A Magyarok Világkapcsolata  
 
            
t h e   h u n g a r i a n   w o r l d   c o n n e c t i o n       

 
 
    HIRDETÉS
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514)626-0869
Email: itt
KERESÜNK
magyarul beszélő személyt, A Magyar Társadalmi Klub (Hungaria) keres, kiszolgálás és kisebb feladatok ellátására, hétvégenként és rendezvények alkalmával.
Tel: 514-288-7966
kérje Tibort.
A Magyar Aranycsapat ez évben is megrendezi a Nemzeti Összmagyar Diákbajnokságot
(
sakk, bírkózás, asztalitenisz, magyar irodalom és történelem). További információ Gyuri bánál.
Tel: (814-586-9647)
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212
Dr. Machan Tamás
Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228

 

 

Magyar Krónika,
2017. június 29.

 

Dobos Marianne

Hatvan év távol a szülőhazától. Miért? Mert hatvan évvel ezelőtt az élet, pontosabban a tíz nap remény után a reménytelenség hozta azt, hogy el kell hagyni az országot. El kell hagyni az édes, 1920. június 4. óta immár kis, hazát. Búcsút venni, mert búcsút kell venni. Ha nincs másként, akkor búcsú nélkül is búcsút kell venni. Útnak eredni, mert útnak kell eredni. Elindulni, mert el kell indulni. Miért? Az életért! Az életben maradásért! Miért? Mert el kellett kerülni a statáriális bíróságot, a börtönt, vagy a Szovjetúnióba deportálást. Ott kellett hagyni a hazát. Ott kellett hagyni a szülőt, olykor a nagyszülőkre kellett bízni, ott kellett hagyni a gyereket, ott kellett hagyni a rokonokat, barátokat, ismerősöket. Miért? Mert menekülni kellett a hazából! Szívükben a levert forradalom és szabadságharc életre szólóan meghatározó, felejthetetlen, még az unokák nemzedékének is átadandó élményével, emlékével, és egy maroknyi anyafölddel a vándortarisznyában eredtek útnak.
Honnan? Hová?  Hogyan?

Megtudjuk, hogy élte ezt meg az a harmincnyolc ember, a harminchét ezerből, aki a kanadai emigrációba kényszerült, és elmondja élettörténetét Dancs Rózsa Add tovább a lángot című könyvében.

Mintha harmincnyolc meg nem írt regényt olvasnánk a 268 oldalban. Mert mindegyik történet ebben a maga terjedelmében is izgalmas, olvashatjuk úgy, mint harmincnyolc szinopszist. A szinopszisba foglalt regények tagoltsága hasonló. Mindegyik történet arról szól, hogy hogyan élt szereplője 1956. október 23-ig. Majd mit csinált, mi történt vele a november 4-ig tartó varázslatos napok alatt. Mit azután, mikor kiderült számára, hogy menekülnie kell, és hogyan sikerült átjutnia a határon. Főként az osztrák határon, de a később indulóknak a jugoszlávon. Élet a menekült táborban. A befogadó ország kiválasztása, vagy kiválasztatás a befogadó ország által. Tengeri betegségben szenvedve, vagy nélküle, az óceánon át, szerencsésebbeknek repülőn út az ismeretlenbe. A megérkezés pénz nélkül, jobbára angol vagy francia nyelvtudás nélkül egy hatalmas kiterjedésű országba, Kanadába. A szovjet megszállók ellen fegyvert fogott, a nyugati világ által cserbenhagyott magyar forradalom menekültjeit szívesen várták ott még akkor is, amikor a nyugati világ már belefáradt a nagy exodusba.

J. W. Pickersgill bevándorlási és állampolgársági miniszter, személyesen is meglátogatta az ausztriai menekült táborokat. Mr. Cox Ausztria akkori kanadai nagykövete társaságában felkeresték azt a tábort is, melyben a soproni egyetem mintegy fele, huszonöt tanár a családjával, és a hallgatók, összesen vagy négyszázan voltak elhelyezve.
Az erdőmérnöki kar dékánja, Dr. Roller Kálmán felelősnek érezte magát értük, egyben akarta tartani a csapatot, és valahol olyan országban újra akarta kezdeni az egyetemi életet, ahol a hallgatók magyar nyelven folytathatják megkezdett tanulmányikat. Levelezésbe fogott a világ több egyetemével, de a kapott válaszokkal nem voltak megelégedve. És ekkor érkezett a kanadai küldöttség a felajánlással, hogy a vancouveri egyetem soproni divizióként befogadja őket.

Az új hazájukba érkező soproniakat, mikor végig utaztak befogadási helyükig, minden nagyobb város állomásán diák küldöttség, professzoraikkal az élükön, üdvözölte, még ha késői órán futott is be velük a vonat.

„A dékánunk és a diákküldöttség a vancouveri egyetem elnökével, dr. Norman MacKenzie-vel sikeresen tárgyalt, és a továbbtanulásunkról biztosítottak. A befogadásunkban nagy szerepe volt James Sinclair-nek, az akkori federális halászati miniszternek, a jelenlegi miniszterelnök, Justin Trudeau nagyapjának. Ő volt az, aki felvette a kapcsolatot Pickersgillel. Ő British Columbia-i volt, ismerte az itteni erdészet helyzetét. Felismerte a lehetőségét annak, hogy a magyar szakemberek segíthetik a kanadai erdőipar fellendítését.” – idézem az egyik emlékezőtől. Azért, nem írom ide a nevét, mert akkor le kéne írnom mindegyikükét, akik mint az UBC, az University British Columbia hallgatói öregbítették a saját hírnevükkel az 1735-ben Selmecbányán alapított Bergschule, 1763-tól Bergacademi hírnevét. De, mert „Mindnyájan jártunk egyszer az Akadémián…” (én például az NME, a Nehézipari Műszaki Egyetem Kohómérnöki Karán, http://mkdsz.hu/content/view/34066/202/, azok kedvéért akik nem, inkább a történelmi tényeket említem itt. Az Akadémia a körülmények miatt 1918-ban előbb Budapestre, majd Sopronba költözött. Ahol az akadémistáknak nem kis szerepe volt abban, hogy Sopron a hűség városa lett.

Ismét a körülmények hozták úgy, hogy 1948-ban az erdőmérnöki kar, és a bányász kar alacsonyabb évfolyamainak kivételével Miskolcra költöztették az egyetemet. Zárójelben: Rákosi Mátyás nevét is viselte. Viszont azt, hogy ezt az áthelyezést milyen bölcs ’jövőbelátással’ tették, azt a körülmények igazolták 1956-ban.
A világ második legnagyobb kiterjedésű, de igen gyéren lakott országának irdatlan fenyőerdői, a vörös tölgyerdők, az 1867-ben alapított állam zászlóján is szereplő juhar levél fái, az indiánok által totemoszlop készítéséhez is használt cédrusok, de az úttalan utak is jól jártak a kiválóan képzett magyar mérnökökkel.

Mikor a körülmények úgy hozták már a Nyugat-Magyarországi Egyetem nevet viselő, annak részét képező soproni campusra is került cédrusból készült kopjafa-totemoszlop, avagy totemoszlop-kopjafa.

Alap fontosságú tények leírásában nemcsak az erdőmérnökök egyenkénti, és így szerves egységet képező beszámolói nem különböznek egymástól.
A forradalom és szabadságharc, mint az utóbbi két évszázad második forradalma, az 1848-49-es forradalom és szabadságharchoz hasonlóan az „októberi márciusi ifjakban” is egyformán, ha kell életünket is az oroszok által megszállt hazánkért elszántsággal rendelkező harcosokat faragott a serdülő kamaszoktól kezdve az ifjakon át minden jóérzésű magyar emberből. A haza becsületéért a magyar virtussal harcoltak itthon, és így dolgoztak tanultak szereztek dicsőséget az új hazában a réginek. Nem volt ám könnyű, mert a kerítést nem fonják ma sem, de az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején még kevéssé sem fonták kolbászból. Munka alapú társadalomban nehéz testi munkával kezdték a menekült életet, és segédmunkástól, betanított órabérestől érték el, tanulás mellett, hogy valamennyien jobbára igazgatói székből, vagy hasonlóan magas állásból, magas kitüntetéssel jutottak a nyugdíjig. Jobbára ekkor sem hagyták abba a szakmai munkát, de ez vette át a második helyett, az innentől kezdve első rendűvé lett a magyar közösségekért, közösségekben végzett tevékenység után.

A kötet minden szempontból széles betekintést ad arról, az egyes interjúalanyok beszámolóin keresztül, hogy milyen magyar szervezetek működnek, illetve működtek az elmúlt hatvan évben Kanadában. Hogyan emlékeznek a hétköznapokban a családban, mit mesélnek a gyerekeknek, és az unokáknak arról, amiről a nagy évfordulón az ünnepi szónok így beszélt a forradalom 60. évfordulóján. Hogy hol, melyik Magyar Házban? Ezt sem írom ide, mert tapasztalatom szerint is, hasonlóan vélekednek, beszélnek erről nemcsak Kanada szerte, de az egész világon az ötvenhatot túlélt honfitársaink. Mi akik „kalandvágyból” itthon maradtunk, ugyanúgy mint ők, akik, mint mondták akkorában, a Kádár konszolidáció idején „kaland vágyból” távoztak.

„Meggyőződésem, hogy ötvenhat győzelmét a szeretetnek köszönhetjük, szeretett drága hazánk és egymás iránti ragaszkodásnak, amikor együtt, vállvetve akartunk megszabadulni az idegen megszállóktól és az ország nyomorgatóitól. Szerettük és védtük egymást. Minden összecsapás után számba vettük a vesztességeinket, és ha nem voltak áldozatok, örömmel ölelgettük egymást, de ha valaki elesett, sírva búcsúztunk tőle a Corvin közben.
Most már bátran kimondjuk: akik meghaltak, a magyar hazáért áldozták az életüket. Az ölelés megmaradt közöttünk: ha találkozunk mi, ’56-os bajtársak, máig megöleljük egymást, ha levelet írunk egymásnak vagy telefonálunk, mindig elhangzik az ’ölellek’ köszönés.”
Nagy köszönet és „ölelés” Dancs Rózsának ezért az újabb dokumentum kötetért. Az interjúk kapcsán a hazai olvasók esetében nagy érdeklődésre számíthat a kötet azért is, mert egy ismeretlen távoli ország életébe, és a menekült magyaroknak ebbe az életbe való beilleszkedéséről kapunk képet.

Írásom zárásául a szerzőt idézve ajánlom a kötetet:
„Azzal a meggyőződéssel adom az olvasó kezébe ezt a könyvemet, hogy minden sora igaz. Mindenki a legőszintébben tárta fel életének legfontosabb mozzanatait – kezdve 1956. október 23-tól – mai napig. Köszönöm mindenkinek, aki vállalkozott arra, hogy megossza élete történetét másokkal azért, hogy nemcsak gyermekeiknek-unokáinknak, hanem a jövendő nemzedékeknek is bizonyíthassuk: nem lehet beletörődnünk abba, hogy meggörbült gerinccel, alázatosan hajlongva éljük le azt az életet, amellyel Isten megajándékozott bennünket. Mert emberek vagyunk, és az emberi méltóság, a szabadság mindenkinek kijár!”

 

az oldal tetejére Impresszum | Hirdetési árak | © Magyar Krónika Rt.