Május 20-án érkezett Budapestről Androvics Tamás atya, aki majd Deák atya nyomdokaiba lép ez év szeptembertől. Bemutatkozó Szentmiséjét vasárnap mondta el, utána Deák atya vendégeként a jelenlevők  közös ebéden  ismerkedhettek meg és beszélgethettek vele.

A Krónika olvasóinak az alábbi bemutatkozó levelet küldte.

Amikor egy közösség élére új személy kerül, természetes, hogy mindenki szeretné tudni, hogy kis is az a személy.  Megragadom ezt az alkalmat  a bemutatkozásra.

Szüleim a felvidéki Léváról származnak.  1968-ban Kanadába menekültek.  Nővérem már akkor élt, így hárman nekivágtak a nagyvilágnak és új életet kezdtek el.  A nagy vándorlási hullámok miatt, nem lehetett válogatni, hogy ki hová szeretne menni, a kanadai állam határozta meg a letelepedés helyét.  Mivel édesapám állatorvos, ezért  nagy mezőgazdasági városba került, Winnipegbe.  Én már ott születettem, 1974.október 09-én.  Öcsém hat évvel később született, így szép, szeretetteljes és vallásos családban nőttem fel.  Gyermek- és kamaszkoromat ott töltöttem.  A nagynevű St. John's Ravenscourt magániskolába jártam, illetve kijártam, mivel mind a 12 osztályt ott végeztem. Abban az iskolában, kiváló tanároknak köszönhetően, nem csupán az angol nyelvet sajátítottam el, hanem a francia nyelvet is megtanultam. Családon belül pedig  mindig magyarul beszélgettünk.  Mondható, hogy egy kis magyar szigeten éltünk.   Magyarság-tudatomat és  magyar öntudatomat  szüleimnek köszönhetem.  Szüleim a nagy elnyomások idején is megvallották hitüket és nemzetiségüket, ezért is kényszerültek rá arra, hogy szülőföldjüket és hazájukat elhagyják.  Bár a haza  szüleimet elárulta, ők hűségesek maradtak a hazához.  A magyar nyelvet, a magyar értékeket, és a hit erényeit nekünk, gyerekeknek adták tovább.  Én is átéltem azt, hogy mit jelent kisebbségben lenni, hiszen az iskolában én voltam az egyetlen magyar és katolikus. Felelősségemnek tartottam, hogy helyesen és jól képviseljem a magyarságot és a katolicizmust. 

Érettségi után (1992), egy évet töltöttem az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban.  Miután  visszatértem Winnipegbe, a helyi manitobai egyetem

pszichológiai karára jelentkeztem, ahová felvételt nyertem.  Ez idő alatt, mint sok más fiatal kanadai, dolgoztam, hogy folyó költségeimet fedezhessem.  Közben, nagyon sokszor kerestem a helyemet,  és éreztem azt, hogy az az életforma nekem nem felel meg.  Egyre inkább erősödött meg bennem a szolgálatra való vágy, hogy így segítsek nemzetemen, mind magyarságában, mind hitében.  Ezért jelentkeztem Dr. Miklósházy Attila S.J. püspök atyánál, aki, a pszichológiai diplomám megszerzése után,  közös megegyezésünk alapján, az esztergomi papnevelő intézetbe küldött.  Teológiai tanulmányaimat Esztergomban kezdtem, majd két év után, az elért jó eredményeknek köszönhetően,  tanulmányaimat a nagymúltú budapesti központi szemináriumban folytathattam. Miután sikeresen lediplomáztam, posztgraduális tanulmányokat folytattam a Kánonjogi Intézetben, ahol hamarosan, Isten segítségével, a doktori fokozatot elnyertem. 

2003. július 05-én Dr. Miklósházy Attila S.J. Winnipegen, a Szent Ignác plébániatemplomban pappá szentelt.  Azon a nyáron visszatértem Magyarországra, ahol a nevezetes krisztinavárosi plébánián, más néven a Széchenyi templomban, káplánként működtem.  Két évi kápláni működésem alatt, nagyon sok lelkipásztori tapasztalattal gazdagodtam meg.  Majd újabb kápláni kinevezést kaptam, amely a Magyar Szentek Plébániára szólt.  Ott is nagyon sok jó ember vett körül engem  és nagyon szép, összetartó közösség alakult ki. Legszebb élményem ehhez az ifjúsági közösséghez fűződik, mivel 11 fiatalt a bérmálás szentségéhez vezethettem. 2007. május 21-vel a legmegtiszteltetőbb kinevezésemet kaptam meg, hogy vegyem át a montreáli Magyarok Nagyasszonya Plébánia irányítását.  Ez nagy felelősséggel jár.  Készen állok az előre nem látható nehézségeket legyőzni és a problémákat megoldani, de ezt csakis az egész közösség segítségével tudom megtenni.  Tudott, a magyarság, mint nemzet és mint ország nagy bajban van.  A jövő rajtunk múlik, hogy szembe merünk-e nézni a nehézségekkel vagy sem.  Ha bátrak leszünk, és Istenben vetett hitünkkel akarunk dolgozni, akkor építeni tudunk, példát tudunk adni, és az egész magyar nemzetet meg tudjuk erősíteni...  Ez az én tervem, és ez a mi jövőnk.  Isten és hazánk sokat vár  tőlünk és ennek megfelelően kell cselekednünk.  Az egész szórványságban élő magyarságot ezen az úton is nagy szeretettel köszöntöm, és remélem, hogy mindenkivel, a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel  tudok együtt dolgozni.