Nem Madách Ember tragédiájának modern változatáról, hanem a modern emberek mai tragédiájáról írok. Inspirálóm egy fontos és távolról sem közismert adatokkal szolgáló írás: Dr. Békefy Lajosé, aminek az elolvasását ajánlom mindenki figyelmébe, bármilyen sokat fog is idézni belőle.
Bennem először az a provokatív cím motoszkált, hogy Járt-e Isten a Holdon? Az Istenről alkotott és nyilván töredékes fogalmaink egyik alaptétele, hogy Isten mindenütt jelen van. Ez is, mint minden isteni tulajdonság, nehezen fér be a háromdimenziós térhez kötődő gondolkodásunkba, de lehetne-e Istenként tisztelni valakit, akit emberi aggyal tökéletesen megértenénk? Fogadjuk el, hogy Isten nem „járt a Holdon”, hanem jelen van a Holdon is.

Tudjuk azonban, hogy a mindenütt jelenvalóság mellett vannak kiemelt jelenlétek. Katolikusok számára az Oltáriszentség például. Békefy beszámolójának első holdbéli története a protestáns Úrvacsorához kapcsolódik. Idézek:

1969. július 21-ét jegyeztek a naptárban, amikor Buzz Aldrin második emberként lépett a Hold felszínére. 20 perccel előtte az emberiség történetében először, és elsőként Neil Amstrong volt az, aki ezzel a mondattal tette lábát ezüstarcú kísérőnk felszínére: „Egy embernek ez ugyan kis lépés, de az emberiség számára hatalmas ugrás!”. Aldrin még az űrhajóból figyelte kollégája első lépéseit a Hold-poros felszínen, de mint Presbiteriánus/Református Egyházának tagja és hű fia, a kabinban csendben elfogyasztotta a hálaadás és az emlékezés szent vacsoráját. Az űrhajósok minimális személyes poggyászt vihettek magukkal a „Sas” fedélzetére. Közte volt kis ezüst úrvacsorai kelyhe, valamint a kenyér és a bor. Előtte Aldrin kikérte presbiteriánus lelkészének a véleményét, aki elmondta neki: teológiai szempontból semmi kifogás sem merülhet fel az ilyen, speciális körülmények között megtartott úrvacsoravétel ellen. Az úrvacsora vétele előtt az asztronauta csendben elolvasta János evangéliuma 15. fejezetéből ezt a verset: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki énbennem marad, és akiben én maradok, az sok gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek” (15,5). Akkor és ott ő ezt az igeverset egy magával vitt kis lapocskáról olvasta fel.  Aldrin a világtörténelem első Hold-beli úrvacsora vételéről egy évvel később, 1970. októberében számolt be a Guideposts című keresztyén magazinnak írt cikkében. Emlékirataiban arról is írt, hogy évtizedekkel később visszatekintve akkori úrvacsora vételére … mai fejjel nem tenné ezt meg. „Jóllehet az akkori tapasztalat mérhetetlenül nagy jelentőséggel bírt számomra és másoknak is, de mégis csak keresztyén sákramentummal/szentséggel éltem. Márpedig az egész emberiség nevében szálltunk le a Holdra – keresztyének, zsidók, muszlimok, animisták, ateisták nevében. Akkortájt mindenesetre nem találtam alkalmasabb, megfelelőbb módot arra, hogy Istennek hálát adjak az Apollo-11 útjának rendkívüli jelentőségéért”.

Buzz Aldrin keresztyén szentségnek nevezte az Úrvacsorát. Bármilyen komoly eltérés is van a református és a katolikus szentségtan között, bármennyire másképp magyarázza a két felekezet Isten jelenvalóságát az Utolsó Vacsora megismétlésével kapcsolatban, nem eljelentéktelenítve tehát a különbségeket, azért az egyértelmű, hogy az Úrvacsora során Isten különleges közelségébe kerül a református ember. Aldrin számára mindenesetre különleges súlya volt ennek a Holdon magához vett Úrvacsorának. Szentségnek nevezte és annak is érezte.
Ha itt befejeződne a történet, akkor nem kellene írnom és nem lehetne a modern kor emberének tragédiájáról szólnom. De Aldrin maga jelentette ki, hogy évtizedekkel később nem tette volna meg ezt a jelképes cselekedetet.

Mi történt ezek alatt az évtizedek alatt? Ekkor váltottuk át a karácsonyi üdvözletet a tartalmatlan Seasonal greetings küldésére, amit magyarra a szívélyes üdvözlet semmit mondásával próbálnak fordítani. Elmaradt a megtestesülés, Jézus emberré levése feletti öröm kifejezése, amint a húsvéti üdvözletek is holmi tavasz várás, tavasz köszöntés jelleget kaptak. Szarvasok húzta szánkók, nyulak, tojásból kikelő csirkék váltották fel a jászolt és a keresztet.
Miért? Hogy ne sértsünk senkit a magunk vallási jelképeivel! Nehogy jellé legyünk, noha épp ez volna keresztény küldetésünk!

Hosszan sorolhatnám azokat a példákat, amelyek a keresztények teljes visszavonulásáról és a keresztény felfogásnak ellentmondó, bűnös cselekményeknek a nyilvánosság előtti szokványos bemutatásáról szólnak. De jellemző az is, hogy a legutóbbi manchesteri terrorakció mennyi ideig szerepelt a világsajtóban a címlapokon, s mennyit hallott, és milyen tálalásban találkozott az európai hírfogyasztó mondjuk az egyiptomi keresztények tudatos kivégzésével? Miért az eltérés? Csak nem azért, mert a manchesteri áldozatok ártatlanok, értelmetlen haláluk részvétet vált ki, de az egyiptomiak mártírok, akik kiálltak hitük mellett, a vértanúságot is vállalva? Ezt pedig, mint idejét múlt, értelmetlen dolgot, elveti a modern ember.

Ebben áll korunk tragédiája. Képes-e még a XXI. század elején az ember arra, hogy felfogja az űrhajósok üzenetét? Ami egyébként egészen egyértelmű:
John Glenn 1998-ban ezt nyilatkozta: „Rácsodálkozni erre a gyönyörű teremtett világra, s nem hinni Istenben – ez lehetetlen”. Ő a világűr-utazásnak szinte minden szabad pillanatában imádkozott. Az Úristen bizonyára meghallgatta őt, de mi vajon megértjük-e az üzenetét?

Talán még megrázóbb James Irwin üzenete. Ő az Apollo-15-ön jutott el a Holdra. Visszatérése után egész életét Istennek szentelte. Szerinte „Jesus walking on the earth is more important than man walking on the moon". „A földön járó Jézus sokkal fontosabb, mint a holdon járó ember.”

Hányan hiszik ezt ma el neki?