A NYÚL

A nyúl a gyáva állatok közé tartozik. Származására nézve csak annyit tudunk, hogy nem núbiai párductól ered. Elemi iskolai tankönyveink szerint a nyúlt nyúlnak fűért nevezik (Nem tetszik érteni? Pedig így van, lásd: Miér nyúl a nyúl? - Fűért!)

Van erdei nyúl, mezei nyúl és házinyúl és kísérleti nyúl.

A nyulat már a régi görögök és rómaiak is ismerték, s ők még igen bátor állatnak tartották, aminthogy az is volt; bátorságát a nyúl akkor vesztette el, amikor arról értesült hogy Schwarz Berthold feltalálta a puskaport. Mindjárt tudta, hogy ebből baj lesz. Ettől kezdve bátorsága a különböző lőfegyverek feltalálásával és tökéletesítésével szoros kapcsolatban folyton-folyvást fogyott, annyira, hogy ma már a nyúl oly gyáva állat, hogy ha szegény fegyvertelen nyúl létére meglát egy fegyveres vadászt, a leggyávább módon elfut előle, ami bizony nem válik dicséretére.

A nyúl fűvel táplálkozik, ami nem is lenne olyan rossz: elvégre mi is eszünk füvet, csak nem akarjuk beismerni, s ezért azt mondjuk rá, hogy: spenót.

A nyúl táplálkozáson és szaporodáson kívül állandó félelemmel foglalkozik, ami - tudjuk, mindnyájan magunkról - nem tartozik a legkellemesebb szórakozások közé. (L. Magyarország, 1919 és 1920).

A nyúl igen hasznos állat, egyrészt azért, mert kártékonysága által, ha nagyon elszaporodik, kárt tesz a szomszéd vetésében, s ez tiszta haszon, másrészt azért, mert igen jó a húsa. A vadászok nagy kedvvel vadászták a régi jó világban, ma azonban nyulat lőni - körülbelül 1914 augusztus elseje óta - nem valami előkelő dolog, sőt határozottan maradiság, ezen a téren már sokkal előbbre jutottunk.

A nyúlnak különösen jellemző sajátságai nincsenek, amilyen szürke a színe, olyan szürke az egész egyénisége, éppen ezért szükség esetén helyettesíthető más állattal, például macskával. Hogy kitűnően tud futni, ebben - pláne olyan gyáva állat részéről - semmi csodálni való nincsen, de próbálna meg a víz alatt úszni, vagy turbékolni, esetleg lovagolni, vagy kesztyűbe dudálni. Mindezt nem tudja a nyúl, sőt még azt sem ő mondja, hogy pitypalatty, szóval egészen tehetségtelen állat.

Talán még a házinyúl alkalmas arra, hogy érdeklődésünket felkeltse őrült szaporasága által, és az által az ártatlan kedélyre valló tulajdonsága által, hogy néha a saját kölykeit megeszi.

Kivételesen előfordul a nyulak közt is bátor egyéniség; egy vadász beszélt egyszer ilyen bátor nyúlról, amely, amikor ráfogta a puskáját, és célba vette, felállt a két hátsó lábára, és a jobb első lábával - mintegy a mutatóujjával - megfenyegette a vadászt, mintha ezt akarta volna mondani: "Nana, te haszontalan! Nem szégyenled magad!?..."

A vadász elejtette a puskáját, elfutott a rettentő lélekjelenléttel bíró nyúl elől, sőt nem szégyellte bevallani, ha már ennyi megtörténhetett, többször vissza is lesett, vajon nem kapja-e föl a nyúl a puskát, és nem lő-e utána. Komoly természettudósok különben az egész történetet légből kapott koholmánynak minősítik, éppen így nem hiszek abban az elterjedt mesében sem, hogy egyes elszánt nyulak a vadászok közt mérgezett tűkkel járkálnak, és meg-megszúrják a puskájukat. Hogy mi mindent össze is hazudnak a vadászok s általában az emberek mostanában!

1920