Őszinte részvéttel kezdjük ismertetésünk eme részét is. Kortárs irodalmunk eminens költője, Faludy György szeptember 1-én elhunyt, hőn szeretett szülővárosában, Budapesten. E sorok írásakor még nem került sor temetésére, de a gyászos bejelentés széles visszhangjából következtetni lehet a nagy részvétre, melyet a 96 éves költő, műfordító, memoáríró és több mint húsz kötetnyi munka szerzője keltett távozásával. Néhány angol nyelvű kollégája úgy nyilatkozik róla ma is, hogy ,,Faludy György kitüntette jelenlétével Kanadát!" Élete, az 1989 utáni haza-patriálásáig örökös vándorlásban telt.

Előbb a fasizmus, majd a kommunizmus elől menekült külföldre, menedéket keresve Franciaországban, Marokkóban, Maltán és Észak-Amerikában. 1967-ben költözött át az Egyesült Államokból Kanadába, s Torontóban élt több mint két évtizeden át.

Ez a földrész volt alkotói vándorélete utolsó állomása. Ez jelentette számára a nyugalmas lehetőséget versei rendszerezésére. Itteni évei alatt jelent meg az 1966 és 1979 között született versei gyűjteményes kötetben való kiadása  (Összegyűjtött versek, New York, 1980). Itt vetette papírra, Robin Skelton kedves kollégája vancouver-szigeti nyári lakjában lejegyzett naplóját, mely 1991-ben jelent meg Jegyzetek az esőerdőből címmel. Ugyancsak Kanadában jelent meg számos költeménye angol fordításban, majd George Faludy: Selected Poems 1933-1980 (1985) című 232 oldalas gyűjteménye, John Robert Colombo, Robin Skelton, Eric Johnson, Denis Lee, George Jónás és több más jeles költő tolmácsolásában.

Kanadában született költészete a természet pusztulását, a modern kor dekadenciáját, a kultúra dicséretét fejezi ki. Ezek a költemények adják, mint feljegyezték róla, az Összegyűjtött versek-ben közölt ,,Száz szonett" kohéziós erejét. Kanadai évtizedei alatt írott versei a természet pusztulása mellett a tömegkultúra olcsó, ripacsos  világát, a fogyasztói társadalom szennyének mindent elárasztó áradatát elevenítik fel. Elutasítja az esztelen nagyhatalmi fegyverkezést, a technológia korlátlan fejlesztését. A nagylélegzetű ,,Ave luna, moriture te salutant" című versében az embernek a holdra való menetét, s általában a technológia ádáz előretörését kiábrándító keserűséggel bírálja.

Megbékélést jelentett számára a brit-columbiai esőerdőben töltött nyara. ,,Kunyhóban a kanadai erdőn" c. versében (1987) elénk tárja idilli környezetét, az áhított  megnyugvást, amivel ez a kietlen vadon ajándékozta meg. Mint Szakács István Péter írja ,,Szavak prérijén" című monográfiájában, ez az elzárt Vancouver-sziget, melyen a történelem még nem gázolt keresztül, bájos szépségével, romlatlanságával, csodálatos édeni voltával békét, ihletet nyújtott a tragikus történelmű Magyarországról elmenekült, zaklatott életű költőnek. Íme a vers:

A tornác falán felgyújtom a lámpát
és leülök alája verset írni.
Magános ház, nagyerdő - alkony táján
kísértetet vár, képzel, vagy talán
lát az ember a föld túloldalán;
nem itt. E nedves és édeni földet
még Ádám s Éva járja önfeledt
lépésekkel. De verset írni könnyebb
annak, aki odaát született.
Madárszárny lebben most a csenden át.
Az ezüst nap beleveti magát
a fák közé s a nagy, sötét bokor
mellé ér. Lámpám a fejem felett
ragyogni kezd, mint a virágcsokor.

Kanada tárt karokkal fogadta be a neves költőt. Bevándorlása percétől kezdve elhalmozta kitüntetésekkel, egyetemi díszdoktorátussal, egyetemi katedrával, s ittléte alatt két ízben is felterjesztették Nobel-díjra. Az angol nyelvű írótársak is egyből keblükre ölelték. Verseit lefordították, s kiadták élvonalbeli folyóiratokban, antológiákban és 1985-ben külön kötetben: George Faludy: Selected Poems, 1933-1980, Robin Skelton szerkesztésében.

Humánus lélekként, ragaszkodó embertársként ismertük meg mi is, fiatalabb társai. Én Torontóban találkoztam vele személyesen, a Magyarságtudományi Társaság konferenciáján. Némi lámpalázban égve mutatkoztam be a Mesternek (épp akkor fejeztem be ,,My Happy Days in Hell" című memoárja olvasását. Hallottam már róla otthon is, Villon fordításaival kapcsolatban.) Feszélyezettségem hamar eloszlott, amikor bozontos szemöldöke alól rám sugároztatta barátságos tekintetét. Nem volt abban az emberben semmi a ,,Mester"-kélt. Azóta is megmaradtunk levelező társaknak. Bár hatalmas életmunkássága révén lekezelésnek számított volna a kanadai magyar irodalomba való beszorítása (hiszen világirodalmi jelenség volt!), antológiáinkban, irodalomtörténeti monográfiáinkban ,,itteni" költőként szólaltattuk meg. Amit a rája oly jellemző elismeréssel fogadott.

Sorainkból való távozásoddal, s haláloddal nagy űrt hagytál közöttünk. Gyurka bátyánk, nyugodj békében. Emléked és munkásságod híven megőrizzük.