A montreali magyar cserkészcsapatok már hatvanhárom éve működnek. Nyílvánvaló, hogy ilyen hosszú idő alatt már nem csak hogy sok száz tagja volt, hanem az is, hogy ezek közül már jó néhányan eltávoztak. Sokan közülük elköltöztek, másoknak elment a képességük, vagy a kedvük a cserkészetre. Az évek alatt azonban elkerülhetetlenül más eltávozások is történtek, mert hát cserkészek is megöregednek. Általában ilyenkor azt mondjuk, hogy valaki meghalt, de a cserkészeink arra gondolnak, hogy ezek a cserkészek hazamentek.  A cserkésztörvény azt mondja, hogy "a cserkész híven teljesíti kötelességét, amivel Istennek, hazájának, embertársainak és a magyarságnak tartozik." Így tehát biztosak lehetük, hogy ha egy cserkész elhagyja földet, akkor hazamegy Istenhez, az Atyjához.

A csapatok cserkészei az első években, mikor ilyen távozások történtek, nyilvánvalóan sokáig emlékeztek elvált testvéreikre. De múlt az idő, és a fiatalabb cserkészek bizony egyre inkább nem tudták kikről beszélnek az öregebbek. Ez aztán ugyancsak egyre inkább zavarta az idősebbeket, hiszen a hazament cserkészek itt létük idején nagyon sok jót, érdekest adtak a csapatok életébe, jó lett volna, ha a fiatalabbaknak is valamilyen kapcsolata lett volna velük. A kilencvenes évek vége felé egyre inkább igyekeztek megemlékezni a hazatért testvérekől. 2000-ben aztán elinditottak egy jól megszervezett  Hazatértek Ünnepét azzal a tervvel, hogy ezt minden évben megtartják majd a csapatok. Egy nagy fénykép-táblát készítettek, és természetesen meghívták az elmentek családjait. A megemlékezések, történetek és hasonló ünnepi programok legfontosabb esete az volt, mikor Orbán Miklós Atya és az akkori református lelkész közös istentiszteletet vezettek. Ezek nemcsak imádkoztak a hazamentek boldogságáért, hanem azért is, hogy tanulhassunk tőlük, és mi is majd Isten közelében találkozhassunk velük.

Sajnos a papok közössége, és az istentisztelet elmaradt, a megemlékezéss még egy ideig folytatódott, de sajnos a csapatok új vezetői nem látták szükségesnek a régiekre valő emlékezést.
Idén aztán egy vezetői értekezletben Glaser-Hille Heidi cserkésztiszt, a lánycsapat egykori parancsnoka, javasolta, hogy ezeket a megemlékezéseket megint kezdjük és évenkint folytassuk. A javaslatott egyhanguan elfogadták a veztők és nekiállt a munka. Nem volt nagy meglepetés, hogy az elmúlt 25 évben meglehetősen nagy számban tértek haza cserkészek. Kapcsolatba lépni családjaikkal nem volt könnyű, különösen mert a tervezők a régi fényképtábla mellé ujjabb képtábla megvalósítását kezdték, és ehhez meg kellett szerezni a képket is.
Bár a szervezés nehéz volt, az ünnep november 12-én jól sikerült. A családok .s a csapatok cserkészei igen szépen megtöltötték az Ifjusági Otthon nagytermét. Csukli Erzébet és Edvi István, a két csapat parancsnokai üdvözölték a jelenlévőket és a szervező Heidi magyarázta, miért fontos megemlékezni a hazatért cserkészekről.

Pelikán Anikó és Glaser János tisztek, a két csapat legöregebb cserkészei megemlékeztek "Patyinéniről" és "Zolibáról" a két alapitó parancsnokról.
Nem csak a cserkészek, de a szülők legnagyobb része is énekelte a "Hogyha nem szeretek, nem vagyok én senki".

Ezt Szabolcs Atya folytatta a Szentírásból a Korinitakhoz Írt Első Levél egyrészét olvasva. Jánosbá egy rövid emlékezése után a parancsnokok a hazatért cserkészek nevét egyenként felovasta, és Pelikán Anikó rámutatott a képükre.

Molnár Áron Tiszteletes úr imája után Jánosbá felolvasta a Búcsútábortűz című verset, amelyett 1993-ban, a csapatok  negyvenedik évét ünneplő Tiszaörvény mellett, magyarországi cserkészekkel együtt élvezett tábor utolsó estén, a tábortűz végén tartott szeretetkör elötti olvasásra írt. Itt a vers nem arről szólt, hogy el kell utaznunk egymástól, hanem, mert a hazament cserkészekkel már csak akkor fogunk találkozni, ha az Úr minket is haza hív.

Az ünnepély szeretetkörrel, a tábortüzek végére illő Szellő zúg távol énekkel és egy uzsonnával ért végig.