Kertész Imre és Esterházy Péter estje Berlinben
(helyszíni pályázat)

Milyen más volt ez az este! Azon kevesek közé tartozom, akik ezt a felolvasást ebben a felállásban Berlinben már másodszor hallottam, tehát össze tudom hasonlítani. Sok évvel ezelõtt, nem emlékszem pontosan, de 1994-95-ben lehetett, a Literaturwerkstatt egyik estjét a mai magyar irodalomnak szentelte...
Eine Geschichte – Zwei Geschichten


január 24.
Pompery Judit

A harmadik történet a sikersztori. Egy gombostût nem lehetett leejteni 20 perccel nyolc elõtt a Berliner Ensemble Foyer-jában. Nem lepett meg különösebben, hisz egy héttel ezelõtt már csak a kakasülõre kaptam teljes árú „láthatatlan” jegyet: a kedvezmény elfogyott - mondta a pénztáros.(Kedvezményes áron mehetnek színházba diákok, munkanélküliek és egyéb a társadalom peremére sodort csoportok.) Kedvezmény tehát nincs, látni meg onnan annyit lehet, mint a Budapesti Operaház 4. emeleti oldalpáholyának hátsó sorából.

Mindegy. A látvány ma úgysem érdekes, gondoltam, miután leültünk az utolsó pótülésig zsúfolt színházban. A láthatatlanságot szomszédos sorstársaink is oldott hangulatú türelemmel fogadták. Ugyanis ma a Bertold-Brecht-fémjelezte színházban különleges „látványtalan” elõadás volt: Kertész Imre és Esterházy Péter közös, helyesebben kettõs felolvasóestje a Theater am Schiffbauerdamm és a Collegium Hungaricum Berlin közös rendezvényeként.

A fenti címmel már második német kiadását érte meg a két szerzõ egy kötetben megjelentetett egy-egy novellája: Kertész Imre Jegyzõkönyve és Esterházy Péter Élet és Irodalma. Ezt a könyvet olvasta fel a két szerzõ egymás után, közben szünet. Nincs is errõl mit különösebben beszámolni, hisz nem volt színészi alakítás, se rendezés, se díszlet, se színpadtechnika. Volt egy asztal, egy szék, két pohár víz, egy könyv és egy-egy szerzõ. Vagy talán mégis?

Eltelt néhány perc, míg a közönség megszokta Kertész Imre akcentusát, és átengedte magát az írás hangulatának. Lenyûgözött understatement-humora, szubtilis hangvétele, ahogy a szerzõben visszatérõ módon nincs szeretet. . Érezhetõ volt a levegõben, hogy a nézõk javarésze ismeri a határátkeléssel kapcsolatos ösztönös félelmet, ha valahol, akkor Berlinben ezt nem kell magyarázni. Volt a dologban valami megrázó, egyben ünnepélyes, megható.Egyszerûen emberi.

Esterházynál a hangtechnika kezdeti nehézsége még oldottabbá tette az amúgy is közvetlen hangulatot. Az õ szövege sziporkázó szójátékaival humorosabb. Itt ki kell emelni a fordító teljesítményét, akinek sikerült a szóvicceket is átültetni. Az Esterházy által beépített, visszatérõ Kertész szövegek megtették a hatásukat. A második történet hangulatában is feloldotta az elsõ súlyos komorságát.

Azon kevesek közé tartozom, akik ezt a felolvasást ebben a felállásban Berlinben már másodszor hallhatták, tehát össze tudom hasonlítani. Sok évvel ezelõtt, nem emlékszem pontosan, de 1994-95-ben lehetett, a Literarisches Colloquium egyik programját a mai magyar irodalomnak szentelte. Magam úgy kerültem oda, hogy aznap délelott hallottam a rádióban egy interjút Esterházyval, amelyben a riporter utalt a jövendõ eseményre. Meghívott elõadók voltak Kertész Imre, Esterházy Péter és Dalos György - utóbbi a Magyar Ház akkori igazgatója. Ott a két novellát egy kb. 60-80 fõs szûk, vájt fülû társaság hallgatta.

Végül sajnáltam a két szerzõt, akik a meghirdetett elõadás utáni dedikálás címén kb. egy órát álltak a publikum rendelkezésére készséggel, türelemmel, kedvesen. A körülöttük álló színházi bennfentesek is álmélkodtak a kígyózó sorokon. Kertész Imrének mindez nyilván fizikailag megerõltetõ volt, de ez már csak hozzátartozik, ha valaki Nobel díjas lesz.