Nagyon fáj - sikoltotta idegekbe szívet tépő segélykérését József Attila és azt gondoltuk, hogy a líra nem bírja ki a kétségbeesés további fokozását. Tévedtünk. József Attila is elzokogta - egyéni tragédiáján túl - nemzetünk keserves szimfóniáját, Trianont, és talán hitte is, hogy ha "Szembeszállunk mi a poklok kapuival", akkor nem lesz "kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem", és a "Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha! Soha Árpád honát!" Talán akkor még hitték is a magyar hazafiak, hogy "Vérkeresztet festünk majd a határkőre". Az elmúlt évtizedek azonban igazolták, hogy ismét melléfogtunk. Trianon pedig pusztít azóta is. A lelkeket, a szellemet, a szíveket sározza be, örömeinket, fájdalmainkat és imáinkat - világnak csúfjára.

A trianoni trauma nem jajong egyetlen mai költőnk soraiban sem őszintébben, mint Bartis Ferencében. Legújabb kötetének versei, az Életátvitel - szeretetfüggőségben - (Budapest, 2004) azért perzselnek, azért korbácsolnak minket, olvasóit, már-már a tűrőképességünket is próbára téve, mert a költő, az ember csak úgy képes kibírni kínjait, ha másoknak is fájdalmat okoz velük.

Hadúri pózzal indítja kötetét, fővezérként hirdeti meg a szabadság mindenhatóságát, amit az Isten-fogalommal azonosít. A rászorulók, az élet mártírjainak hadvezére, és ez Bartisnál nem üres szerepjátszás. Ő a szó igazi értelmében megjárta a poklok poklát, a börtönök megsemmisítő üregeiben sínylődte végig ifjúsága legszebb éveit szabad gondolataiért, az Utószó c. költeményéért. A kötetnyitó vers, a Hadúri beszéd egy országtorlaszon pogány imádság, keresetlenül egyszerű és őszinte. Egyetlen "költői fogás" az ellentét, amely mint tengely metszi szófajilag két részre a szóhalmozásokat, majd egyesíti őket minden népek közös szabadságvágyának keretévé.

A kötet címadó versének, az Életátvitel-nek műfaji megnevezése: oratórium. Az immár "életfává" terebélyesedett bartisi költészet húrjain magyarul sír "a magyar bánat", az összmagyarság fájdalmát visszhangozza ama négy folyó és a többiek, amelyeknek zúgó habjai felkapják a nemzet panaszát New York-tól Camberrá-ig, Afrikától Ázsiáig. Zúgják ezek a habok, hogy "magyarjaink kihaltak", és "még a múltunk se számít".

Bartis Ferenc nem halálmadár, aki veszedelmet huhog, de óhatatlanul belénk borzong a gyanú: váteszként előrevetítette 2004. december 5-ét, amikor bebizonyosodott, hogy csak név-magyarok lakják az ó-Hazát, akik

"Kiprédálták, eladták.
Tettüket megszavazták.
Ország helyett régió."

A történelmi "végelgyengüléses viharban" durva, naturalisztikus szóképek az ő káromkodásai, hogy a kor, a nemzet legjobbjainak közérzetét tudassák az éggel és a földdel, magával Istennel. Kicsi szülőföldje, a gyergyó-csíki világ jégkristály tisztaságát, a "hótárokbeli" gaál-ferik rovátkáit mutatja fel figyelmeztetésül, hogy

"ne üsse magyar a magyart", mert
"Megbocsát a meder a víznek,
az út a róla letérőnek,
a gyöngéd virág a burjánnak,
a burján a rászálló méhnek,
a méh a méztolvaj mackónak,
de a medve soha a vigéc
őt-táncoltató idomárnak."

Az 'oratórium' vezérmotívuma a csillapíthatatlan fájdalom a "szétprédikált álarcok roncstelepén", és ennek a fájdalomnak látszólag minden asszociációt mellőző akkordjai a népi siratók ritmusától a csuhajogtatás harsány felhangjaiig mindent összemarkolnak. Ennek a versformának van műfaji elődje az erdélyi, illetőleg az egyetemes magyar irodalomban is.

Elég, ha csak Szilágyi Domokos Bartók Amerikában c. versére gondolunk, az érzelmi-gondolati-műfaji mozaikszerkezetnek e csodálatos darabjára. Szilágyinak"Szivárványló" bánata költözött a földre, és tudjuk, "Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt" idegei nem bírták ki a megalkuvást. Hogyan bírhatná ki a fájdalom végtelen várakozását az utána jövő költő, az ember, "a hízelgő farizeus-gyűrű közepén", "a szúrósdrótból szőtt pamlagon", mikor

"Háborúsdit játszanak a kegyosztogatók,
csak önmaguknak mérik a békét
mértékegységük az eleven ember kilóra."?

Ám amikor már-már azt hinnők, hogy Bartis Ferenc összeroppan a visszhangtalan fájdalom súlya alatt, akkor hirtelen magára és a jövőre eszmél: nem veszett el minden, a közös bűnök elviselésének és jóvátételének van útja:

"Fájón, de sohasem jajgatva,
kapaszkodj az anya-szavakba,
marják föl, égessék tenyered -
elereszted, - lelked elveszett.
Utolsó fogódzó, más nincsen -
ANYANYELVÜNK ISTEN A HITBEN!"

Miként előző kötetében hirdette, hogy "Anyanyelvünk létünk vére", most és itt is felmutatja a nemzeti újrateremtődés szerinte egyedül lehetséges közegét, nyelvünket, amelyben "önmagunknál többek lehetünk."

A közismert életrajzi adatok, amelyek részben indokolják a nagylélegzetű versek felfokozott hőfokát, minduntalan felbukkannak a sorok között.

Be is vallja, hogy "Még nem gyógyultam ki halálos rabságomból ma se", noha büszkén kijelenti, hogy "Bár voltam rab, de szolga soha!".

Nem önsajnálat fogalmaztatja meg a "Csoda, hogy meg nem bolondultam" nagy monológját, hanem a ma mindennapjainak káosza, a "rabszolgarend" miatt érzett tehetetlenség, a hivatástudattal megáldott felelős költő vergődése, aki szabadságért kiabálva azt is Isten fülébe harsogja, hogy "Nem akarok magyarként rabszolga lenni."

Csak a Réka-versekben szelídül a költői hang. Unokája harangvirágként tartja törékeny kezében a jövendőt. A holnap gyermekeket jelent, akiknek tekintetében "újra kell értelmezni a világot", s ennek a tekintetnek sugarában maga a halál, "a temető távolodik egy-egy arasszal."

Ennek a sugárzásnak parancsa, hogy "Élni kell! Nincs más megoldás! Ha belepusztulunk, akkor is!", mert "A nemzet parancsát teljesíteni kell!"

Bartis Ferenc Szárhegy Nagypatak utcájában tanulta meg székely őseitől a "másokért-győzni akarásban" "csak-azért-is-erősnek-lenni" erkölcsi kötelességét, és nem maga tehet arról, hogy nem Nagypatak a fészke az ő nemzetvédő harcának, hanem a budapesti Vass utca.

Mivel annak idején még édesapja temetésére sem engedték átlépnie a trianoni határt a rablott kincsek őrzői, az "őrjöngő analfabéták", Szárhegy a költészetében "csillagballadák" színterévé minősült. Testamentumában a szárhegyi "Nagyhegy tetején, a Nagytemplom előtt a két öreg fenyőóriás közé" utaltatja küzdelmes útjának végső állomását. Mi hisszük, hogy "Még nem útrakészen" végrendelkezik.

Sok teendője van még Bartis Ferencnek, és dologidőben nem futamodik meg a székely ember fia. Érzi, tudja ezt ő is, és szinte megkönnyebbülten adja meg magát a sorsnak, amikor kimondja, hogy

"Réka oltalmaz engem
tekintettel és szóval,
kifogja a rám dobált
korom-zaccot és sarat
s letörli lelkemről a
hóhér ujjlenyomatát."