Mi a Magyar?

Mostanában gyakran találkoztam e fenti kérdéssel pl. a Magyar Nemzet mellékletében, A magyaronline – az internetes magyarok világkapcsolata, pályázatot indított a nyáron ezzel a címmel és a könyvespolcomon is van egy könyv, Szekfû Gyula szerkesztésében Mi a magyar címû tanulmány, melyben tizenkét neves magyar munkája szerepel, többek között: Babits Mihályé, Eckhardt Sándoré, Kodály Zoltáné és Ravasz László püspöké.


január 10.
Bencsics Klára

A könyvet 1939-ben adták ki, második kiadása 1992-ben volt. Az évszámok beszélnek magukról, egyben magyarázatot adnak a könyv témájának fontosságáról.
Az újév kezdetén úgy érzem, mi távolba szakadt magyarok is sokat tanulhatunk ennek a könyvnek üzenetébõl, s ha az olvasónak megfelel, továbbra is hoznám a Krónika lapjaira a könyv egy-egy fejezetének részleteit.

Az elsõ fejezetbõl részletek, Ravasz László: A Magyarság címû munkájából.
„Ma többet foglakozunk azzal, hogy mi a magyar, mint eddig. Azért, mert megéreztük: sürgõsen szükséges a magyarság öntudatosítása.
Sem a honfoglalók, sem a kurucok nem kérdezték, mi a magyar. Tudták, hogy magyarok, létük egy volt magyarságukkal, s érezték, hogy bennük a magyarságot pusztítanák el, s a magyarságban õket.
Ma azonban finom repedés választja el egymástól a magyarság és az exisztencia fogalmát. Felbukkant itt is, ott is az életkérdés világosságával az a nagy kérdés, hogy vajon kell-e a magyarságért a létet, illetve a létért a magyarságot feláldozni?

Érthetõen, egyre általánosabbá válik az a felismerés, hogy nemzetünk fennmaradása öntudatosabb és erõsebb magyarság kialakulásától függ. Szükséges tehát a magyarságot erõsíteni: Jobban kell ismernünk mi a magyar és jobban kell akarnunk, ami magyar. Megértés és becslés az a két tevékenység, mellyel létünk gyökerét, a magyarságot megerõsíthetjük, nemzetünket megmenthetjük és felvirágoztathatjuk.
Ezek után megpróbálom elmondani, hogy milyennek látom a magyarságot.

A nép, mielõtt idejött volna, már eros keveredésen ment keresztül, itt pedig ezer esztendõn keresztül szakadatlanul rajta szûrõdött át a germán, szláv és török néprétegek közlekedése. Mégis magába olvasztott teméntelen idegenséget és magyar szellemiséget rányomta a beolvadt elemekre. Ma már nem lehet megmondani, hogy a legtisztább és legtörzsökösebb magyar rétegek közül is melyik volt idegen származású.
Társadalmában különbözõ rétegek alakultak ki. Katonanemzet, pásztornemzet, földmûvelõnemzet, politikusnemzet egyképpen a magyar.

Ha azt nézzük, hogy történetének mi volt az a végsõ hatása, mely lelkületét különösképpen alakította, azt mondom: mindig árvának érezte magát a nagy világban, mindig idegen volt számára a körülötte lévõ világ és õ is a körülötte való világ számára:
Mindig a lét és nem lét kérdésével volt elfoglalva, az élet és halál kockajátékát játszotta,
Valami megfoghatatlan végzettszerûség jellemezte történetét: ha egy kicsit megépült, elbukott, viszont legmélyebb elbukásból is hamar lábra állott: mindig készen állt a legrosszabbra is, de azért nyugodtan végezte a munkáját…

Nem panaszkodnak, nem jajgatnak, távol áll tolük a képzelõdés, aggodalmaskodás. Ezzel valami nyugodt egykedvûség alakul ki bennök élettel és halállal.
S ha közelebbrõl nézzük s megkérdezzük, hogy milyen ennek a népnek a szellemi alkata, észjárása, azt mondhatjuk, hogy a magyar szellem tagolt, nagy egységekben dolgozó, egyenletes, egyszerû, tömör.
Tömör annyiból, hogy gondolkodása és kifejezése súlyos, nincs meg benne a könnyûség, még akkor sem ha a játékos kedve egészen kifejlõdött. Reálisnak kell mondani a magyar szellemiséget és józannak. Egészen távol áll tole a spekuláció, nem hajlamos az ábrándozásra. A realitás viszont nem teljes: minden magyarba beleszakadt egy foszlány a puszták tündéri igézetébõl, a délibábból. Napsütötte pusztákon, fénnyel betöltött völgyekben, kedves sugárzó dombokban élte le életét, Közép-Európának legszárazabb és legnapfényesebb földjén: nem csoda, ha tiszta, erõs színeivel mély és igaz távlat, zavartalan valóságlátása nagy világossággal kapcsolódik. Szellemiségében is sok a napfény, nem mosódnak el az alakok: lényét öntudatlanul világosságból valónak tartja a magyar. Amit nem ért meg, neki meg kell magyarázni: magyarrá és világossá tenni. Mindehhez hozzájárul szellemiségének egyszerûsége. A magyar lélek nem bonyolult, nem dekadens. Egészben véve férfias nép.

Kedélyét tekintve, a magyar lélek uralkodó vonása a nyugodt, talán egykedvû külszín alatt elraktározott és rendbentartott érzelmesség. Ezért van benne valami ellenmondó, néha meglepõ. Komolyságát néha átüti meglepõ jókedve. Jókedvében mindig van valami komoly és fájó vonás.
/ Úgy megdalol, táncol, vígad, / Hogy a szíve majd megszakad! /

A magyar erkölcsöt nézve, uralkodó vonását a férfiasságában látjuk. Közeli szomszédság ide a büszkeség, a rátartiság. A rátartiságból következik, hogy szeret imponálni, bár neki, alapjában véve nem imponál senki. Büszkeségbõl fényûzõ is tud lenni. A magyar ember szemérmes, legbelsõbb valójában nem szeret mások elõtt megjelenni s mivel nagyon komolyan veszi érzéseit, szereti elrejteni. Mind ezeket ismerve, természetesnek találjuk a magyar virtuskodást.

A magyarnak rendkívüli a jogérzéke, ez építette ki a magyar alkotmányt, a közjogi vonatkozású hatáskörök megállapításának nagyszerû intézményét. A hadviselést és igazgatást a magyar férfi fofoglalkozásképpen ûzte és ez éppúgy katonanemzetté tette, mint politikusnemzetté.
Soha senki nem állította az ellenkezõjét, akár barát, akár ellenség, hogy a magyar egyike a legjobb katonáknak. Ebben páratlan volt a magyar az ezeréves történelem során.
Van egy másik sorozata is a különös magyar életformának. Ezek között elsõ helyen említem a magyar türelmet: ”Nem az a legény, aki üti, hanem, aki állja!” Ez az ismerõs mondás fejezi ki a magyarság rendkívüli passzív hõsiességét. Nem az élhetetlen, gyáva, lemondó türelem ez, hanem az elemekkel harcoló magyar lélek eropróbája, amely példátlan terheket tud elhordozni. Ennek a türelemnek az elfajulása beletörõdés, a patópálos lelki magatartás. Ez is magyar vonás, szomorúan magyar: az egykedvûségnek olyan foka, amely a világon semmit sem tart érdemesnek, hogy megmozduljon érte.
A magyar nemcsak valóság, hanem érték is. A magyarság értékét biztosítja az is, hogy az emberi szellemnek sajátságos minõségét adja, olyat, amelyet a világon senki más nem ád, csak a magyar és a magyarral az emberi szellem gazdagabbá és változatosabbá lesz.
Ezért érezte ösztönszerûen Széchenyi, hogy az emberiséget meg kell ajándékoznunk egy nemzettel: a magyarral.
Ezt meg is tette a magyar. E nagy mû megalkotásánál nagy erkölcsi és szellemi erõkrõl tett tanúbizonyságot. Keményen dolgozott, bátran verekedett „tékozolva híven életét” és vérével öntözte ezt a földet. Létrehozott, kifejlesztett egy nyelvet, e nyelvben egy európai mértékkel megbecsült irodalmat.
A magyarság nemcsak állapot, hanem feladat is, nemcsak olyasvalami ami létezik, hanem olyasvalami aminek lennie kell. Ezért olyan mély Széchenyi látása: ”Magyarország nem volt, hanem lesz”. Ezt Széchenyi eredetileg így mondta: ”lennie kell”!
Amikor magyarokká lettünk, nem szabad választásunkból lettünk magyarokká; ezt így vettük, létünknek, sorsunknak alkotórésze a magyarság. A magyarság szeretetében tehát az Amor Fati végzetszerûség rejlik...Szeretnünk kell a magyarságot, mint ajándékot, akár sors, akár küldetés.

Mindebbõl az is következik, hogy a magyarság nemcsak valóság és érték, tény és szabály, hanem ezenkívül hivatás, küldetés is. Mûvészi szenvedély, alkotó vállalkozás, megvalósítandó életcél. Mondhatom tehát, hogy nagy összeesküvés, titkos forradalom, vérszerzõdés arra, hogy a döntés pillanatában uralkodó gondolattá válik bennünk, amitõl magyarabbá lesz a magyar, s a magyar szellemiség becsületesebbé és nemesebbé válik....”