Mindenekelőtt köszönöm a megtiszteltetést, hogy engem kértek fel az 56-os megemlékezésre. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy némileg habozva álltam kötélnek, mert bár '56 ma már történelem, méltatója mégis könnyen belegabalyodhat a napi politika hínárjába. A nemrég itt Montreálban is bemutatott Mészáros Márta film Nagy Imréjét az zavarta leginkább, hogy -mint mondotta- ugyanazok rehabilitálják majd, akik halálra ítélték.

Nos, az őt hősként tisztelő felszabadult demokráciában is nem egy méltatás hangzott el olyan politikusok szájából, akik vagy a barikád másik oldalán álltak akkoriban, vagy később toborzódtak a holtakat temetetlenül ránkhagyó Kádár rendszer aktivistáinak sorába. Ez nem jelenti azt, hogy 1989 nem hozott volna valóban forradalmi átalakulást. Hiszen a kommunista államhatalmat jogállamiságra alapuló több párti demokrácia, a szocialista tervgazdálkodást pedig nyitott szabadpiaci kapitalizmus váltotta fel.

Utóbbiról viszont 1956-ban szó sem volt. '56 nem a tőkének ígért szabadságot, hanem a népnek magának. Ezt hangsúlyozta a börtönéből kiszabadított Mindszenty bíboros is, sokat vitatott november 3-i rádió beszédében, nem pedig az egyházi nagybirtokokat követelte vissza, mint azt Kádárék állították. Idézem- < ...egy egész nemzet kelt fel, hogy saját kezébe vegye sorsát. A nép kinyilvánította akaratát, hogy nemcsak az állam igazgatásáról fog szabadon dönteni, de munkájának hasznosításáról is. És a nép nem fogja tűrni, hogy ezt az akaratot bárki kihasználhassa és jogtalanul önző erők céljainak szolgálatába állítsa. >

Milovan Djilasz, a jugoszláviai kommunista eretnek gondolkodó az '56-os magyar forradalmat úgy értékelte, hogy valami olyan újat hozott Európában, amely nem kevésbé jelentős, mint a francia vagy az orosz forradalom volt. A magyar forradalomban -mutatott rá, - < felmerült a kommunista rendszer felváltása egy merőben új társadalmi renddel."- Itt Djilasz, aki véleményéért egyébként börtönbe került, a társadalmi ön-szerveződés elsöprő hullámára utalt, amely az egész országot napok alatt forradalmi bizottságokkal, munkástanácsokkal árasztotta el. Ezek korszakos történelmi jelentőségét legbehatóbban Hanna Arendt taglalta. Ez a zsidósága miatt Hitler Németországából Amerikába áthonosodott filozófusnő a magyarországi munkástanácsokban vélt alternatívát találni a kapitalizmusra, de egyben a totalitarizmusra is, és általában az elidegenedett államiságra, amely mintegy befalazza építményébe az ember közvetlen politikai ösztöneit. '56 forradalmában Arendt pontosan ezen közvetlen politikai ösztönök kiszabadítását látta. A 68-as Prágától eltérően Budapesten nem pusztán ember arcú szocializmusról, de ember arcú történelemről volt szó 1956-ban.

Ha a magyar forradalom fejét a forrongó értelmiség szolgáltatta, szívét pedig a barikádok harcosai, a forradalom gerince kétségtelenül a munkásság volt. Csepel, Miskolc , Győr , Sztálinváros nagyüzemi munkásai, Szombathely vasutasai, Pécs és Ózd bányászai nem voltak ideológusok, lenini professzionista forradalmárok. Kiállásukban a nemzeti, politikai és társadalmi felkelés kibogozhatatlanul egybefonódott az emberi autonómia kinyilvánításával. Ez az autonómia nem érte be követelésekkel a hatalomtól, hanem maga nyilatkozott meg önálló hatalomként. A fegyveres harcosokat összefogó nemzetőrségen kívül, a gyárak, intézmények, sőt a városok és régiók is létrehozták a maguk kormánytól független önigazgatási szerveit, a forradalmi bizottságokat, munkástanácsokat, nemzeti tanácsokat. Ténylegesen kettős hatalom jött létre, az állami és a közvetlen társadalmi hatalom. Ez önmagában nem lett volna egyedülálló, hiszen az orosz forradalmak 1905-ben és '17-ben már produkáltak hasonló jelenséget, de akkor a Lenin vezette Bolsevik Párt kisajátította, a maga szekere elé fogta e parallel hatalom szerveit. Voltak munkástanácsok Jugoszláviában is, - valójában ezeknek példája volt a közvetlen inspiráció 56-ban, - de ott sem kerülhették el a kommunista állam-párt ellenőrzését. Magyarországon ugyanakkor, a történelemben egyedülállóan, pontosan a Párt és az ideológia béklyóit lerázva jöttek létre, független társadalmi-hatalmi tényezőkként, - így mentesek maradtak a bolsevik ideológiától, de még az anarchista indoktrinációtól is, amely pl. a spanyol polgárháború önigazgatási képződményeit jellemezte.

Nagy Imrének és változó kormányainak az adott történelmi helyzetben nem volt más választása, mint követni a forradalom ezen ön-törvényű dinamizmusát. (A kommunista Nagy Imre emberi nagysága pontosan abban rejlik, hogy saját ideológiájának roncsai alól nemcsak hajlandó volt a forradalmi nép szavára odafigyelni, de végső soron - mint tudjuk élete árán- magára is vállalta teljesen azt, amit nem maga kezdeményezett, és amit mégcsak nem is egészen értett.) Nagy Imre 23-án még elvtársakként akarta szavait az őt követelő tömeghez intézni. Ez már akkor nem volt elfogadható. Az első hét harcai és politikai változásai során még a demokráciát is kizárólag egy szocialista Magyarország demokráciájaként emlegette. Az állandó szocialista jelzőt csak október 30.-a után ejtette. Ez volt az a nap, amelyen először találkozott a szabadságharcosok több vezetőjével, köztük a Kilián laktanya legendás védőjével Maléter Pál ezredessel.

Október 30-a, talán a forradalmi kalendárium egyik legsorsdöntőbb napja. A 23-án megkezdődött fájdalmas vajúdás eredményeként létrejött több párti koalícióval, az egy-párt rendszer eltörlésével, ez a nap végre egyértelműen a kommunista múlt lezárását ígérte, - még úgy is, hogy a kommunisták vezető szerepet játszottak ebben a koalícióban. (Igaz, az ellenük felgyülemlett gyűlölet ekkorra már kicsapott az utcákra is, és borzalmas alkalmi népítéletekbe torkollt. Október 30-a volt a Köztársaság téri pártház ostromának napja. Mint ismeretes, a feldühödött felkelők helyben meglincselték nemcsak az elfogott ávós tiszteket, de a besorozott ávós kiskatonákat is.) Mégis, a pillanatnyi anarchián túl ez a nap az új rend első megnyilvánulásainak napja is volt. 30-án jelentek meg az utcákon a forradalom saját közrendi szervezetének járőrei, a független nemzetőrség és a forradalomhoz csatlakozott rendőrség közös járőrei. Ekkor alakult meg a hadsereg forradalmi tanácsa, és a főváros adminisztrációját ellátni hivatott Budapesti Forradalmi Bizottság. Ugyancsak október 30-án Győrben a Dunántúl munkástanácsai és forradalmi bizottságai bejelentették az (össz-) Dunántúli Nemzeti Tanács megalakítását. Ez a Tanács a társadalmi hatalom függetlensége jegyében még ellenkormányt is kilátásba helyezett, amennyiben a bizalmatlanul szemlélt u.n. < budapesti kormányzat > haboznék lépést tartani a forradalmi nép, a nemzet, követeléseivel.

Október 30-a lehetővé tette a kormány számára, hogy megszilárdíthassa a népesség ingatag bizalmát a politikai hatalomban. Moszkva e napon nyilatkozatban ismerte el, hogy a szocialista országok viszonyában aránytalanságok alakultak ki, és jelezte hogy hajlandó revízió alá venni csapatainak magyarországi tartózkodását. - Nagy Imre még aznap bejelentette, hogy a szovjet kormánymegbízottakkal folytatott megbeszélések a csapatkivonásról nemcsak Budapestre de az egész országra vonatkoznak. A miskolci rádió 30-án este már közölt is szemtanúi jelentéseket Nyíregyháza térségéből a folyamatos szovjet kivonulásról. Igaz, a moszkvai nyilatkozat záró mondatai akár intésnek is beillettek volna : "A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak védelme. az egész dolgozó magyar nép legfőbb és szent kötelessége." - Ez a kitétel bizony már az e napon bejelentett több párti koalíciós kormányzattal is alig volt harmonizálható.

Egy nappal később, október 31-én a miskolci rádió már nem a szovjet csapatok kivonulásáról tudósított, hanem azt jelentette, hogy friss erők lépnek az ország területére.- Közben a nemzetközi helyzet is hátrányos fordulatot vett. 30-án London és Párizs ultimátumban követelte az egyiptomi kormánytól, hogy brit és francia csapatok ideiglenesen megszállhassanak néhány stratégiai fontosságú pontot a szuezi csatorna térségében. Hammarskjöld ENSz főtitkár íróasztalára így a magyar dosszié mellé hirtelen a szuezi ügy is odakerült.

Nagy Imre november elsején már hiába továbbította tiltakozását az új szovjet erők beözönlése ellen az ENSz -hez. A világszervezet főtitkára Szuezt fontosabbnak ítélte és nem Budapestre, hanem sürgősen Kairóba utazott. A neves spanyol történész, Salvador Madariaga, az ENSz főtitkár ezen döntését utólag végzetesnek minősítette, mely Magyarország sorsával együtt hosszú időre megpecsételte Európa megosztottságát is. "Mint az események megmutatták, -írta Madariaga,- Kairó csak pillanatnyilag látszott fontosnak. Budapesten ugyanakkor az európai kontinens egész keleti felének sorsa volt a közvetlen tét és egyben - mutatott rá a spanyol történész -, a kontinens nyugati felének tisztessége is." - Hiába volt már a szovjet katonai jelenlétet "legalizáló" Varsói szerződés felmondása, egyben a semlegesség bejelentése, -Magyarország magára maradt.

Közben a magyar kormány egyik tagja, Kádár János, akivel október 30-án a Budapesten tárgyaló szovjet megbízottak külön is találkoztak, november 1-én eltűnt. A miniszterelnök hiába kérte rádión is jelentkezését, a kommunista párt új első titkára nem hallatott magáról. November 4-én bukkant fel aztán neve újra a híradásokban, de akkor már egy u.n. >forradalmi munkás-paraszt kormány > fejeként, (folytatjuk a 4. oldalon)

hogy az ismét támadó szovjet tankok védelmében majd berendezkedjék Budapesten.

Ez nem ment minden nehézség nélkül. A november 4-i szovjet invázió megpecsételte a felkelés sorsát, de a forradalom ezzel még nem ért véget. Egyrészt a fegyveres harcok is elhúzódtak a szovjet katonai vezetés által előrelátott egy-két napon túl. A Nemzetőrség csak november 10-én kényszerült feladni főhadiszállását Budapest területén, a Szabadsághegyen. ( Budapest belterületén egyébként az u.n. "vörös" Csepel, vidéken pedig éppen Sztálinváros tartott ki legtovább.) Elszigetelt felkelő alakulatok még egy ideig tevékenykedtek az ország különböző vidékén, -de Magyarország topográfiája nem hagyott kétséget afelől, hogy ezek napjai meg vannak számlálva. Nagyobb nehézséget jelentett a Kádár kormányzat számára a társadalmi önigazgatás képződményeinek felszámolása. Figyelemre méltó, hogy míg a kormány a szovjet támadás súlya alatt szinte azonnal összeomlott, a munkásság önigazgatási szervezeteivel nemcsak hogy nem végzett a második szovjet invázió, hanem a budapesti munkástanácsokat egyesítő Nagy-Budapesti munkástanács éppen ekkor, a fővárosi harcok elcsendesedése után, november 14-én alakult meg, és hamarosan egy, a vidéki munkástanácsokat is magábafoglaló ilyen össznemzeti szervezet létrehozását kezdeményezte. A kommunista kormány, valamint a szovjet megszállók nem fogadhattak el egy, az ország egész területét átszövő paralel hatalmi hálózatot. Így a munkás overallban parádézó új államhatalom leszámolásra szánta el magát a tényleges munkáshatalommal szemben. Válaszul a Nagy Budapesti Munkástanács december közepén általános politikai sztrájkot hirdetett meg. A kenyértörés kimenetelét a szovjet megszállók jelenléte határozta meg. Ez tette lehetővé Kádár számára a munkástanács vezetőinek letartóztatását. A berendezkedő kommunista államhatalom ezután a sztrájkokat, halálbüntetés terhe mellett, betiltotta. A munkástanácsok funkcióit törvénnyel korlátozták, egymás után alakították meg, ha kellett erőszakkal, megfélemlítéssel az üzemi pártszervezeteket. Mindennek ellenére a munkástanácsok még így is fontos szerepet játszottak az 1956 legvégén és 1957 elején újra meg újra fellángoló sztrájkokban, tüntetésekben. Kádár rendszere csak '57 végére érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy végleg felszámolja ezeket, az u.n. munkás-paraszt kormány számára oly zavaró képződményeket. (A következő esztendőben, 1958-ban, aztán a forradalom vezető alakjainak, így Nagy Imrének, Maléter Pálnak és másoknak elitélésére és kivégzésére is sor kerülhetett. A terror még '58-ban sem ért véget, így az Újpesti Munkástanács vezetőségének tizenegy tagját csak 1959 nyarán ítélték halálra, - nyolcukat ki is végezték.)

A jelek szerint Magyarországon manapság mindez nem akadályozza meg a Kádár nosztalgiát . Ezt a társadalmi emlékezet-zavart részben magyarázza, hogy'89-et a népesség túlnyomó hányada passzívan élte meg, és az alkalmazkodni nem tudók egy része ma a társadalmi különbségeket kiélező gyors kapitalizálódással úgy érzi, mintha átugratott volna felette a történelem.

Mellesleg az 1989-es 90-es fordulat hevében újra felütötték fejüket a munkástanácsok, a mezőgazdasági vidéken pedig helyenként kibucok alakultak. De sem a mezőgazdaságban, sem az iparban az ilyen próbálkozások nem bizonyultak életképesnek. A történelem ekkorra már egyetlen szuverenitást ismert csak el, és ez a piac szuverenitása.

'56 öröksége ebben az összefüggésben különösen fontos. Amit a neves francia író, Albert Camus, írt annakidején "A magyarok vére" című manifesztójában, némi áthallással, különös tekintettel a politikai és társadalmi lelkiismeret tisztázatlan kérdésire, ma is érvényes: Csak úgy maradhatunk hívek 1956-hoz,- írta Camus,- ha soha és sehol nem áruljuk el azt, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha és sehol - még közvetve sem - igazoljuk gyilkosaikat. Hisszük, -jelentette ki,- hogy a történelemben ott lüktet a felszabadult munka, a szabad emberség dinamikája.

E szabadság az, melyet a magyar forradalmárok, "királyi örökségként", még bukásukban is ránk hagyományoztak.