Magyar Krónika
Versderengésben Hegyi Botos Attila
Magyar Krónika 2018. 06. 17. kultúra
ESEMÉNYEK Tovább
GASZTRONÓMIASzoky konyhája
A KÍGYÓA kígyó borzasztó hosszú állat, hosszabb a legrövidebb öntözőcsőnél is.
hirdetés
Klikk ide
”...a lélegzet hajladozó virágai...”                              
Tamási Orosz János
”...a lélegzet hajladozó virágai...”
Hegyi Botos Attila
A költészet világával, gyakorlatával ismerkedő modern parnasszisták többnyire abban önmaguknak egy mindaddig járatlan, ismeretlen, őket felismerhetővé tévő hangösvény felkutatását jelölik ki.

Valahogy úgy, ahogyan Dan Teodorovici regényének hőse teszi, amikor kitapossa a „talán még nem elég kényelmes és sima”, de az „általa és csakis általa kitaposott” ösvényt a friss hóban. Két hóesés között, tegyük hozzá, hiszen ez is a lényeg fontos összetevője; az általunk kitaposott ösvény, tűnjön bármennyire maradandónak, mindig illúzió – az ember történetében csak az olykori hószakadás az állandó (s ellenképe, az in illo tempore) mely, az illúzió, ilyen-olyan történelmi változások sodrának arcaiban mindig elfedi az akár a föld szívéig taposott útjainkat, ösvényeinket. Mégis, különösen a parnasszista költők, folyton nekiveselkedünk az átjárók s áramlatok kiismerésének, a titkok feltárásának, és, talán mindenekelőtt, a saját út elfogadásának. Ezen közben sokszor a kelleténél jobban sikkadnak el elődeik nyomai, a sokszor már láthatatlanok, a hatás, ami ott rezdül emlékként a járatlannak hitt út porszemeiben, a környező fák terelgető pillantásaiban, az ágak összenézésében, de kiváltképp a fűszálak bátorító tekintetében: menj, haladj tovább, akarj nálunk lebírhatatlanabbá válni; ám, amit mondhatnának még, arról hallgatnak.

De most biztosan örömmel súgnak össze, Hegyi Botos Attila új verseinek gyűjteménye láttán. Mert hogy erről esik most szó, e sorokban, a fentebbi regény csak a metafora kapcsán került szómba, bár javaslom: a következő olvasnivalója az legyen soraim faggatójának. Ám elsőbben ezt a verseskötetet vegyék szemügyre, igen, kezdetben csak ezt tegyék, emeljék maguk elé, pörgessenek bele lapjaiba, s gondolják át a látvány vizuális üzeneteit, az emlékezet kapaszkodóit, de azt is mondhatjuk: ebben az elgémberedő, tespedő világban a szellem, a lélek azon program-frissítését, mely a költő formaválasztásának javaslata. Azt látjuk, s olvassuk (míg el nem kallódik, a magam példányáról például valahol már lehullott) egy átfűzött papírszalagon: „kézzel írt könyv.” S hát igen, a primer jelentést azonnal fölfogjuk, látván a kötet lapjain a kézzel írt versek sokszorosított vonulását; pillanatra nem is értjük, miért kell a nyilvánvalóra külön fölhívni figyelmünk, de aztán elkezd bennünk motoszkálni e három szó kultúrtörténeti kiterjedése.

Hogy, igen, kezdetben volt az írás, lejegyezni az Írást, és följegyezni az ember mindaddig szájhagyomány útján átörökített történeteit, tapasztalatait, addig megtett s földerített útvonalait térben, időben, testben, lélekben. Ma, amikor ez a mód egyre jelentéktelenebbé válik; utalhatok itt akár arra az apróságra, amikor bibliográfusok, irodalomtörténészek panaszkodnak a kéziratok világának megszűnésére s ezáltal a kész vers megtett útjának dokumentálhatatlanságára, hisz nincsenek szövegváltozatok, a szó, a gondolat minden előzménye eltűnik egyetlen gombnyomás szemvillanásnyi ideje alatt; de említsem csupán azt, mikor szerzők elnézést kérnek még kézzel írt dedikációik kusza betűhalma miatt, mondván, a billentyűzet sokéves használata nehézkessé tette ujjaik billentyűzetét; mondom, az írás (és hát az Írás, de ne kanyarodjunk idáig) jelentéktelenedésének hullámverésében valóban milyen fontos, meglepő felkiáltójellé is válik ez a fölirat: kézzel írt könyv. Kőbe, agyagba vésve, papiruszra, pergamenre róva, s kézzel, miképp a kódexek születtek, s miképp régi költők versei a nem ritkán papírhiánnyal küszködés idejében. Mikoron a költők még lassan hamvadó kanócok pislákoló homályában írták irodalmunk egére örökké fénylő soraikat; sokszor az árkusok puszta beszerzésével is komoly kiadásokba verve magukat. Gondolunk-e erre, olykor, manapság?
S még mindig a kézírás többletének jelentéstartamánál maradván: gondolunk-e arra, hogy a nyomtatás elterjedésének eufóriái után a könyv, a tipográfia hirtelen újra értelmezte önmagát, újra definiálta a nyomtatás művészetét, kicsit visszapillantva a kezdeti évekre, majd erőteljesen kialakítva azt a letisztult szecessziós stílusjegylüktetést, mely ma is a szép könyvvisszahozhatatlannak tűnő korszakát jelenti?

Furcsán hangzó, egymásnak talán ellentmondó jelzőket írtam imént, fájdalom, most sem merülünk tovább ennek részleteiben, de javaslom: merítse meg emlékezetét, aki itt meghökkent, a korabeli Kner-kiadványok, s az eggyel korábbi századforduló már-már kézműves köteteinek látványorgiájában, mikor is népművészeti elemektől kezdve a modern grafika stilizált formáin át egy olyan eklektikusnak tűnő remeket kapott kézbe az olvasó, melyben a tipográfia gazdagsága amolyan hab volt a tortán. Ma is egy ilyen szép könyvről álmodik minden szerző, valljuk be, bár Hegyi Botond stilizált kézírásáig valószínűleg nem merészkedvén, gondolatban sem. Ugyan lehet, csak én gondolom úgy, hogy, ha már kézírás, akkor az legyen ennél személyesebb, vagy ennél gyöngyözőbb, ami itt korántsem gyermekit jelent; de mindenképp ennél valahogy kalligrafikusabb hatással hasson az írás – igaz, ez azért gyakorlás kérdése, is, és némiképp az elhatározásé. Melyik legyen a számos lehetőség közül, s legyen-e ott, akár csak egy-egy betűárnyék, egy-egy villanás erejéig a schwabacher földbe döfődő f-je.
No, persze, valós-e ez a számonkérés egy, a könyv mint kézműves termék korát fölvillantó alkalmi kiadvány kapcsán? Ugyan. Magam sem vélem a gondolat megfuttatásán túlmutató jelentőségűnek, épp csak résnyire nagyobbra nyitottam azt az ajtót, melyen egy szintén valaha kitaposott, de mára lassan-lassan feledett útra léphetünk.

Épp azt követvén, miről kezdetben beszéltem, s amit ideje a forma után a tartalomban is szemrevételeznünk, aláhúzván, ismételten, hogy itt a tartalom és forma egymásba fonódásának örömteli szeánszán vehetünk részt. Ami, no persze, korántsem meglepő, ha elidőzünk a cím – in illo tempore – jelentéstartalmán. A költészet filozófiai megközelítéseit kedvelő olvasók számára kézenfekvő, hogy „beugorjon” számukra Eliade, onnan kicsinyke lépés Cioran, a felszínes – értvén: futó értelmezés idejéig tartó - tűnődés közben máris a felvilágosodás cezúrájáig érünk, amely előtt – értsd: fve., és fvu. - megváltozott az ember és a történelem viszonya. Az in illo tempore idejét élő ember archaizáló kora archaizálta az embert s szokásait, tehát az archaizált ember típusosan archaizálta korát, míg a felvilágosodás mintegy archaizáltabbá tette ennek hiányát; elhozta az utat tévesztés, a visszavágyódás, a hivatkozás – in illo tempore – búját s báját. Tudom, e felszínesség kissé frivolnak tűnik, ám csupán arra utal: a magam részéről ugyan kedvelem a filozófia megfejtési kísérleteit mind a történelemre, mind a történelemmel szembeni hamis elvárás okozta hiányok megfejtésére, ám alanyi ember lévén sokkal közelebb áll hozzám a költészet lírai megfejtése, megközelítése a filozófiai síkoknál. Épp ezért kezelem a továbbiakban Hegyi Botos Attila verseit ott, ahol azok helyét ő maga tartalmában elhelyezte: az örökszép versek világában. Ahol bizony érdektelenné válik akár az in illo tempore – hiszen ezek a szavak, sorok itt, a szerző s az olvasó közös egyidejű idejében tétettek közhírré.

Gyönyörködtető, az idő mélyéből felcsillanó, kápráztató szavak; valóban régi, feledett ízekre emlékeztetnek bennünket, ám itt vannak, tehát vannak, s ha mi ott vagyunk, ahol ők vannak, akkor még magunk is képesek vagyunk ama archaizált világ megélésére, melyet vélhetően elvesztettünk. Vagy csak veszteglünk benne s általa. Ezt nem tudjuk, de a megfejtésig inkább olvassunk verseket. Híradásokat a költőtől aki onnan jött, „jöttem, honnan annyi / költői nevére / egyedül a nyíló ég emlékezik”. Útjára „az álmodó névtelen idő” bocsátotta, „szőlők karján nevelkedtem”, vallja, s szavai: „gyűrött szárnyú angyalai / a kibomló tükrök emlékezetének”. Tobzódó, kissé elfeledett, sőt, a modern költészet által már nem is annyira szeretett szavakat ír, s annyiban mégis vissza kell utalnunk tudatos címválasztására, hogy kötetében – a régi értékek felmutatásával – vitára kel e feledéssel, ezen elutasítással. Nem hadakozván, csupán megmutatván azt a kort (íme a kézírás-választás értelmezésének újabb síkja), amikor egy korszak ünnepelt költői még ezen a nyelven beszéltek, átélvén – lásd: a „történelem terrorja” - azon változást, melyhez hasonló kihívásokhoz a ma emberének is viszonyulnia kell. Valahogyan.  

A viszonyítás, viszonyításunk kiinduló pontja lényegében egyértelműen nem meghatározható; a magyar költészet múltjánál maradván kezdhetnénk Berzsenyi sértettségének okainál, a kor társadalmi ellentéteinek akár nagyon pontos felfejtéséig juthatunk el e pillanattól, de gondoljunk a tizenkilencedik század utolsó egy-két évtizedének fellángoló vitáira, ez már nem csak népi és urbánus, hanem Kelet és Nyugat misztikus összecsapása, a szinte feledett Reviczkyvel, Ábrányival, a kései Vajdával, s majd később a Kelet misztériumainak jelképei, szavai, kifejezése, a hitvilág eredőinek kutatása, egészen a mindmáig ebben meghaladhatatlan Sinkával – akihez, ha szükséges – a leginkább rokonítanám  Hegyi Botos munkáit; szavainak lélegzetvételeit, a távoli időhorizontokat kutató pászmáit. Annyiban, persze, hogy Sinka horizontját, a magyar költészet kimagaslóan egyedi költőjét lehet s szabad mércének tekinteni, ám illő ebben a helyzetben is magunk teljesítményét helyén kezelni. Ám Hegyi Botos munkáira mégis mondhatjuk: a sinkai mércével méri, faggatja önmaga horizontját; vershelyzetek, párálló szavak, a szépség primer állapotának tudatos felvonultatása bizonyíthatja ezt. Nézzük, sorjázzuk őket, csak úgy, összefüggéstelen egymás-utániságban. Lapozzunk bele  a „szó nélkül átnyújtott idők képes albumába”: „Voltam a déli tő, / a déli lejtő / mennyek hamvazó agyagja, / gyurgyalaghangú azúr”. „hajnalok gyöngyháza”, „tört percek csiszolt brillje”, „oldottam öved, / idők illatozó sírboltját”, „sötét fürtű csermely”, „türkiz tegze remegő hattyútollán”, „azúrt szüretelni a lombokon”, „körmök gyöngyházáé”, „múltak, jövendők: szemérmek nyiladékai”, „egy névtelen öröknyár aranycsepp csicsörkéje”, „az ég az én tengerem / partjain lakom”.

In illo tempore. Mégis. Hiszen a szavak szépsége, öröme, s ebben, általuk a tűnő élet szépségeinek akarása, a pillanat végtelen terének elfogadása és kitöltése mögött a költő, nem szemérmes, ám semmiképp sem elfojtott módon, elmondja a pillanaton kívüli pillanatok történetét is, ha valaki, ha épp, ha, amúgy; elbeszéli, szépségbe ágyazva, a szépelgés szenvedéstörténetét, az illúziók fölsőbb elfogadtatásának alsóbb keserveit, a talán valóban elfogadhatatlan emberi kitérőket az isteni mű ünneptelen napjaiban. Amikor hiába öröknyár – elmúlunk. Szemben a szépséggel, ami örök, bár szeretjük hinni: csak általunk kifejezhető. Nos, nem így van. Legfeljebb csupán általunk elpusztítható – s a valóság többnyire ezt is tükrözi.
De álmaink mindig velünk maradnak. Avagy, hát, meglehet, csak ez marad, mégis. Ennyi: in illo tempore.

(Hegyi Botos Attila: in illo tempore. Versek.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018).
Magyarország Tiszteletbeli Konzulátusa
Tiszteletbeli konzul Szentmihályi Gyula Fogadóórák, minden kedden 13.00 - 17.00 óráig 65 rue Ontario, Ouest, Montreal, QC. H2X 1Y8
Tel: 514-288-7378 Email: itt
HIVTALOS FORDÍTÓ
Érsek András
Ordre des traducteurs, terminologues et interpretes agréés du Québec , magyar, angol, francia, román
Tel: (514) 781-9768
Fax: (514) 626-0869
Email: itt
Dr. Machan Tamás Családi fogorvos
6600. Trans Canada,
Suite 807
Pointe Claire, QC.
H9R 4S2
Tel:
514-426-4228
Családi Temetkezési Vállalkozó
693. Jean Talon O.
(Park Extention)
Montreal,  H3N 1N1
Tel: (514) 271-1212