„Taníts  minket  úgy   számlálni   napjainkat,
hogy  bölcs  szívhez  jussunk” (Zsolt.90, 12)                       
  „Én vagyok a feltámadás és az élet!” (Jn.11:25)                  

Mi nemcsak az élet, hanem az idő országútján is járunk. Ezt rendszerint nem vesszük észre, mert nincs különösebb jele. Ám vannak olyan pillanatok amikor ezt nagyon is közelről tapasztaljuk: születésnapon, gyermekünk, vagy unokánk megszületésekor és Szilveszter napján, amikor az óév egy éjszakán újévre vált, s mi rezignáltan állapítjuk meg, hogy már megint idősebbek lettünk egy évvel.

Mindez arra késztet, hogy nézzünk bele az Idő titkaiba az Ige fényénél.
Életünk a Tér három dimenziója – a hosszúság, a szélesség és a magasság/mélység mellett a negyedik, az Idő dimenziójában létezik. Az Idő különleges dimenzió, mert míg az első három a Térben materiális-anyagi formában van jelen, az Idő nem, mert láthatatlan, megfoghatatlan, sőt bizonyos értelemben kifejezhetetlen is (tempus inefabilis). Ezen túl, míg a Térben szabadon mozoghatunk bármely irányban, az Időben nem. Ugyanis az Idő irányított, s abban csak előre haladhatunk akár tetszik, akár nem. A jelenünk a múltba tűnik el és reméljük, hogy a jelenből a jövőbe léphetük, s ismételhetjük mindezt addig, míg tart az életünk, s akkor eltűnünk a földi dimenziók világából.  Nincs módunk sem a múltba visszamenni, mert az faggyá merevült, mint a jég – csak emlékeink révén idézhetjük fel; a jövőbe sem szaladhatunk előre, mert ezt a homály köde fedi; csak az Idő jelene nyitott előttünk, mely folyékony, mint a víz, amely lecsapódik a jövő fellegéből, s mindjárt múlttá is fagy, amint kisiklik lábunk alól.

A régi klasszikus görög-római világ kétféle időt ismert. Az egyik a Kronosz volt, a mérhető idő, melyet percekben, órákban, napokban, hetekben, hónapokban és években mérünk. A másik idő a Kairosz volt, s jelentőséggel bíró, fontos, kiemelt idő. Ilyen volt a születés, halál, a nagy esemény, szerencse vagy tragédia ideje. Mi modern emberek csak a mérhető – Kronosz típusú időt ismerjük, ám nem tulajdonítunk akkora jelentőséget a Kairosznak, mint a régiek.
Az Idő tanítómester. Benne nemzedékek gyűjthetik össze tapasztalataikat, s felhalmozathatják azokat a tudományokban, melyek segítségével civilizációt alkothatnak.

Az Idő jótevő: feledtet, gyógyít és igazságot tesz. Az Időt lehet felhasználni, elvesztegetni,  megtakarítani, és elherdálni. A mai ember nagymestere az Idő üres elfecsérlésének. Az Idő felkarózhatatlan, megállíthatatlan, visszafordíthatatlan és megismételhetetlen. Az Idő elfogy apránként vagy hirtelen, de meghosszabbítható, végül is betelik. Az Idő szubjektív is: érezhetjük lassúnak vagy gyorsnak. Milyen lassan cammog az idő amikor betegségből lábadozunk, s milyen gyorsan röppen el, amikor boldog óráink vannak.

Az Időnek van egy izgató talánya – a Jelen. Mi a Jelen? Egy megfoghatatlan pont! Ami pillanatnyilag van, de már nincs is mert menten eltűnik! A Múlt már nincs a Jövő még nincs, csak a Jelen amely már el is tűnt. Olyan ez mint a Niagara vízesése. Jön a folyó a messzeségből és a meredek sziklafalon egyszerre menthetetlenül a mélybe zuhan. Az Idő folyama jön a jövő felől, megtörik a jelenben és a mély múltba zuhan és tűnik el.  A Jelen tehát elméletileg nincs – csak az örök törés eseménye, amit pillanatnak érzünk. Mégis gyakorlatilag csak a Jelen van!  Nos, ez a paradoxon mutatja a jelen bizonytalan, tökéletlen, pengeélen táncoló valóságát, veszélyét és tragédiáját – és ez a mi örök jelenünk! Nem félelmetes? Aki erre rádöbben, az megkérdi: hát én erre akarom alapozni az életemet? És elkezdi keresni az örökkévalót – Istent!

Lássuk meg: az ember bűn miatti büntetése a halál az Idő révén valósul meg. 1Mózes 3, 19: „Míglen visszatérsz a földbe...”. Miután Isten megbüntette a fellázadt ember élete befejeződik a halálban.  Isten igazított valamit a vég nélküli időn, s az ember halandó lett.

Bizonyára mindenki hallott a marosvásárhelyi zenélő kútról, melyet Bodor Dániel székely ezermester készített 1822-ben. Ő a meglevő, bővizű folyóvízzel táplált kút rézburkolatú félgömb teteje alá szerelte be zenélő gépét, melyet víz hajtott s hatóránként szólalt meg – dallamait még a távoli falukban is hallották. A mester egyszer valami jogi ügybe keveredett, s elítélése után azt kérte, hogy búcsúzóul zenélő kútjához mehessen. Odaérve a szerkezetbe nyúlt és egy csavart kivett vagy elállított – s a zenélő kút örökre megnémult.

A bűneset után Isten igazított valamit az Idő dimenzióján, s azután már nem lehetett az Időben tetszés szerint oda és vissza mozogni, mint a Tér dimenziójában. Isten egyirányúvá tette az Időt: s azóta az Idő korlátai között csak előre lehet menni! Illetve visz minket az Idő Isten elé! Az Idő tehát mindeneket visszavezet Istenhez – a Teremtőhöz, aki az alfa és az ómega –
a kezdet és a vég. 

Miután ez így van, akkor kérdezzük meg, hogy mi az Időben folyó élet értelme? A mai ember felelete erre végül is az, hogy az életnek nincs végső értelme, mert sem önmaga sem munkája nem állandó.  Az Idő homokja mindent beborít és eltemet – tehát az élet végső soron értelmetlen!   

De hát van-e és hol örökélet amint azt az Egyház tanítja? A modern ember kategorikusan tagadja ezt!  Azért, mert az emberi értelem csak ezt a való világot tudja tükrözni, ebben pedig nincs örökélet, tehát nem tudja  tükrözi sem – innen van az örökélet lehetőségének tagadása. Az istentagadó ember szerint az örökélet csak egy elképzelés, kitaláció, a világ értelmetlen megkettőzése és fantáziakép.

A mai ember elfelejti, hogy minden emberben van egy elpusztíthatatlan örök szikra. Az amit az ember a teremtéskor kapott és kap a Teremtőtől. Isten Ádámba az Ő lelkét lehelte (I Mózes 2:7). Ezáltal lett az ember több mint állat. Van lelkiismerete, mert Isten képének hordozója lett, a teremtettség őrzője, a jónak és rossznak tudója, önmagáért felelős lény.

Az ember halálakor csak a földből való teste pusztul el visszatérve a földbe, melyből vétetett. Ám az Istentől kapott lelke nem pusztul el, mert ami Istentől származott az isteni természet és az nem pusztulhat el.  Hanem visszatér Istenhez, aki azt adta volt (Prédikátor könyve 12:8).
A nagy kérdés az, hogy mit visz a lélek magával Isten elé, aki megítéli?  Nos ebben van elrejtve az emberi élet értelmének titka! Vajon talál-e benne hitet, szeretetet, engedelmességet Isten iránt, vagy mindennek ellenkezőjét? Volt-e benne megértés, jóindulat, irgalmasság mások felé, vagy mindennek az ellenkezője?

Még egy gondolat. Jézus mondja: “Én vagyok a feltámadás és az Élet!”  És tudja, hogy holnapután meg fog halni a golgotai kereszten!  Tehát ő nem erről az életről beszél, hanem az örökéletről! Továbbá kitűnik ebből, hogy az örökélet nem valamihez, hanem Valakihez kötött! Örök törvény, hogy élet magasabb fokon csak élettől származhat. Mi nem valamiből lettünk, hanem valakikből – szüleinktől, apánktól és anyánktól. Éppen így az örökélet sem valamiből lehetséges hanem egy személytől: a Feltámadott Jézus Krisztustól akitől újjá lehet, születhet. Lehet és kell a „második Ádámtól” születni spirituális-lelki úton, vagyis a Szentlélek által!  Ezért fontos nekünk a megváltó Jézus Krisztusban való hit és a vele való lelki kapcsolat. Aki megtalálta Őt – megtalálta  már ez életben az örökéltet!

Az Ige felelete azonban még ennek idejét is megadja amikor azt mondja: „Ímé itt a kellemetes idő, ímé itt az üdvösség napja!”(2Korinthus 6:2). Azt jelenti ez, hogy az Itt-ben, a Most-ban, a Jelen-ben, e Pillanatban van itt az „üdvösség napja”. Más szóval a kegyelmes Isten felajánlja a tőle eltért embernek, hogy a gyorsan változó, de most még az ittlevő jelenben az ember megtalálhatja elvesztett örökkévalóságát Krisztusban való hite és a Lélek újjászülése által – azaz üdvösségre jusson itt és most!

Vajon van-e olyan bölcs szívünk, amely megérti, hogy élet és benne a futó Idő értelme az Istennél a megváltó Krisztus által elkészített üdvösséges örökélet megragadása? Aki ezt megtalálta,  megtalálhatta,  a való, és örök életet!

Újesztendő 2017