Szabó Katalin
Budapest
szeptember 19.

A Deák-tér egyik jellegzetes épülete, az Anker-ház. Nevét építtetõjérõl, az „Anker” élet-és járadékbiztosító társaságról kapta, amely a múlt század elsõévtizedében a Király utca és a Vilmos császár út, ma Bajcsy-Zsilinszky út, sarkán álló telken bérházat kívánt építtetni. A tervek elkészítésére 1907-ben szûkebb (meghívásos) pályázatra szólította fel Lechner Ödön, Alpár Ignác budapesti és Sobotka bécsi építészeket. A döntés még ugyanabban az esztendõben megszületett. „Az Elöljáróság az épület terveinek elkészítését és kivitelét egyhangúlag Alpár Ignác budapesti építészre bízza”, áll a november 30-i ülés jegyzõkönyvében.

Miután a társaság figyelemfelkeltõ reklámhomlokzatot akart, a pályaterv két saroktoronnyal, sátortetõvel, és annak szobordíszes lezárásával kívánt eleget tenni a kérésnek. A kivitelezésben a sátortetõt egy hatalmas piramis helyettesíti, kiváltva ezzel a szakma és a városatyák bírálatát. Bizonysága annak, hogy mennyire nem tudtak megbékélni vele, egy meglehetõsen furcsa terv volt. 1941-ben a Fõvárosi Közmunkák Tanácsa határozatot hozott, melynek értelmében átépítteti a forgalmas helyen álló, környezetükbõl kirívó épületeket. Az akkori építészek az Anker-palota „lefejezését” javasolták, azaz a két saroktorony és a piramis visszabontását. A terv azonban valamilyen okból nem valósult meg.

Az impozáns épület egykori eleganciájából nem sok maradt. A külsõ homlokzatról szinte már teljesen eltávolították a veszélyesen meglazult vakolatot, a párkányzat téglái közül az esõ lassan, de biztosan kimossa a maltert. A lakók õszintén aggódnak, hogy hamarosan téglák hullnak a járdára. Épületen belül sem jobb a helyzet, nagyobb szélvihar után vödörszámra söpörhetik a vakolat-törmeléket a folyosókról és az udvarról. A lakások vegyes tulajdonban vannak - 44 % önkormányzati, 56% magántulajdon. A társasház közössége természetesen keresi a felújítás lehetõségeit, önerõbõl viszont nem lesznek képesek elõteremteni a munkák anyagi fedezetét. Számítanak a kerületi és a fõvárosi önkormányzat segítségére, és nagyon bíznak abban, hogy Alpár Ignác egyik fõmûvének megóvása országos ügy.

A tömbház földszintjén sokféle üzlet, gyorsétkezde, bank, ügyvédi iroda, nyugdíjbiztosító stb., a padlástéren pedig három mûterem van. Vendéglátónk, Kiss László szobrászmûvész, az egyik kupola melletti mûteremlakás tulajdonosa, szívesen mesél a kezdetekrõl. „A fõvárosi önkormányzat valamikor a 80-as évek elején hozott határozata értelmében hárman kaptunk lehetõséget arra, hogy mûtermet alakítsunk ki itt a padlástérben. Nagy szó volt ez akkor és boldogan vágtunk bele az építkezésbe. Igazi önerõs építkezés volt ez, hiszen mindent mi magunk, saját anyagi forrásainkból, anyagi erõnk mértéke szerint csináltunk, csináltattunk. Nem volt itt semmi más, csak maga a padlás, sok galamb, szemét és sötétség. Falat húztunk, vizet, villanyt, fûtést vezettünk be. A mûterem és lakás, egyszerûbben mûteremlakás, 1987-ben készült el, azóta itt lakom, és itt dolgozom.

Körülnézve mûtermében, egyaránt látni figuratív és non figuratív szobrokat. Melyik irányzat áll szívéhez közelebb?

Mindkettõ, és mind a kettõ én vagyok. A non figuratív, a még meg nem formált, nyitott struktúra, több lehetõséget kínál: Nem figuratív, hanem egy belsõ jelrendszer segítségével teremt új kifejezési formát. Hozzáteszem, mind az egyik, mivel a másik ugyanazt a célt szolgálja: megértetni a szemlélõvel valamit létünk titkaiból.

Mi az, ami képzeletét megtermékenyíti, alkotásra serkenti?

Ha arra gondol, mitõl jön az ihlet, azt nem tudom pontosan meghatározni. Be kell vallanom, olyan nincs, hogy megszáll az ihlet, és akkor nekilátok dolgozni. Kétségtelenül vannak napok, amikor nagyon jól, máskor meg nehezebben megy a munka. Nyitott szemmel járok a világban, jártamban-keltemben eszembe jut, megfogalmazódik bennem valami, amit másnap, de megesik, hogy csak hosszú idõ elteltével dolgozok fel, mégis, már ott munkál bennem . Maga az alkotói folyamat az érzékeléstol a „lappangási” idõn át vezet a kidolgozásig.

Mi a nehezebb, kitalálni, vagy „megcsinálni” a mûvet?

Átültetni azt a valamit, amirõl az imént beszéltünk, gondolati síkról a gyakorlatba, nagyon leegyszerûsítve annyit tesz, mint anyaghoz kötni a formát, formához kötni az anyagot. Egyik sem létezhet a másik nélkül, egyformán hozzátartoznak a mûhöz.

A mûvészetnek is megvannak a maga divatirányzatai. Mennyire kell követni a divatot az érvényesüléshez?

Attól függ, ki mit ért érvényesülés alatt. Ha mûvészi önmegvalósítást, önérvényesítést, akkor szerintem a független, szabad szellem fontosabb. Ha az értékteremtést helyezzük elsõ helyre, akkor is körülbelül ugyanoda lyukadunk ki, hiszen a mûvészet nem olcsó hatásvadászat. Ha az érvényesülés piacképességet jelent, a portéka kelendõségéhez inkább a közízlésnek szokás megfelelni. Ki mekkora engedményt hajlandó tenni, hajlandó-e rá egyáltalán, azt egyénisége szabja meg. Szerintem pontosan itt húzódik a határ az árú és mûvészi alkotás, árútermelõ és mûvész között. A mûvészetben pedig nem piaci törvények uralkodnak.

Kapott-e igazi nagy megbízást?

Igen. Szülõvárosom, Putnok, 1999-ben felkért gróf Serényi Béla szobrának újbóli megformálására. Az eredetit – Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotását, 1929-ben avatták fel. Húsz esztendeig „vigyázta” a város lakóit, míg nem 1949-ben ledöntötték, és ismeretlen helyre szállították. A helybéliek közül egyesek tudni vélik, hogy a városháza pincéjében van befalazva, mások szerint, mint fémhulladékot a MÉH-be szállították, majd beolvasztották. Nem kell mondanom, milyen érzés volt a nagy elõd után, hazai pályán, szoborba önteni azt a képet, ami bennem élt errõl az emberrõl, akit a városban mindig is nagyon tiszteltek, olyannyira, hogy Putnok Széchenyijeként emlegetik.

Ha jól tudom, tanít is?

Igen, a Táncmûvészeti Fõiskolán rajzot és vizuális kultúrát. Bevallom, szükségem van a rendszeres havi jövedelemre, csak a mûvészetbõl megélni, akárcsak sokan mások, én sem tudok. Az is igaz, hogy szeretek tanítani, gyerekekkel foglalkozni. Nehéz és hálás dolog is egyszerre, hiszen ebben a korban nagyon fogékonyak a mûvészetek iránt, vágynak a szépre. Kevesebb görccsel, természetesebben közelítenek a mûvészet jel- és formarendszeréhez, megsejtik a „titkot”. A rajzolás, festés, mintázás sokszor olyan eszköz számukra, amellyel elmondhatják azt, amit szavakkal nem tudnak, vagy nem mernek elmondani. Igyekszem segíteni nekik a magam mûfaján át, hogy meglássák, értsék, értékeljék környezetükben a szépet. A szépérzék hiányából fakad ugyanis a nemtörõdömség, a környezetünkkel és önmagunkkal szembeni igénytelenség.

Köszönjük a beszélgetést.