1917. július elsején a Pesti Hírlap vezércikkben értekezett arról, hogy az eddig kicenzúrázott hír, miszerint a cseh katonák tömegesen állnak át az oroszokhoz, immár hivatalos információ, amelyről a bécsi kormány is beszél.

A vezércikk ezt követően a monarchia magyar részén tapasztalható jelenségeket taglalta. Idézek: „…ahol a mi nemzetiségeink a magyarokkal összekeverve harcoltak, sokszor vitézül viselkedtek. De ez nem véletlen körülmény. Ez csak szimptómája annak, hogy a magyar faj mily fölszívó, asszimiláló erővel és békéltető hatással van a nemzetiségekre.”
Később pedig ezt olvashatni: „Kitetszik ebből, hogy Magyarországon tulajdonképen nincs is kiélezett nemzetiségi kérdés: csak néhány agitátor szítja ezt koronkint, hogy tüze mellett megfőzhesse a mindennapi eledelét. S például a cseheknek az a törvényellenes agitációja, mely a tót lakossággal bíró felsőmagyarországi megyék egy részét el akarná tőlünk disputálni, nevetségessé is válik, ha látjuk, mily hűséggel és vitézséggel harcoltak hazafias tótjaink a magyar testvérekkel együtt. A szeparatisztikus törekvés itt ép oly szórványos volt, mint a magyarországi ruthéneknél.”

Mit üzen nekünk ez a százéves vezércikk?

Az úgynevezett utódállamokban rendszeresen elhangzik a vád: a kiegyezéskori Magyarország tudatosan asszimilálta a nemzetiségeket. A szlovákok máig neheztelve emlegetik a „magyarizációt”. Nálunk néhány harcias orgánum erre egyszerűen kijelenti, hogy ilyen nem is volt. A magyarizációt számos facebook hozzászólásban is tagadják. Ezzel szemben tudhatni, hogy a magyarságnak akkor már csak relatív többsége volt az országban, s ennek veszélyét látva a kormányzat valóban a nemzetiségek beolvasztásra törekedett. Lehetne erről hivatalos megnyilatkozásokat is idézni, de ez a vezércikk nemcsak elismeri az asszimilációt, hanem büszke is rá. Mivel a XIX. század második felében ez mondhatni európai trend volt, ma sem kell szégyenkezni miatta, de eltagadni bűn és a szomszédainkkal való meg nem értés egyik fontos akadálya.

Sok más forrás is bizonyítja, hogy a háborúban a nemzetiségiek valóban megbízható katonák voltak. Ha az akkori magyar vezetés ügyesebben és a nemzetiségi törekvéseket megértve keresett volna velük közös megoldást, Trianon talán másképp végződik. Hogy ne lett volna a szlovákok körében a cseh orientációnak híve, azt tagadom, de abban igaza van a cikkírónak, hogy a csehek erőltették rá magukat a szlovákokra, nem a szlovákok vonzódtak meggátolhatatlan erővel a csehekhez. Nem véletlen, hogy nem volt népszavazás a felsőmagyarországi megyék hovatartozásáról. Ugyanakkor a nemzetiségi kérdést ennyire lesöpörni, néhány habókos agitátor hőzöngésének minősíteni 1917-ben mérhetetlen politikai vakságról árulkodik. Az ezeréves Magyarországot csak a polgárainak gondolkodását és vágyait, igényeit ismerve lehetett volna megmenteni, alighanem lett is volna alap és együttműködési készség ehhez, de ehelyett valami struccpolitika gátolta a helyzettel való szembenézését. Ady jut eszembe: „Még magasról nézvést / Megvolna az ország, / Werbőczi-utódok / Foldozzák, toldozzák.” Trianonba vezető foldozzgatás…

Ha valaki azt gondolná, hogy e régi bűnök felemlegetése valamiféle tanuljunk meg kicsinyek lenni indulatból vagy a bűnös nemzet vádjának egy másik dimenziójából fakad, nagyot téved. A Werbőczi utódok legnagyobb tévedése az volt, hogy noha egy többnemzetiségű országot irányítottak, az együtt élő nemzeteket képtelenek voltak egyenrangúként kezelni. Ha a törvény előtti egyenlőség adott volt is, a gyakorlatban nem érvényesült. A magyar szupremáciához való ragaszkodás tetten érhető a választójogi reform vitáiban épp úgy, mint a korabeli magyar sajtó hangvételében. Nemcsak azért kell ezekről beszélni, mert a nemzeti önismerethez hozzá tartozik, hanem azért, mert jelenleg is felismerhető ez a magatartás, de most nem nálunk, hanem a szomszéd államokban. Ők nemegyszer, akár alkotmányban is rögzítik, hogy országuk nemzetállam, holott nem az. Bármennyire is tagadják, ahogy a Werbőczi utódok is tagadták, hogy kisebbségeik nem jogfosztottak, valahogy mégis az a vége, hogy csak albérlők lehetnek szülőföldjükön. Ez pedig, különösen a XXI. században, nem vezet jóra. Itt az idő, hogy az utódok tanuljanak az elődök hibáiból. Jelenleg inkább csak eltanulják azokat.

[A Werbőczi név több formában szerepel még a róla szóló életrajzokban is. Verbőtzi, Webőczi, Werbőczy. A cikkben az Ady által használt és a Fraknói Vilmos féle életrajban szereplő i végű formát vettem át.]