július 11.
Bencsics Klára

Mezõségi Pusztakamaráson 1927 június 17-én született , a magyar irodalom egyik kiemelkedõ alakja és Erdély anyanyelvének megõrzõ apostola.
A nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumban végezte tanulmányait, ahol felfigyeltek tehetségére és szinte az iskolapadból került fõszerkesztõi székbe a Falvak Népéhez.
Elsõ nagy írói munkája az erdélyi magyar falu sorsához, az anyanyelvben menekült magyarok mindennapjához kötõdik.
A széppróza, a magyar nyelv számadója, aki szülõfaluja apró emberi dolgait is úgy örökíti meg, hogy azok felcsillannak az európai horizonton. Még rövid írásait is áthatja humanizmusa és történelmi reflexe, az õseitõl örökölt bölcsesség, mellyel nemcsak szülõhazája, hanem az egyetemes emberi szellem hangját szólaltatja meg. Prózája és drámái egyaránt a legmagasabb irodalmi szintet képviselik.
Elsõ esszéregénye "Anyám könnyû álmot ígér" nagy sikert ért el, majd drámái: "Egy lócsiszár virágvasárnapja", "Káin és Ábel", "Advent a Hargitán", "Balkáni gerle" és így tovább, az „õstémát" bontják ki európai szintû értékével.
Egymás után jelentek meg esszéregényei is: "Gyermekkorom tükörcserepei", "Engedjétek hozzám jönni a szavakat" és a "Lõtt lábú madár nyomában" mind, mind a kisebbségben élõ ember anyanyelvéhez és történelméhez hû megnyilvánulása.
Munkássága, emberi-írói magatartása a diktatúrákba és kisebbségi sorsokba szorított magyarság megmaradásáért folytatott folytonos heroikus küzdelmét példázza. Egyik politikai beszédében mondta: „Vagyunk akik voltunk, leszünk akik vagyunk: magyarok!"
Ha naplóját olvassuk, az 1994-ben megjelent Heródes Napjai-t az 1984-1987 közötti események és viszontagságok leírása a diktatúra legsötétebb idejében, vagy Az utolsó köntös esszégyûjteményében napfényre került, részletes leírása az 1990-ben ellene irányuló román programnak, mert bizony meglincselte a vért kívánó tömeg 1990 március 19-én. Csodával határos, hogy életben maradt, de balszemét elvesztette és több csontját, bordáját összetörték.
A bostoni orvosok igyekeztek megmenteni a szemét, de hiába. Gyógykezelése után járt Montreálban is, szavaira még most is emlékszem, mikor megkérdeztem, hogy ezek után visszamegy-e?
„A félbemaradt mûvek várnak, a romániai magyarság több mint kétmilliós tömege ott van, és ha ott van, nekem is ott a helyem! Az a fontos, hogy ott együtt maradva próbáljunk helytállni bármilyen körülmények között is!"

1979-ben Herder díjjal, 1992-ben Kossuth díjjal tüntették ki. Marosvásárhelyen él.
Sütõ András írásai közül választottam egy részletet Sinkovits Imre színmûvészhez írt levelébõl, megjelent az Utolsó Köntös címû munkájában.

Maradok, máskép nem tehetek!

Kedves Imre!

A várakozás, mint a fehér templomtorony, messzire látszik, a te hangod pedig, akár a nagy harangoké, messzire hallatszik. Így figyelhettem föl ma reggel is a rádióban elhangzott, vallomásos szavaid kondulására. Kiderült belõlük, hogy te is betöltötted immár a hatvanadik esztendõdet. Hát Isten éltessen!
........hallom a távolból is a te kérdésedet: "De mi van veletek?"
Erre sokféleképpen lehetne válaszolni. Úgy is például, amiként a napokban egy Ábel-észjárású székely mondotta volt: köszönöm kérdésed, ki vagyunk hegyezve.
A metafora mintha tréfás lenne, pedig nem az. Csak ki kell egészíteni.
....A mostanság oly gyakori búcsúzások gyászos perceiben, amikor szülõk szakadnak el végleg gyermekeiktõl, unokáiktól.
....amikor tatárjárást, törökdúlást, kolerát, megannyi fõhatalomváltást, két világháborút átvészelt erdélyi magyarok utódai lódulnak meg tömegesen kivándorlásra----
..amikor évezredes emberi fáradozás veszíti értelmét, s a menekülõk riadalmát nem csitítja sem élet, sem halál, sem gótikus templom, avagy az õsüknek kopjás temetõje---
..amikor nincs már szava a kínnal fölépített háznak, s az ódon boltozatnak sem, amelyre egy Bethlen Gábor, vagy Petõfi Sándor fölnézett-----
....Gyakorta megkérdik tõlem az elmenõk: És ön, uram? Ön mire szánta rá magát?
Ilyenkor elnézem némán a kérdezõt: nem tudja vajon?
Ilyenkor, hõsi elszánások helyett azt kell mondanom csendesen: Maradok-és magamban hozzáteszem:--Maradok, másként nem tehetek.
Mert elveszett emberi jogokat még vissza lehet szerezni, ha nem csupán reménykedünk, de küzdünk is értük.
Mert az iskoláinkból nagyrészt kiszorult anyanyelvünk, ha búvópatakká lesz is valameddig, újból felszínre jut egyszer.
De kinek nevében szólhasson bárki nemzetiségi jogról, ha eltûnik a nemzetiség? Kivel térjen vissza a búvópatakká lett anyanyelv? Kinek a gyermekei elõtt nyisson kaput a majdani Bethlen-kollégium?
---Újból azt mondom magamban: én maradok, máskép nem tehetek.
Mert sokan vallják még: mi maradunk, máskép nem tehetünk! Maradunk, és küzdeni fogunk a fennmaradásunkért, elmondván újból a költõvel ama hajdani kolozsvárival: ahogy lehet!
Ahogy lehet--- bármi lehet, csak egyetlen utat nyilvánítsunk járhatatlannak, lehetetlenségnek, tömeges öngyilkosságnak: azt, amely kivezet a szülõföldrõl és vissza már soha nem vezet.
Ahogy lehet--- bármi lehet, csak az lehetetlenség, hogy amit hosszú századok alatt Erdély népei felépítettek, és amit úgy hívtunk jóban, rosszban közös otthonunk, most riadalmas évek értelmetlenné nyomorítsák és megtagadtassák azt velünk.
Mert ahonnan világgá szóródik egy nemzetiség: ott kinek terítheti meg majd akár isteni csoda is, az áhított jognak asztalát?......
E feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nemcsak én tekintem magam a szülõföld sírhantjelöltjének: a szülõföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok.
Keserves állapotában, ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett...-ahogy lehet, amíg lehetséges.

Kelt Marosvásárhelyt, 1988 szeptemberében,

Téged pedig ölel szeretettel, Sütõ András