Az Összmagyar Testülethez tartozni önbecsülést is jelent...
Utazás utáni gondolatok

A sors szokatlan ajándékának tekintem, hogy az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 46. évfordulóját köszöntõ budapesti rendezvénysorozat nyitó ünnepségének egyik láncszeme a Vaddisznók törték a törökbúzát c. kötetem magyar és angol nyelvû bemutatása volt.


november 27.
Dancs Rózsa

Az eseményhez kapcsolódó emlékezéseimet Havas Judit elõadómuvész lírai tolmácsolása és férjem angol nyelvû felolvasása tette teljessé, akik Budapest belvárosában segítettek a Székelyföldnek az egységes nemzeti eszményekhez való ragaszkodását megidézni. Emlékeztetni a világot arra, hogy a közös gondok és fájdalmak felvállalásával a történelem áldozataiként vergõdõ elcsatolt területek magyarsága soha nem maradt adós. Hogy mennél mostohább sorsba süllyedt, annál fokozottabban igyekezett az anyaországi nemzetrész sorskérdéseivel azonosulni.

Bevallom, az aranyásók izgalmával indultunk Magyarországra, hogy eleget tegyünk az Összmagyar Testület felkérésének. Akkor még nem tudtuk, hogy egy nemzetközi csapat tagjai leszünk. Nem sejtettük, hogy a németországi Oláh Ilona, a svájci Cseres Tibor, valamint az ausztráliai magyar Curtis Dóra mellett olyan jeles személyiségek társaságában emlékezünk 1956-ra, mint Bárány Tamás, Bartis Ferenc és Takács Tibor, akiknek hatalmas életmû és fájdalmas tapasztalatokkal terhes életút jelölte ki az irányt a halhatatlanság felé. Nagyszeruóû, felemelõ, megrendítõ élmény volt hallani írásaimat Havas Judit mûvészi értelmezésében, az ajándékként elmondott Illyés Gyula-verset, és Bartis Ferenc történelemmé jegecesedett Utószó címû költeményét - a szerzõ elõadásában.

Férjem most járt a legeslegelsõ alkalommal Magyarországon. A gyerekkorában hátrahagyott jugoszláviai Zomborban, egykori szülõföldjén, a háború után is, ma is egyre ritkábban hallani anyanyelvünk gyönyörû muzsikáját, ezért érthetõ csodálkozással és megilletõdéssel szívta magába az õszi pompába öltözött magyar környezet minden ajándékát. Nekem felnõttként sikerült megismernem a gyerek- és ifjúkorunk álmaiban eldorádóként megbúvó anyaországot. Emlékszem, a hetvenes évek elején egy badacsonyi borpincének hirdetését fontolgatva, a barátainkkal elhatároztuk, hogy megkóstoljuk a híres Kéknyelût. Az udvaron egy csinos, tizenhat év körüli süldõlányt szólítottunk meg, aki néma döbbenettel nézett ránk, majd kiáltozva elrohant: " Anya, gyere gyorsan, mert valami románok jöttek, de pont úgy beszélnek, mint mi!'' Az anyuka sem tudta felfogni, hogy miként lehetséges olyan jól beszélni a magyart, amikor az tudvalevõleg nagyon bonyolult nyelv.

Az ad hoc történelmi leckének nem volt foganatja, de a drága nedû is valahogy savanyú utóízt hagyott szánkban. Aztán eltelt néhány esztendõ. A nyolcvanas évek végén a hírhedett diktátor Romániájában nem tudtam más túlélési lehetõséget elképzelni gyerekeim számára, mint a kimenekítést. Magyarországon tartózkodva kétségbeesetten keresgéltem azt a rést a vasfüggönyön, amelyiken Nyugatra surranhatunk, ám egyre fogyatkozó reménnyel. A vergõdés aztán egy napon egy országos tisztséget viselõ kedves férfi elé sodort, akinek megindíthatta szívét két kisgyerekem riadt tekintete, és barátságosan faggatni kezdett. Miután megértette, hogy törvénytelen határátkelésen töröm a fejem, megkérdezte, hogy Erdélynek melyik részébõl vagyok. Mondtam, hogy Sepsiszentgyörgyrõl. Mi annak a magyar neve?, érdeklõdött. Sepsiszentgyörgy, ismételtem. Akkor komolyabban szemügyre véve, kissé szigorúbb hangon szólt rám: "Nem figyelt rám, asszonyom.

Azt kérdeztem, hogy mi a magyar neve a helységnek, ahonnan jöttek?" Tehetetlenül néztem rá, és szinte együgyûen motyogtam, hogy másképpen nem tudom a nevét, csak úgy, hogy Sepsiszentgyörgy. A kartárs nem volt már tovább kíváncsi semmire, legyintve elbocsátott. Nem neki, hanem csak az Istennek köszönhetem, hogy végül gyermekestõl mégis kijutottam Ausztriába. A kötelezõ menekülttábori esztendõ után pedig Kanadába.

Fogadott hazámban másfajta elbírálással találkozik az ember, fõként akkor, ha a nemzetiségére kíváncsi valaki. Mert ha anyanyelvem iránt érdeklõdnek, akkor azt mondom, hogy magyar. "Ah, Budapest!", ragyog fel a földrajzi dolgokban jártasabb új honfitárs. De én nem szeretek idegen tollakkal ékeskedni, ezért javítok: "Nem, nem Budapest, hanem Erdély, Transylvania." És ezzel elindítom az ingyen cirkusz egy változatát. "Ohó, szóval Dracula!" Se szeri, se száma ezután a heccelodésnek, az ízléstelen megjegyzéseknek. Sõt, amikor a torontoi egyetem könyvtárszakán egy szakmai kurzust látogattam, az egyik kolleganõm megkért, engedném, hogy megnézze a nyakamat, amelyet föltétlenül fokhagyma kell hogy díszítsen.

Ha nem tudnók, hogy szervezett, valahonnan folyó, kemény pénzekkel megalapozott butító propagandáról van szó, akkor még humorosnak is tekinthetnõk az effajta megnyilvánulást, de így inkább fáj. Fájt akkor is, amikor azt olvastam, hogy valamelyik amerikai egyetemen, ha jól emlékszem, Bostonban, drakulológiai fakultás mûködik. Hogy szûkebb pátriám, Erdély miért nem tölthette be a megtartó szülõföld szerepét, arról a különbözõ lapokban vagy a kötetemben megjelent írásaim "beszélnek", így csak annyit mondhatok, hogy minden sötét tapasztalatom ellenére, mindenütt megmaradtam magyarnak. Maradok továbbra is. Hála azonban az Összmagyar Testületnek, férjemmel együtt nem a periférián érezzük már magunkat, hanem annak, aminek Isten annak idején kijelölte sorsunkat: az egyetemes magyarság. Az Összmagyar Testület elnöke, Bartis Ferenc költõ neve és élete a szabadságért mártíromságot szenvedettek szimbóluma.

1956 november elsején a kolozsvári Házsongárdi temetõben mint egyetemi hallgató elszavalta az erdélyi szellemi nagyok, Brassai Sámuel, Dsida Jenõ és Kriza János sírjánál aUtószó címû költeményét, amely ürügyet adott a magyarországi forradalom- és szabadságharccal rokonszenvezõ erdélyi fiatalok tömeges letartóztatására. Õmaga hét évi szigorított börtönbüntetést kapott, de a román állam bosszúja szabadulása után, évek múlva sem hagyta békében. A "szolgálatos fülek" egy évtized múltán is hallani vélték a vers mottóját, az "És mégis élünk!" dacát, amellyel a széttépettek és összetörtek, a "Történelmi kárörömnek" odalököttek a világba kiáltják, hogy "Anyanyelvünk létünk vére".

Kiutasították az országból, és késõbb édesapja temetésére sem engedték vissza, nem léphette át a magyar-román határt. Az idén ismét elhangzott a Házsongárdban az Utószó a kolozsvári Brassai Sámuel gimnázium XII. D osztálya és irodalomtanára, dr. Málnási Ferenc tolmácsolásában, amint azt a Szabadság c. erdélyi lap hírül adta. Hála Istennek, a szabadság szelleme továbbra is a széthúzás, a gyulölködés, a zsarnokság fölé kerekedett.