Te Uram, szennyben születtél,
Az istálló nehéz levegője lengett
Körülötted tömjén helyett,
Barmok nyála csorgott jászolodra,
S a Bölcsek, kik imádásodra
A Csillag jelére felkerekedtek,
Heródes kardját vonták ki ellened:
S Te mégis Megváltónk lettél.
Anyád tán utolsó ingét tépte széjjel,
Hogy pólyába takarhassa gyenge tested,
S a pásztorok rémülten a földre estek
Harsonás angyalod szavára,
Durva katonák kegyetlen vasára
kacagó betlehemi gyermekek
Ártatlan vére pergett:
Mégis a Szeretet született akkor éjjel.
A városban senki sem törődött Veled,
A császár parancsára egybegyűlt emberek között
A bűn Hydra-feje ütközött,
Gyilkoltak, raboltak, paráznán tobzódtak,
Kacagva gúnyolódtak,
Ha valaki jöveteledet emlegette,
De az Istállót fény borította, s felette
Az angyalok kara zengett:
Dicsőség magasság Istene!
Ma már várunk Rád, Uram,
Karácsonyi gyertyafényben, piciny Betlehem fölött
Várjuk, hogy —mint kétezer év elött—
Ma is felhangozzék az ének:
„Dicsőség a mérhetetlen magasság Istenének,
S a föld emberének legyen béke!”

Uram, hogy legyen vége
Már az öldöklésnek, szenvedésnek,
Mocsokban, kínban fetrengésnek,
Ezért könyörgünk.
Ha baromnyálas jászolból is Messiás lehettél,
Vérhullás árán is Szeretetnek születtél,
S a bűn fölött angyalének szállt Feléd,
Akkor elérhet ma is a Békéd,
Akkor szolgáddá lehet újra a megvadult Halál,
Mit torz másaid, veszett emberek szórnak,
Akkor porrá válhat újra a Mammon és a Báal,
És megvalósulhat az ősi szózat:
„Dicsőség a magasságban Istennek,
És békesség a földön az embereknek,”
Csak Te akard, Uram!
Ezért ajánljuk neked az aranyat, a tömjént, mirrhát,
A legszebb kost, a vemhes birkát,
S ha kellünk Uram, nyomorult magunk,
És magunkkal minden örömünk, bajunk
Neked adjuk,
Csak újra halljuk
Békéd áldott harangszavát,
A boldogság ministráns-csilingelését,
Mely zengi a nagy Éjféli Misét,
Hol egy akkordba zendül minden lélek:
„Dicsőség a magasság hatalmas Istenének,
Ki békéjét küldte a földre törodött emberének!”

Felajánlás

Földből, vízből, napsütésből
Szöllő nőtt és búzakalász,
Tőled kaptuk a kenyeret,
Te adtad, miből borunk lett.
Ajándékot miből hozzunk?
Csak az van, mit Tőled kaptunk.
Mit ér Neked bor és kenyér,
Tiéd minden, űr és a tér.
Felajánljuk önmagunkat,
Örömünket és bajunkat,
Hogy világunk szebb lehessen,
Fogadj el hát, Urunk Isten!