iskola."

Szaladtam a meredek hegynek fölfele. Megizzadtam. A túloldali, nyugati lejtőt még nem sütötte a reggeli nap.
A hentes előtt ilyen hosszú sort életemben nem láttam, pedig mindig volt. A sor vége a kápolnán túl ért, és nem látszott  mozogni. Átnedvesedett ruhám lehűlt, fázni kezdtem, erősen remegtem, ezért néhányan maguk elé engedtek, mert azt hitték beteg vagyok. Na, ilyen sem volt még! A felnőttek vásárláskor rendszeresen hátrébb lökdöstek, mondván, a gyerek az ráér -, hiába szorongattam hosszú vásárlási listát a kezemben.

Dél körül megjelent anyukám, beállt a helyemre, s engem továbbküldött a KÖZÉRT-be a tejes kannával tejért és kenyérért. Itt sokkal hosszabb sor fogadott. Láttam iskolatársakat, ismrerősöket.  Békésen várakoztam, üzleten belül azonban csöppet sem volt békés a hangulat. Az emberek nyomakodtak tülekedtek. Meleg volt, büdös, majd megfúltam, s mai eszemmel föl sem foghatom, hogyan is maradtam életben, hiszen szinte összetapostak. Nyolc és negyed éves voltam, nem emlékszem tisztán mindenre. - Talán..., mintha valami ismerős keveredett volna mellém?

Az ezt követő napon nagyon hideg, nyirkos időre virradtunk. Éjjeli sötétség volt, reggel hat óra lehetett. H.-ra küldtek, a pékséghez. Völgybe le, hegyre föl, gomolygó köd, éjjel eshetett is, a tócsákat jéghártya fedte, egyiket sem hagytam ki, mindegyikbe beleléptem.  Rossz kerítések, szabadon kószáló, ismeretlen kutyák, sötétség -, bár ennek örültem, mert Benedekék háza előtt kellett elmennem. Már a hosszú sorban álltam, mire kivilágosodott.

Nekem az első nap szabadsága azt jelentette, hogy nincs szadista tanító néni, de van napszálltáig taró sorbanállás, a második nap szabadsága pedig hajnali fölkelést hozott, hideget, hömbölgő ködöt, félelmetes kutyákat.
A napok összefolynak az emlékezetemben.
Gondolom, minden környéknek megvolt a maga "ávéhása." Nekünk kettő is volt, de róluk mindig úgy beszéltek a szüleink, szomszédaink, hogy:
...igen, igen, de ők biztos nem "olyanok."

A forradalom tizenkét napja alatt bújtatta őket a szomszédság, ami csupán abból állt, hogy hol egyik, hol másik családnál voltak "vendégségben," s éjjelre is maradtak.
A forradalom után aztán hipp-hopp, az egyik főkönyvelővé vált, bár írni olvasni kevéssé tudott. A lánya később első nekifutásra bejutott az orvosi egyetemre, a fiuk ugyanígy a Képzőművészeti Főiskolára.

Másik ávósunk nagyobb karriert csinált: Központi Bizottsági Tag lett.
Hát persze... Egyikőjük sem volt "olyan" AVH-s!
Benedek I. tanító néni férjéről is lekerült az egyenruha a "rend" helyreállása után, felesége pedig az iskolában élvezettel folytatta tovább azt,  amit október 23-án abbahagyott. - Kár, mert a fogdákban, börtönökben is igen nagy hasznát vették volna a "tudásának."

Ötvennyolc évvel az események után így emlékszem.