Közel fél évszázadon keresztül közvetíti a halhatatlan névadó Kodály Zoltán szellemét a torontói táncegyüttes, amely tulajdonképpen egy férfikórusból nőtte ki magát. Zadubán György karmester, zenetanár és zeneszerző, az egykori Kodály-tanítvány, 1960-ban hozta létre a férfiakból álló énekkart, amelyhez két év alatt vegyes kórus, zenekar és tánccsoport is társult. Ekkor, azaz 1962-ben vette fel a Kodály Együttes nevet is.

Kodály elképzelését, hogy "legyen a zene mindenkié!", a nemrég elhúnyt Zadubán György egész életében gyakorlatként követte. A 2005. június 18-án megtartott gálakoncert a tanítványok, a követők főhajtása volt az ő emléke előtt is.

Dobi Andrea művészeti vezető a gálaelőadásra készült műsorfüzetben ezeket írja: a "Maradandó örökség" nem csupán a Kodály Együttes életét mutatja be, hanem arra is ösztönöz engem, hogy bemutassam mindazokat a hatásokat, amelyek az idők folyamán bennünket értek, befolyásolták fejlődésünket és jelenlegi létezésünket. Kodály Zoltán munkássága, az ő kutatásai, népdalgyűjtései adták meg azt az alapot, amelyre Zadubán György felépítette az együttest.

Az ő örökségük ugyanúgy tovább él, mint az együttes több tánc-nemzedékének öröksége, akik a színpadot olyan emlékezetes számokkal színesítették, mint a Fonó, az Ecseri lakodalmas vagy a nyolcvanas és kilencvenes évek táncházmozgalom által ihletett koreográfiái. A vágy, hogy felfedezzük kultúránkat a zenén, dalon és táncon keresztül, a Kárpát-medencében lakó magyar emberek közösségéhez köt minket. Ezeknek a mélyben gyökerező népi kincseknek művelésén keresztül teljesedik be a mi küldetésünk., kétségtelenül formálva és gazdagítva ezzel kanadai-magyar identitásunkat."

Kirec László elnök szerint sokuknak ez az együttes nemcsak művészcsoportot jelent, hanem inkább családi közösséget, hiszen életre szóló barátságok, házasságok születtek tagjai között. A tánccsoporton keresztül nagyon sok fiatal találta meg a maga helyét az új hazában. "A lelkesedés és a csapatszellem kovácsolta össze az együttest, így adjuk tovább ezt az örökséget generációkon keresztül a jövőben is."

Zadubán György kezdeményezését bevándorló magyarok támogatták, ők voltak az együttes alapító tagjai is. A kezdeti kórus műsorában népdalok, népdalfeldolgozások, klasszikus zenedarabok szerepeltek, de természetesen, kanadai zeneszerzők műveire is odafigyeltek.

Tekintélyüket és az előadások színvonalát illusztrálja az, hogy a Kanadai Operatársaság két évadra szerződtette őket az Aida és a Turandot kórusbetéteinek előadására.

A tánccsoport első koreográfusa, Prommer Gyula hasonló sikerekre vezette az együttest. European Holidays alkalmával való bemutatkozásuk után éveken át Észak-Amerika egyik legnépszerűbb, a hivatalos sajtó által is elismert népi tánccsoportja volt a Kodály.

A hetvenes években Dreisziger Kálmán vette át a koreográfiát, aki bevezette a táncházmozgalmat, ifjúsági és gyermekcsoportokat létesített, és kiépítette kapcsolatait Kelet-Kanada magyar közösségeivel. Nem elégedett meg helyi fellépésekkel, turnék sorát szervezte meg, hogy megszerettesse a népi táncot más vidékek fiataljaival is. Tevékenysége idején az együttes újabb virágkorát élte.

Dreisziger Kálmán visszaemlékezéseiben elmondja, hogy 1962-ben látta először színpadon a Kodály-táncosokat, akik elsöprő sikerrel szerepeltek a "Nemzetépítők" című soknemzetiségi rendezvényen. A következő évben maga is belépett az együttesbe, ahol neves mesterek, művészek tanítottak. Első szereplésének emlékét nagy szeretettel idézi, amelyre a Massey Hall-ban került sor, és amelyiknek egyik csúcspontja az Este a faluban volt. Zadubán zenéjével, Prommer Gyula-Koncz György-Pokoly Enikő-koreográfus csapat rendezésében ez valóságos mega-szám volt, amelyet kiegészített egy Rábai Miklós-tanitotta tánc is. Ezt követték a kiszállások Cleveland-ba, Montreal-ba, Winnipeg-be és Észak-Amerika más helységeibe.

Mint Kodáy új koreográfusa, Dreisziger sokat tanult, de sikerre vitte kitűzött céljait, és olyan táncokat tanított meg, mint Béres: Mikepércsi csárdás, Nafrádi: Pásztortánc, Vadasi: Nyírségi táncok, valamint egy nagyszabású Rába-közi koreográfiát, a Szüretet.

A táncházmozgalom nevelte ki a vezetői utánpótlást. A kilencvenes években már a fiatal Dobi Gábor lett művészeti vezető, aki figyelmét az eredeti, ősi táncok felé fordította. A gálaesten nemcsak a felnőtt csoport szebbnél szebb táncaiban gyönyörködhetett a közönség, hanem az ifjúsági és kisgyerekcsoportok mozgásában is. Őket mint a tehetséges utánpótlás letéteményeseit Fekete Ágnes, Pál Csaba és Somodi Mónika oktatja.

A régi, vagyis az "egykori Kodály táncosok" fellépése ezúttal is fergeteges sikert aratott. Az egykori koreográfusok tanítványaikkal együtt ropták a táncot, szívet-lelket beleadva a tüzes ritmusba. A táncokat a Szent Erzsébet Scola Cantorum nevű, huszonöt fős kamarakórusának énekszámai, valamint a Feketeföld, Dűvő, Életfa és Kecskeszem együttesek zene- és énekszámai egészítették ki. Mintha soha nem is lett volna apálya Kodálynak, olyan nagyszabású előadást láttunk június 18-án a MacMillan Theatre-ban.

Ezt a véget nem érő vastaps is bizonyította. Monumentális jelenet zárta a gálaműsort, amikor mindenki, akinek valaha is valami köze volt Kodályhoz, megjelent a színpadon.

Egymásba kulcsolt kézzel, összefonódó karral bizonyították, hogy egységben, összefogásban az erő, a megtartó, amelyikbe kapaszkodva a világ bármely pontján megmaradhatunk magyarnak.

Az előadás után sem a közönség, sem a Kodály-család nem akart hazasietni. Mintha az emlékezés, a közös nosztalgia valamilyen láthatatlan súllyal szállt volna a lelkekre, folytatásra várva.

Reménykedve tekintünk az 50. évfordulós gálaest elé, bízva abban, hogy az "egykoriak" közül akkor azok is táncolnnak és énekelnek majd, akik ez alkalommal távol- vagy kimaradtak a közös szereplésből.