Még lila volt az éj, csak a hó világított
és imbolygó viharlámpák a havas hegyeken,
ahogy közeledtek a templom sugárzó fényéhez
a lágy sötétben csillagok sziporkáztak a havon
míg a harang szava szólt be sok pici ablakon
s a pásztorok miséjén meleget leheltek az emberek...
Emlékszem – advent volt – az örök várakozás
álmodás – és a hegyi emberek fehér nyugalma
romlatlan reménye időtlen ezredeknek
hogy egyszer eljön mégis az a kicsi gyermek –
és mindenütt felzsendül az örök élet a
jóakaratú embereknek és meleg orgonaszó
remegteti meg a legmélyebb húrokat,
mialatt az indulat elinal e földről
és szeretet ömlik szerte mindöröktől
kenyér és bor terem... – ember eredménye
igért isteni boldogság egyszeri reménye,
hogy örvendezve zenghessék mindazok
kiknek meghallani egyszer megadatott:
...harmatozzatok égi magasok!... – és
még egyszer olvassa apám karácsonyeste:
„Gyermek született nekünk,
szenvedésre, szeretetre!”