A Második Világháború után járta ez a humorosnak tünő történet: Egy anya a játszótérről félkézzel vonszolja haza síró fiacskáját, akinek a fején egy rászorult, háborúból visszamaradt, megsérült rohamsisak volt, s a másik kezével porolja fiacskája hátsó felét, miközben magából kikelve szídja gyermekét: „Kellett neked rohamsisak?!” Akkoriban ez szinonimája volt a tragikomikusan önmagának okozott problémának. Most mintha ilyen lenne a Nyugat-Európát váratlanul elözönlő migránsok egy jelentős részének hazatoloncolása – amely már megindult Németországban.
A hírek ugyanis arról szólnak, hogy a német hatóságok a befogadott töbszázezer migránsból eddigelé kiszűrtek 190 ezret, akik gazdasági bevándorlóknak minősűlnek és visszaszállítják őket oda ahonnan jöttek, olyan országokból, amelyek biztonságosnak számítnak, mint amilyenek például a balkáni államok.
Az, hogy a félvilág megindult Európa, de főleg Németország és más jóléti oszág felé, részben a német kancellár kvázi meghívásnak tekitett áradozásának köszönhető, aki minden migráns befogadását ígérte. Milliók jöttek, s még többen fognak jönni! Igenám de ezek a távolról érkezett migránsok alapvetően mások, mint az Európa keleti feléből eddig odaérkezettek. Ezek ugyanis zökkenő nélkül beépültek a befogadó társadalomba azért, mert hasonló, azaz keresztény kultúrkörből jöttek. Ezek az új, távoli födészekről beözönlők pedig más, iszlám kulturkörből érkeznek és nem hajlandók bépülni a befogadó társadalomba, hanem az új hazájukban párhuzamos társadalmat készek és akarnak felépíteni. Más szóval folytatni akarják régi életüket, szokásaikat, törvényeiket, kultúrájukat új, biztonságos, modernebb és kényelmesebb körülmények között Európában. Sőt, idővel, amikor túlszaporodván a befogadókkal szemben majd saját kultúrájukat, mint törvényt kényszeríthetik a számbeli kisebbségbe került befogadókra. Ez bizonyosan a görög-római-keresztény kultúrára épült Európa végét fogja jelenteni! Kell-e Európának ez a „rohamsisak?”
Egyedül Magyarország volt egész Európában, amely felismerte az új népvándorlásban megjelenő és rejlő veszélyt és – ellenállt, sőt a határzárat épített. Kaptunk ezért elég hideget és meleget Európa vezetőitől – eddig, mert most már ők is építik azt amit eddig nálunk kifogásoltak! Miért mi ismertük fel a veszélyt? Mert mi voltunk 150 évig török-iszlám uralom alatt. Így első kézből tapasztaltuk meg mit jelent ez egy népnek.
Ezzel kapcsolatban szülőfalum Dunabogdány történéből álljon itt egy mozaik. Buda 1686-os visszafoglalása után visszavették a szomszédos Visegrád várát is, amelyet a török hamar úja elfoglalt, majd vélegesen magyar kézre került. A menekülő török védők magukkal vittek 40 fiatal magyar fiút janicsárnak. A falumnál keltek át a Dunán lóháton, Vác felé igyekezve. Miután a fiúkat nem tudták magukkal vinni, mind a 40-et ott a parton lefejezték. Ma kápolna áll azon a helyen. Arról szólnak a jelentések, hogy ma a harcos iszlám éppen úgy lefejezi, feszíti keresztre vagy lövi agyon a keresztény és más kisebbségek tagjait, mint akkor. Ami régen falumban történt ma megismétlődik számtalanszor. Így lett a Mátyás király korában 4 milliós Magyarországból – mint akkor Anglia is volt –, a török idők végére 1.5 milliós Magyarország. Ezek soha semmit nem változtak és soha nem is fognak! Ez a magyar nép kollektív tudatalattijában van! Ezért nem kell nekünk, még akkor is ha modernebb – a fejünkre szoruló mai rohamsisak!”
Térjünk vissza a 190 ezer Némeországban ki/visszatoloncolásra kijelölt új immigránsokra.
Lássuk meg, hogy ezeknek a szerencsétleneknek milyen nagy, szinte elviselhetetlen, feldolgozhatatlan és megoldhatalan lelki trauma ez. Ezek is vállalták az irdatlan tengeren, túlterhelt lélekvesztőkben a bizonytalanság, félelmek és a tengerbe veszés kockázatát. Válalltak ezerkilóméteres gyaloglást ismeretlen földrészen, idegen emberek között, soha nem hallott országokon átvonulást, gyakran gyermekekkel, öregekkel, betegekkel, nem tudva lesz-e vizük, élelmük, fedél a fejük felett. Átmenni olyan emberek, közösségek között, akiknek szeméből érthetelenség, barátságtalanság vagy éppen gyűlölet sugárzott feléjük. Mindent vállaltak, s mindent kockázattak. Sok hányattatás, embertelen erőfeszítés és kimondhatatlan nyomorúság után végre megérkeztek egy álmodott országba, amely már a mennyország előszobájának látszott ahova végre megérkezhettek. S most, mint derül égből a villámcsapás jött a hír: visszatoloncolás!
Mindehez járul az anyagi trauma. Ezekenek a visszatoloncolandó szerecsétleneknek semmijük sincs. Amijük volt, ház, föld és más egyéb eladásából azt már régen elköltötték az embercsempészek kifizetésére, az utazás és a vándorlás idején szükséges élelemre és egyéb alapvető szükségleteikre. Szegényen jöttek, s most koldusként érkeznek haza: menny helyett poklot találva! Vissza a szegénységbe, a nyomorba, a nincstelenségbe és a kilátástalanságba, a rokonok, barátok és szomszédok kárövendező gúnyjai és megjegyzései közé: „Kellett ez nektek? Jól megjártátok! Mihez kezdetek most?” Vajon kapnak-e útravalóul vagy az otthoni új élet kezdéséhez valamennyi pénzügyi segítséget a kitoloncoló mostoha országtól, hogy lenne valami lehőségük életük újrakezdéséhez? Ez mégis olcsóbb lenne a hazaküldőknek, mint esetleg évtizedekig maguknál tartani őket.
Azonban a nagylelkűen befogadó és lelketlenűl visszaküldő ország sem ússza meg mindezt trauma nélkül. Ott van a befogadók csalódottsága, hogy nemcsak menekülők, hanem jobb, kényelmesebb és gazdagabb életre vágyó, magukat menekültnek színlelő sokaság is surrant be hozzájuk. Ezt tetézi az örömest befogadó közösség lassú kiábrándulása a bevándoroltakból amiatt, hogy ezek jó része követelőleg, különös kívánságaik megadásáért erőszakosan lépnek fel, ugyanakkor nem mutatnak kellő készséget a kooperációra, ami mégiscsak elvárható lenne, nem is beszélve a befogadó társadalomba való beilleszkedésükre. Ehelyett párhuzamos társadalmuk építése folyik ott ahova befogadást nyertek!
Mindezeknek van még egy fontos vonása. Mégpediglen a befogadó ország vezetésére gyakorolt következménye. Ez abból adódik, hogy egyes nyugati kormányok kezdetben hajlandók voltak minden migráns befogadására. Kétséges, hogy volt-e erre felhatalmazásuk. Miután e kérdésben népük és kormányaik között egyre szélesedik a szakadék és ez rá fogja nyomni bélyegét a következő választásokra.
Jelentések szólnak arról, azontúl hogy mindenki sír, vannak, akik bíróságra mennének, mások betegséget színlelnek, vagy kicsiny gyermekeikkre hivakoznak, olyanok is akik öngyilkosságot kísérelnek meg felvágva ereiket, ismét mások bosszút forralnak. De a repülő flotta már készen áll és melegítik a motorokat, s ha az ajtókat rájuk zárják – onnan nem lehet megszökni!
A fejre szorult rohamsisaktól való megszabadulás bizony fájdalommal jár!
Edmonton, 2015 Halottak napja. |